Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-04-08 / 15. szám

Fotó: HRAPKA TIBOR

/• '

«.■Skyf.?*4<* * • » , <%.»•.

*f.' * "■ • í '<*. * '

./•*< -----------*r. »-*jV .

yf ' :-<•••. •. •

■» . **'*, ' * ^ ’ •« V“ I v. ■ .

’ ?.»',>» v v ' <

‘JihC ^y ■

»J* >> •••.*. -•> .. „ V

^árta Andrea és Aliért Mónika igazáétól szeptembertől tők

A cozsnyói (Roznava) Egészségügyi Szakközépiskola négy magyár és ugyanennyi szlovák tanítási nyelvű osztásába mintegy kétszázharminc diák jár, köztük a két II. B osztályos: Bart a Andrea a Losonchoz (Lucenec) közeli Panyidarócro! (Panické Dravce) és Albert Mónika, aki éppen az ellenkező irányból, a bodrogközi Kiskövesdről (Maty Kamenec) került ebbe a város szívében álló, fiatal lányokhoz alig illő fegyelmet árasztó iskolába, ahol néhá' - nyan bizonyára a maguk erkölcse szerint pedagógiai jótéteménynek tartják a szigorúságot. Engem elsőként az érdekelt, hogy érzik itt magukat a fiatalok.

Jelesek vagyunk

— Ennek végiggondolására alig van időnk. Kimenőnk is kevés. Reggeltől estig le vagyunk foglalva — mondja Andrea, egyáltalán nem panaszosan.

— A szerelem is otthonra marad — fűzi hozzá huncutul Mónika. — Szigorúan vigyáznak ránk, s a diákszállón is „kézben tartanak" minket.

— Ti választottátok — mondom kajánul. — Igaz. nem a diákszállót, hanem a hivatást.

— Édesanyám ösztönzött rá. Kiskoromban sokat szenvedtem a légcsövemtől, később nekem is megtetszett a gondolat — emlékezik Andrea. — Már a nyolcadik osztályból szerettem volna idejönni, de azt mondták, a Keletibe a Közép-szlovákiai kerületből nem jelentkezhetek. Elhittem, és kijártam a kilencediket is, aztán pedig gimnáziumba kerültem, Fülekre (Firakovo). Kilencedikből is egészségügyire jelentkeztem, Losoncra, a szlovák tannyelvűbe, mert ott nincsen magyar, de nem sikerült. Aztán a losonci építészeti szakközép egyik tanító nénijének jóvoltából megtudtuk, hogy ők fölvettek ebből a kerületből diákokat, s miért ne vehetnének fel engemet is Rozsnyón. Azt ajánlotta, próbáljunk meg ezzel érvelni. És már második éve itt vagyok.

— Nekem nem volt ilyen göröngyös az utam — emlékezik Mónika. — Engem nem is küldött : <e senki, sőt, a rokonok, a barátok, a szüleim barátai igyekeztek is lebeszélni, mondván, ez nehéz szakma. De látták, hogy nem tágítok, aminek érzelmi indítékai voltak. Édesapám sokáig betegeskedett, s

szenvedéseit látva döntöttem. Már ötödikes koromban meg tudtam mondani, hogy egészségügyi nővér leszek.

— És valóban nem nehéz ez a pálya ?

— Igazából még nem tudom — feleli Mónika. — De mitől lenne nehéz? Az éjszakázástól? Vagy attól, hogy a nővérkéket mindenki ugráltatja? Az orvosok, a betegek ? Igazából az édesapám állt mellém, aki sok időt töltött kórházakban. Ő megtapasztalta, mit ér a nővér munkája, ha emberséges. Édesanyám pedig csak annyit mondott, te tudod, kislányom, te fogsz kórházban dolgozni. Ő ugyanis nem tudna, iszonya van a vértől. Nekem nincsen.

— Nekem sincs —- veti közbe Andrea, s föNidul az arca. — Amikor anyaglevételünk volt, s életemben először le kellett vennem két milliliter vért az osztályunkból senki nem volt olyan bátor. Mert egymáson gyakorlunk. Aztán hát Bilik Magda tanító néni, az osztályfőnökünk vállalkozott. Máig hálás vagyok neki, hogy sikerült az első szúrásom. Az iskola most kezd igazán izgalmassá válni, a második osztályban, mert több az orvosi tantárgy, gyakorlatra járunk. Azóta már adtam be inzulint is.

