Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-04-08 / 15. szám
A SZIKÉT! 16. Aztán tétován odalépett hozzám, hogy helyet cseréljen velem. Igen, fel akart váltani. Abban a percben, amikor gyakorlatilag már minden veszve volt, amikor már jóformán meghaladta erőnket, hogy sikerrel beavatkozhassunk. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Forgott velem a világ. A peannal egyfolytában szorítottam az értágulat nyelét. Hirtelen halálosan fáradtnak éreztem magam. Leküzdhetetlen vágyam támadt, hogy hátralépjek, és átengedjem a helyemet Kiteknek. Senki sem csodálkozott volna rajta, ellenkezőleg, megértették volna, hiszen a műtőasztalon a barátom feküdt. Pillantásom ismét Jitkára esett. Lehajtott fejjel állt. ebben a pillanatban Mífát már elveszettnek hitte. Erőt vettem magamon, és buzgón törtem a fejem. Összevarrjam azon a helyen a nyakat, ahol összefogtam a peannal? Csináljak öltést a nyakon? Ebben a helyzetben valószínűleg mindenki ezt az eljárást választaná. Én viszont nagyon jól tudtam, hogy csupán elkötéssel lehet tartósan eltávolítani a kiöblösödést. Egyre csak szorítottam az értágulat sértetlen csonkját, mely felé úgy húzódott a repedés, mint egy régi, értékes korsón. Pokoli helyzet volt. Zita figyelmesen követte minden mozdulatomat. És pontosan abban a pillanatban, mikor végérvényesen határoztam, egy új cérnát adott a kezembe. Azt hiszem, megérezte, még mielőtt én magam tudtam volna, hogy mit teszek. Nem tudom, miért, de éppen ez az apróság öntött új erőt belém. Átadtam Krteknek a peant, hogy odatarthassa az eret. Aztán egy hurkot csináltam. Egyenesen megcéloztam vele a kacs felkunkorodó végét, és lassacskán egyre szorosabbra húztam rajta a hurkot. Körülöttem síri csend volt. Csak a lélegeztető készülék neszét és Krtek nehéz lélegzetvételét hallottam. Most nem babra ment a játék. A cérna végre-valahára elszorította az eret. Jól tartott. Krtek egy pillanatig várt, aztán lassan meglazította a peant. Nem történt semmi. A szorosra kötött hurok alatt egyetlen cseppnyi vér sem jelent meg. Zita arca valósággal ragyogott a maszk mögött. Jitka formátlan gumicsizmájában elcsoszogott a sarokba az aneszteziológusokhoz, és leereszkedett egy székre. Észre sem vettem, hogy az utolsó pillanatokban besün(női4) dörgött a műtőbe Velecky medikus is. Kis ideig velünk együtt döbbenten bámult, aztán minden teketória nélkül megkérdezte: — Professzor úr, azt hiszi, már tartani fog? Mindenki megdermedt. A szerencsétlen Velecky nem tudta, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatban szólalt meg. De nincs kizárva, hogy örömet akart nekem szerezni. Htadká feddö tekintetet vetett rá, és megcsóválta a fejét. Majd halk, vékony hangon megrökönyödve így szólt. — Hogy te milyen idióta vagy, Velecky! A helyzethez nem éppen illően kitört belőlem a nevetés. — Igen, azt hiszem, már tartani fog — mondtam, és nevettem tovább, jóllehet a torkomat teljesen más érzés kezdte szorongatni. — Miért ne tartana, Velecky kolléga? — ismételtem meg még egyszer, igyekezve legyőzni egy forró hullámot, amely egyik pillanatról a másikra elöntött. Mífa, te átkozott, igazságtalan Mifa! Most aztán megfizettél mindazért, amit valaha is vétettem ellened. S közben nyugodtan alszol. Sejtelmed sincs róla, micsoda borzalmat éltünk át itt most. Végül a malformatiót is elkötöttük, így most már könnyen ki tudtuk preparálni. Úgy feküdt ott a tálban, lelappadva és ártalmatlanul, mint egy halott medúza. Az aneszteziológusok jelentették, hogy a beteg vérnyomása nem változik. A közvetlen veszély elmúlt. Persze a műtét után még bármi előadódhat, de bíztam benne, hogy nyert ügyünk van. Valóban így történt. Mikor aznap este bementem Mífához, már magához tért, csak nagyon álmos volt. Odaültem hozzá, és úgy elérzékenyültem, mint egy öreg tata. Mífa leborotvált fején kötés fehérlett. Szép arcával úgy festett, mint egy színész, aki csak eljátssza a műtéten átesett beteg szerepét. Úgy nézett rám, mintha először látna. Aztán kinyújtotta felém a kezét, és erősen megszorította vele az enyémet. Csupán annyit mondott: — Ne haragudj, úgy érzem magam, mint egy lumpolás után ... Lassan elnyomta az álom. Egyre mélyebben lélegzett, de ujjai egy darabig még a kezemet fogták, mint a gyerekek, amikor mese közben alszanak el. Boldog voltam. Egyszeriben minden rossz elszállt, ami volt, elmúlt. Másnap reggel a dolgozószobám előtt Mifa felesége várt rám. Behívtam. Mondani akart valamit, de helyette sírva fakadt. Megnyugtattam, hogy mindent megtettünk, amit kellett, és a férjét már nem fenyegeti az agyvérzés veszélye. Eddigi panaszai egész biztosan elmúlnak. Visszaszorította a könnyeit, és köszönetét mondott. Most már talán mind a ketten kiengesztelődnek, és nem lesznek velünk