Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-03 / 1. szám
Kedves lányok, fiúk! Havas szép évelőt kívánok nektek, didergetőt, fagyállót. Teljék bőségben és szerencsében az új esztendő, csillapodjanak az indulatok, teljenek ki a barátságok. Álljanak meg a csuszamlások, fékeződjék kicsit a rohanás, kívánok békebelibb és Földünknek kevésbé gyűlölködő hétköznapokat, szellősebb tavaszt, izzasztóbb nyarat. Minden teremtmény a neki rendeltet végezze, szedjük fel a vakvágányokat, s magunkból indulva haladjunk az elérhető felé. Mindenkoron kísérő szép ajándékot ajánlok fel nektek az új esztendőben, A hűség nyelve című gyűjteményt, amely csehszlovákiai magyar költők, írók, publicisták gondolatait tartalmazza. Mennyire vagyunk otthon nyelvünkben s miként vállaljuk annak szellemét, erről vallanak ezek a napisajtónkban, hetilapokban egyszer már megjelent írások. Jó lenne, ha mindnyájunk könyvtárában meglenne ez a kis könyv, s ha már elolvastátok, imátok róla, mennyiben tisztázta látásotokat, miben segít ez a sovány kis válogatás. Nem fogadok az új esztendőben egy új arcú, más ritmusú Fiatalok oldalát, minden skatulya szétmállik idővel. Az oldal a tiétek lesz, foglalkozunk majd a jó és jól játszott zenével, fiatal, közülünk való sportolókat, atlétákat, kardvívókat szólaltatunk meg, írunk a serdülőkor kérdéseiről, problémáiról. Ha jelenik meg az iskolátokban diáklap, írhatunk arról is, belőle is, együttműködhetünk. Szeretnénk nektek az eljövendőben bemutatni néhány iródiás fiatalt, költőjelölteket és a prózával kísérletezőket, közös antológiájuk az idén nyáron fog megjelenni. Gazdaggá és tartalmassá csak úgy válhat oldalunk, ha ti is segítetek szerkesztésében. Várjuk leveleiteket! & Május volt — korai nyár. kókadt délután. Untam a pesti kirakatokat, untam a szembejövő arcokat, untam magamat. Valahogy semmi sem érdekelt. Erre a Váci utca kellős közepén elnyelt a tömeg. Zene... Kifutó... Divatbemutató. Ruhák jönnek, ruhák mennek. Lángol a pirns, tombol a türkiz, virít a sárga. És hozzá: az a lány... Az a magas, rövid hajú, fekete lány a manekenek között. .. Csupa báj. csupa varázs. Ahogy feljön a lépcsőn, ahogy megfordul, ahogy felemeli a kezét — mintha Vivaldi-muzsikát hallanék. Egy lány a kifutóról Pár hónappal később a moszkvai VIT-en ugyanez az „áram" fut végig rajtam. Zene... Kifutó... Divatbemutató. És öl Rövidebb hajjal, kacérabb mosollyal, melegebb gesztusokkal. De a járása semmit sem változott: olyan, mint a hiúzé. A szeme: erotikus képregény. Ki ez a lány? A neve: Tóth Rita. 1. — Ugye. megenged egy suta kérdést Miből él egy maneken ? Abból, hogy szép ? — Nem. Abból, hogy dolgozik. Én a Tricotex manekenje vagyok. — Aki utálta a matekot igaz? — Nem utáltam én... Csak éppen nem ment. Hármasnál jobb jegyet sosem kaptam, és nem is kaphattam. De a rajzot a tornát, a biológiát és az énekórát nagyon szerettem. — A tanárait is? — Volt, akit igen, volt akit nem. Önérzetes diák voltam. Ha nem úgy szóltak hozzám, ahogy azt elvártam, akkor begubóztam. Hallgattam, mint a sír. — Képzelem, mit érezhetett a tanár... — Nem voltak nekem nagy összetűzéseim. A nyelves lányok a hátsó padban ültek. És különben is: a fodrászképzőben nem kellett