— Az én első szúrásom nem a belgyógyászati osztályon, hanem itt történt, az iskolában. Egyik osztálytársnőmnek szúrtam, és sikerült — újságolta örömmel Mónika, majd hirtelen vált. — Néha azért gyomor is kell a helyzet elviseléséhez Főleg a sebészeten találkozni olyan látvánnyal, amely szinte rémülettel tölt el, de ugyanakkor ilyenkor azt érzi az ember, rémületének nyoma sem

lehet az arcán, ellenkezőleg, vidámnak kell lenni, kedvesnek. Hogy a beteg hihessen bennünk, hogy tudja, érte vagyunk, hogy nincs elveszve.

— Tehát önfegyelemből is helyt kell állni?

— Hát persze — mondja Andrea, és sebesen hozzáteszi —, munkánk szüntelen koncentrációt igényel. Figyelmet, türelmességet a betegek iránt Gondolom, az ilyesmire szokták azt mondani, felelősségteljes munkakör.

— Hát ez az — szól ismét Mónika —, bár nem egészen olyan a kórházi légkör, amilyennek elképzeltem. Minden szerdán gyakorlatra járunk, s már tudom, nemcsak az orvosoknak segítenek a nővérkék, nemcsak injekciós tűt szúrnak, de sokkal-sokkal szerteágazóbb a munkájuk. Néha viszont jobb annál, mint amilyennek elképzeltem. Igazából azonban csak most ismerkedem.

— Részt vettetek már operáción ?

— Tavaly tanúi lehettünk egy boncolásnak — válaszol Andrea —, a közelmúltban pedig egy műtéthez öltözhettünk be. Bár még nem asszisztáltunk a légcsőmetszésnél, de így is sok hasznosítható látnivalóban volt részünk.

— Sajnos — veti közbe Mónika —, én éppen Kassán (Kosice) voltam, a „szép magyar beszéd"-verseny kerületi fordulóján, mert a magyartanárom, Csáji Etelka érdemesnek tartotta, hogy foglalkozzon velem.

— És az eredmény?

— Második lettem. Nagy meglepetésünkre, bejutottam az országos döntőbe, a Kazinczy Napokra.

— Gratulálok. De hogyan tovább?

— Hát... — töpreng Mónika, majd egy hirtelen ötlettel: — A betegeimmel is szépen beszélek majd. Szépen, tisztán, érthetően, hogy bizalmat keltsek bennük. Mert a betegnek ez hihetetlenül fontos.

— És egyéb továbbtanulási tervek ?

— Ezen még nem gondolkoztam — mondja Andrea —> mert még csak két osztályt a sebészetet és a belgyógyászatot ismerem. Vagyis még nem tudom, milyen irányba mozdul az érdeklődésem. Mindenesetre szeretnék továbbtanulni. S ha sikerűi, egyszer majd orvosként léphetek be a kórház kapuján.

— Igen, igen — helyesli Mónika —, elég sokan mennek innen kétéves szakosítóba, s néhányan tovább is, én mégsem szeretnék orvos lenni. Nem tudom megindokolni, miért nem. Én is ugyanúgy jeles vagyok, mint Andrea, mégis, én megmaradok nővérkének. Lehet, hogy majd szakosodom, de mindenképpen nővér maradok. Osztályon.

— Jelesek vagyunk — ismétli Andrea, majd kissé szemérmesen hozzáteszi — és barátnők.

— Tavaly még nem voltunk, csak az idén, miután a diákszállón egy szobába kerültünk — mondja fölcsillanó szemmel Mónika. —■ Otthoni barátnőmmel is tartom a kapcsolatot de az idő és a távolság, sajnos azért megteszi a magáét

— Ezzel én is így vagyok — sajnálkozik Andrea. — Az otthoni barátnőmmel alig lehetek együtt a hétvégeken egy-két órát, s azt vettem észre, hogy a gondolkodásunk is más irányt vett. Más pályára tért. Itt meg megértjük egymást Közös a gondunk, a célunk.

— Bár sokat vitatkozunk, de az a jó — mondja Mónika. — Meg az hogy őszinték vagyunk egymáshoz, és egyáltalán nem érezzük áldozathozatalnak, ha a másikért teszünk valamit Annak örülök a legjobban, hogy egyik legfőbb tulajdonságjegyünk a szeretet s a belőle fakadó barátság.

— Miért éppen ennek örülsz a legjobban?

— Mert, akinek nincsen barátja, az igazából magányos, és a fekvő beteg természetes magány- vagy kiszorítottságérzetét esetleg nyűgként kezelheti — mondja Mónika. — Egy egészségügyi nővérnek barátkozó hajlamúnak kell lennie, vagy legalábbis barátságosnak, és nemcsak tudnia, de élnie is kell az önzetlen szeretettel.

— Úgy bizony — mondja szűkszavúan Andrea, és barátnőjére mosolyog.

SZIGETI LÁSZLÓ

(nő 17)