szemben olyan tartózkodók. Különös, de csak most értettem meg jobban Mifa keserűségét, sőt úgy éreztem, mintha tartoznék is neki valamivel. Lehet, hogy egyetemi éveink idején mégiscsak kissé nyersebb voltam hozzá és Fenclhez, mint kellett volna. Velük szemben nekem megvolt az az előnyöm, hogy idejében befejeztem a tanulmányaimat, és jóval előbb kezdhettem dolgozni a szakmámban, mint ők. Végül nyilván ez is hathatott Jitkára. Nem is csodálkozhatom rajta, hogy Mikes sérelmesnek találta, hogy Jitka szakított vele, és nem sokkal azután feleségül jött hozzám. Talán egy héttel a műtét után maga jött el hozzám. Nagyon jól emlékszem arra a napra, mert akkor kezdődött Uzlík története. „A börzén" lefolyt tanácskozás, amikor nem vállaltam Uzlík megműtését. április végén volt. A gyermekorvosnő már akkor tudomásomra hozta, hogy felkeres a kisfiú nagyapja. Mind a ketten beállítottak hozzám, az erdész is, meg a gyerek is, és egyenesen bevonultak a szobámba. A titkárnőmet valami csoda folytán sikerült elkerülniük. — Elhoztam megmutatni Víteket — harsogta az öreg az ajtóban. — Azt mondták, hogy nem szándékozik vele semmit sem csinálni, én mégis eljöttem, hogy újra megkérjem! Mífa nyomban felállt, és azt mondta: — Vedd csak előre ezt a fiút, én szívesen várok. Nem tehettem mást, mint hogy intettem, kerüljenek beljebb. Az öreg már indult volna, hogy leüljön, de a gyerek nem mozdult a helyéről. Szemmel látható ámulattal bámulta Mikeát. Mifának ugyanis egy mullpólyasapka volt a fején, az babonázta meg a gyereket. Hangosan felnevetett. — Olyan vagy, mint egy bohóc — kiáltott fel. Az öreg elvörösödött. Megrántotta a kis gyerekkezet. — Leszel csöndben! A professzor úr nem vesz föl a klinikára! A gyerek hagyta, hogy a nagyapja behúzza az irodámba, de közben tekergette a fejét Mífa felé, és hangosan vihogott. Nagyon helyre legényke volt, szép arcával, göndör hajával úgy festett, mint a Jézuska. Igen, akkor még megvolt a haja, nem is sejtette, hogy a gézsapka rá is vár. Fájt a szívem, ahogy ránéztem. Barika Marika doktornő nagyon jól tudta, miért bízta a gyereket a nagyapjára, hogy hozza el hozzám. Az öreg Ádámnál és Évánál kezdte. — Mi, professzor úr, kérem, mindig makkegészségesek voltunk, az én családom és a feleségem családja is. A doktornő azt mondja, hogy a gyereknek daganata van, és a professzor úrnak is ez a véleménye, legalábbis nekem ezt mondták. De én azt hiszem, hogy a legjobb szakember is tévedhet. Víteknek szép kis feje van, sehol semmi nem látszik rajta. Mikor először kapott rohamot, a doktor úr nálunk azt mondta, hogy alighanem nyavalyatörés. Gyakran volt mifelénk a gyerekeknek ilyen bajuk, de aztán műtét nélkül is kigyógyultak belőle. Igazán azt gondolja, hogy daganata van ? Arra mifelénk sehol sem fordult elő ilyesmi, csak gyerekkoromban a szomszéd faluban mondták ezt egy fiúról, de az volt a falu bolondja, és akkora volt a feje, akár a dinnye. Aztán egy doktor elküldte a bolondokházába. Vitek okos gyerek. Sok nótát tud már, és megszámolja az ujján, mennyi pénzt kap vissza a boltban. Miféle daganata lehetne? Leültetem az öreget a fotelba, és a szememmel jelzem, hogy ne beszéljen a gyerek előtt, de Víteket úgysem érdekli, mit beszélünk. Fölmászott az írógépasztal mellett álló székre, és forog rajta. — Azonnal mássz le onnan! — szól rá a nagyapja, de én csak legyintek, legalább egy kissé elszórakozik a gyerek. Halkan elmagyarázok mindent Uzel úrnak. A gyereknek daganata van, ez nem vitás, sőt, óriási daganata. Olyan nagy, hogy már nem lehet vele semmit csinálni, ebbe bele kell törődnie a családnak. — Nincs nekünk családunk — vág a szavamba az erdész. — Csak mi ketten vagyunk, én meg ez a gyerek. De ha ön is biztos benne, hogy az a daganat ott van, hát akkor mégsem hagyhatjuk ott, professzor úr — magyarázza megfontoltan. — Hogy nagy, az meglehet. Hallottam, hógy egy aszszonynak gyermekfej nagyságú daganat volt a hasában, és úgy kivágták, mint a pinty. Hát ezt nem lehetne kivágni onnan? Ne féljen — nyugtat meg —, pénzem van elég, megfizetem, amit csak kér. Elvégre mi a' gyerekkel oly keveset költünk. Takarékba rakom... Nem akarja megérteni, hogy ez nem pénz kérdése. Hiába magyarázom neki, hogy az agyban levő daganat teljesen más dolog, mint ami annak az asszonynak volt, akit megoperáltak. Szüntelenül ugyanazt hajtogatom: nem volna értelme. Jobb az az egy vagy két év a gyerek számára, mint a fölösleges kísérletezések. Nem tudok felelősséget vállalni érte. — Ha tehát úgy van, ahogy mondja, minek a gyereknek egy vagy két év? Vagy sikerül, vagy nem, professzor úr, nem fogom önt hibáztatni. De ha sikerülne, akkor megérhetné a gyerek az öregkort? — Ha sikerülne eltávolítani a daganatot, akkor nyugodtan élhetne. (folytatjuk)