beleszakadni a tanulásba. — Főleg annak nem, aki... —... tévedés. A fodrászképzőben nők is tanítanak. Akik fittyet hánynak a szép lányokra. Sőt Azokkal szigorúbban bánnak. De hát mondom: velem nem volt sok baj. Én elég jól tanultam. Mert ügyes, felkészült fodrász akartam lenni. — És nem lett az? — Nem. Egyetlen napra sem. Harmadikban, az utolsó évben ugyanis megszólított egy fotós az utcán. Hogy itt a címe, gondoljam meg, keressem fel. Dehogy kell nekem a címe! Sarkon fordultam, és otthagytam. — De a fotós követte. — Igen, utánam szaladt. Hogy: na jó, ha nem akarok fotózni, van még egy ötlete. Legyek sminkmodell. Ez tetszett. Ebbe belementem. Pár nap múNa mégis úgy döntöttem: inkább maneken leszek. És beiratkoztam egy háromhónapos tanfolyamra. — Amelyen újra tanult járni, mosolyogni. — Más is volt: színpadi mozgás, dzsesszbalatt, divattörténet művészi torna. — Végül is mit kell tudnia egy manekennek ? — A legfontosabb, hogy viselni tudja a ruhát És tudjon táncolni, mozogni. És nem árt az sem, ha színészi vénája van. Akkor el tudja adni azt a ruhát is, amelyet nem szívesen vett magára. — És mire fütyülhet? — A rosszízű megjegyzésekre. Mások tanácsaira. Jobb. ha mindig úgy végzi a dolgát a hogy azt maga látja jónak. 2. Másnap — egy folyosó végén, fél órával a divatbemutató után. — Szék nincs, csak erre a poros ládára ülhetünk — mutatok a sarokba. — Akkor üljünk oda — mondja töprengés nélkül. Figyelem a mozdulatait: finomak, kecsesek, mint a kifutón. — Melléfogása, malőrje volt-e már? — Melléfogás? Lemondtam egy Pierre Cardin-bemutatót egy többhetes bécsi meghívás miatt, és a végén kút szék között a földre ültem. De úgy, hogy majd belehaltam. Útban Bécs felé ugyanis felborult velem az autó, és kulcscsonttöréssel vittek kórházba. Malőrből kettő is van. Volt egy bemutató, amelyen két szoknyát vettem fel egyszerre, de a kifutón csak az egyiket kellett levenni. Én véletlenül mind a kettőt legomboltam ... Egy másik bemutatón pedig leesett rólam az alsószoknya. — Mi jön ilyenkor? Fejmosás? — Nem. De csak azért nem, mert elegánsan léptem ki belőle. És úgy mosolyogtam, mintha semmi sem történt volna. — A rossz napjait is mosolylyal zárja ? — Nekem nincsenek rossz napjaim. Legfeljebb rossz perceim. Aztán vége, átmegy rajtam. De az örömöm tovább tart. Mert én vidám, vihogós lány vagyok. — Akkor hogy lehet az, hogy én eddig csak komolynak, befelé fordulónak láttam ? — Úgy, hogy tegnap bemutató előtt, ma pedig bemutató után beszélgetünk. És ha izgulok, vagy ha fáradt vagyok, akkor mindig „komollyá" válók. — És a tükör előtt milyen arcot vág ? Elégedett az alakjával? — Eleinte kisebb kezeket, rövidebb lábakat és vékonyabb bokát akartam. Mára megbékéltem azzal, ami van. — Otthon, a szekrénybe, milyen ruhái vannak? — Sportosak és extrák. De nem sok. — Szinte látom, ahogy végigmegy az utcán, csak úgy forognak az emberek. — Csak akkor, ha nem bírják eldönteni: fiú vagyok-e vagy lány. 3. Derült égből villámcsapás — előbb nevetett, most meg dúlfúl haragjában. Nem szól. Elmegy mellettem. Aztán húsz perc múNa visszajön és elnézést kér: felhúzták, kiborult, de most már minden rendben. Nézem a szemét: most ébred a Nap. Kép és szöveg: Szabó G. László (nő 17)
