Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-04-08 / 15. szám
Száz évvel ezelőtt. 1886. április 15-ón született Tóth Árpád, a Nyugat nagy nemzedékének lírikusé. TÓTH ÁRPÁD ” Jó éjszakát Falon az inga lassú fénye villan. Oly tétován jár. szinte arra vár, Hogy ágyam mellett kattanjon a villany, S a sötétben majd boldogan megáll. Pihenjünk. Az álomba merü/őnek Jó dolga van. Megenyhül a robot. Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek. Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek. Megsimogatom őket halkan: írjak ? És kicsit fájón sóhajtom: minek? Minek a lélek balga fényűzése? Aludjunk. Másra kell ideg s velő. / Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz mbotos a későn kelő. Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat Beírtam ? Bolygott rajtuk bús kezem, A tolira dőlve, mint botra a fáradt Vándor, ki havas pusztákon megyen. Mi haszna ? A sok téveteg barázdán Hová jutottam? És ki jött velem ? Szelíd dalom lenézi a garázdán Káromkodó és nyersdalú jelen. Majd egyszer/.. Persze... Máskor... Szebb időkben... Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, Majd jő a kor, amelynek visszadöbben Felénk szíve... Tik-tak... igaz... Igaz... Falon az inga lassú fénye villan. Aludjunk vagy száz évet csöndben át___ Ágyam mellett elkattantom a villanyt Versek... bolondság... szép jó éjszakát! TÓTH ESZTER Apu kezének meleg, száraz érintésére, tiszta szappan- és dohányillatára is jól emlékszem. Gyakran simogatta a hajamat, tarkómat, ez helyettesítette nálunk a puszikat. Anyuval sűrűn puszilkodtunk, de apu csak a fejem búbját csókolta meg. Fiatalkorától fogva tüdőbeteg volt, óvnia kellett gyermekét a fertőzéstől. Betegségét időnként az újtátrafüredi Palace szanatóriumban gyógykezelték. s ilyenkor hetekig, néha hónapokig volt távol hazulról. És anyu búsult, sokszor sírt is. Én buzgón vigasztaltam, ölébe mászva hízelegtem, és elébe hurcoltam a játékaimat, abban a meggyőződésben. hogy a pompás szórakozás, melyet mackóim és babáim nyújtanak, biztosan elfeledteti vele a bánatát Ezekben az időkben anyuval együtt én is izgatottan vártam naponta a postát. A neki irt levél borítékjában mindig benne volt a külön nekem szóló küldemény is. A szanatórium étlapkártyáin levelezett velem apu. Ezeket szabályosan meg is címezte, város, utca, házszám nekem is kijárt, sőt, hogy még hivatalosabb legyen a címzés, második keresztnevemet is legtöbbször odatette. A névhez pedig rendszerint hozzáfűzött holmi dicsérő, serkentő, jutalom-felcsillantó toldalékokat, ilyenformán: Tóth Eszterke Anna jókislánynak. Tóth Eszter Anna kislánynak, aki, reméljük, jól viseli magát. Tóth Eszter Anna jó kis rajzoló lányomnak. Tóth Eszter Anna jóság-művésznőnek. Tóth Eszter Anna jó kislányocskámnak. Tóth Eszterke Anna karácsonyváró jó kislányomnak. Tóth Eszterke Anna játék-kapogatós jó kislányomnak. Tóth Eszterke Anna vigasztalgatós jó kislánynak. Tóth Eszterke Anna jó kis magában evös lányomnak. Én, mint minden gyerek, ontottam a „mi ez"-eket és „miórt"-eket, apám pedig egyet sem hagyott kielégítő válasz nélkül. Mindenre tudott felelni, és ami külön tudomány: úgy. hogy se többet, se kevesebbet ne mondjon annál, amennyi a gyereket érdekelheti. Természetesnek vettem, hogy mindent tud, hiszen a gyerekek általában mindentudónak látják az apjukat. Oe hogy valóban mekkora tudás volt a birtokában, akkor még hogyan is mérhettem volna fel? Hogy például botanikával és csillagászattal is szakszerűen foglalkozik, abból hozzám annyi jutott el: név szerint mutatott be nekem minden fát, mezei virágot, amely elénk került, és ha hazafelé ránk esteledett, a feltünedező csillagokat is. Hogy jó néhány nyelvet tud alaposan, s hogy átfogó humanista műveltségén túl a természettudományokban, a matematikában is magas fokon jártas — én mindenféle átlagon felüli „képzettségét" csak egy vidám kis történeten keresztül érzékeltem. (részletek) A történetke csakugyan jellemző, ha tudásának nem is mélységeire, de sokoldalúságára, valamint elméje leleményességére. Abban az időben játszódott le, mikor nagy divatban volt a keresztrejtvényfejtés. A szerkesztőség tagjai is buzgón versengtek benne. Tóth Árpád verhetetlen bajnoknak bizonyult, megoldotta a legnehezebb rejtvényeket is. Egy napon aztán valamely külföldi újságból kivágott, francia nyelvű keresztrejtvényt tettek elébe a munkatársak: „Ezt fejtsd meg, ha tudod!" És magára hagyták szobájában a feladattal. Egy óra múlva Tóth Árpád kilépett a szobából az utolsó kockáig megfejtett keresztrejtvénnyel. „Megmondhattátok volna — vetette oda hanyagul —, hogy a megfejtést angolul kell beirni!" A kollégák álla leesett. A francia újságlapról ugyanis előzőleg levágták a rejtvényhez fűzött, szokatlan utasítást. Biztosra vették, hogy ezzel teljes zavarba hozzák a híres rejtvényfejtőt. s kénytelen lesz beismerni a vereségét. Csakhogy mi volt az Tóth Árpádnak: magától észrevenni a fortélyt, aztán meg az általános műveltség különféle területeiről összehordott, franciául feltett kérdésekre angolul válaszolni! Az érdeme szerint nem méltányolt. pénzgondokkal küzdő és súlyosan beteg költőre mint derűs kedélyű, szívesen és kitűnően élcelödö, mindenkor kellemes társra emlékeznek kollégák, barátok, sőt mind a családtagok is. Minek tulajdonítható. hogy nem viselkedett elkeseredett, búvalbélelt vagy akár csak ideges ember módjára? Annak-e, hogy oly sokirányú érdeklődéssel fordult a tudomány, a művészet s a társadalom életének ügyei felé, s így figyelme elterelődött a maga egyéni gondjairól? Hogy elmélyedése a versírásban minden baját elfeledtette vele? Ezek a tényezők magukban véve még nem zárták volna ki. hogy az emberi érintkezésekben ne legyen ingerlékeny, zsarnokoskodó vagy mélabús. A tapintat, a jóság volt az a tulajdonság, mely nem engedte, hogy környezetét sötét hangulatok felhőivel nyomassza. A derűs hangulat, jó kedély számára is oly kellemes légkörének fenntartását hagyon megkönnyítette anyám, akiből forrón sugárzott az életkedv. A gyönyörű Annuskánál, akihez csodálatosan szép szerelmes verseket irt Tóth Árpád, nem is találhatott volna nekivalóbb élettársat. Nemcsak azért, mert férjének, gyermekének, háztartásának pedáns rendben viselte gondját. (A költőnek ez is fontos volt, mert amiként magatartásában egyébként sem mutatkozott semmiféle lazaság, környezetében sem tűrte a rendetlenséget, s maga is szigorú rendet tartott minden holmijában.) Annuska életszerető vidámsága volt az, ami Tóth Árpádot minden baja közepette is felüdrtette. Előttem sohasem emlegette apám mélabúsan vagy tragikusan a halált. Ellenben nyugodt tárgyilagossággal többször is beszélt róla, hogy meg fog halni, s hogy akkor majd hogyan kell viselkednem, mindig jól tanulnom, anyunak szót fogadnom, sőt örömet szereznem. Szüleim egyes barátai, akik tudtak ezekről a beszélgetésekről, kegyetlenséggel vádolták aput, amiért ilyen borzasztó témával terheli meg a gyermek lelkét. Nem volt igazuk. Éppenséggel nem kegyetlen, hanem kíméletes volt ez az előkészítő módszer, mellyel a váratlan megrázkódtatástól akart megóvni apám. Olyan nyugalmasan, úgyszólván derűsen tudta magától értetődővé tenni számomra a halál gondolatát, hogy az rendre a szó szoros értelmében természetesen helyezkedett el a fogalmaim között. Erre vall az az ötéves kori kis ..elmefuttatásom" is, amelyet apu érdemesnek tartott feljegyezni: 1925. jún.10-én (pént.) du. az Istenhegyen, virágszedés közben, valahogy így: Te apuka, a virágok is olyanok, mint az emberek. Elhervadnak, és másik nő. Mint Tóth Eszter és Tóth Árpád, ha meghalnak, akkor már nem ők lesznek, hanem másik nő fel, ügyi? Engem sikerült hát apámnak — legalább annyira, hogy a bekövetkező katasztrófa ne érjen teljesen készületlenül (és végső soron lényegében úgysem foghattam fel az egészet) hozzászoktatnia halála közeledéséhez. Öt magát, ahogy állapota egyre romlott, egyre hevesebb markolásokkal szorította szíven a végleges elszakadás érzése. t928 nyarán fokozott erővel támadt apámra a betegség. Orvosa ezúttal már nem is küldte a Tátrába. Egy budai szanatóriumban kúrázott néhány hétig. Hazatérése után a szerkesztőségbe be se ment többet. Otthon még írogatott egy keveset, velem is ki-kiballagott olykor a Bástyára — aztán már annyi ereje sem volt. hogy elhagyja a lakást. A tuberkulózis átterjedt a gégéjére is. jégtömlővel a nyaka körül üldögélt, fekdesett a díványon. Beszélgetés, rajzolás nem volt már. csak a tarkósimogatás, ha odakuporodtam, és fejemet a térdére fektettem, mint egy kiskutya. Mikor már fel sem tudott kelni az ágyból, napjában egyszer mehettem be a szobájába, percekre csupán. Egyik ilyen belépésemkor, miután néhány pillanatig csak nézett rám, hirtelen elsírta magát, és rögtön a fal felé fordulva a párnába nyomta arcát. Azonnal kivittek, és attól fogva nem volt szabad bemennem hozzá, nehogy felizgassa magát. Nem láttam többé. A november hetedikére virradó éjszakán, élete negyvenkettedik évében, csöndesen átaludt a halálba. (nőij)
