Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-03 / 1. szám
i tudná azt megmondani, hány tömött batyuba kerül egy meggypiros Zsiguli? Hány pár csirke, hány liter tej, tejföl, túró, a temérdek tojásról nem is beszélve? És ekkor még nem esett szó a fáradságról, az állatokkal való törődésről, a hajnali vonatozásról hetente kétszer-háromszor a piacra, az ottani ácsorgásról. amíg csak elkél az áru. De hát ez mind semmi ahhoz az örömhöz képest, amilyet az öreg Cseke házaspár érzett, amikor a gondosan összegyüjtögetett pénzt leszámolták Bálint elé. — Na, fiam — mondta Cseke Kálmán —, most már megveheted azt az autót. — Apám — mondta Cseke Bálint, de elszorult a torka, nem tudta folytatni, csak megölelte az öregembert és megcsókolta az öregasszonyt. Aztán egy napon hazajött a városból a meggypiros Zsigulival, és megmutatta az öregeknek, hogy milyen. — Szép — mondta Cseke Kálmán —, vigyázz rá nagyon. — Ne menj vele gyorsan — mondta az öregasszony, és büszkén tekintett az ő derék, nagy, erős fiára, akinek most már nem kell szégyenkeznie a kollégái előtt az üzemben. Mert a kollégáknak jóval előbb volt autójuk, csak Cseke Bálint üzemmérnök várt ilyen sokáig rá. — Mivel hálálhatnám ezt meg? — kérdezte Bálint egyikről a másikra tekintve. — Beszélsz itt bolondokat — mordult az öregember TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS —. a fiunk vagy te, nem egy idegen. Van neked feleséged, családod, most már azokkal törődj. — Nem úgy van az, apám — mondta kicsit erélyesebben Bálint —, nekem rossz az. ha semmivel. Tudok én a törődésről, a sok vonatozásról, a nyirkos reggelekről a piacon. — Hát, ha tudod — mondta Cseke Bálint —. akkor azt is tudd meg. hogy az a mi dolgunk volt. Elkorhadt az emlékezetünkben, mint a tavalyi diólevél, ott egye a fene az egészet. — Akkor majd elviszem magukat kocsikázni — mondta Bálint —, elviszem én magukat mindenhová. Befurikázzuk az egész országot, megnézzük Pestet... — Pestet?... — sóhajtott az öregasszony. — Látod, fiam, az jó lesz. Sokszor eszembe jutott már, hogy az milyen lehet, de hát te is tudod, nekünk erre sohase volt érkezésünk. — Milyen lenne? — nézett rá Cseke Kálmán. — Város. Nagy város. Házakkal, emberekkel. Láttad már a televízióban, olyan. — Más az közelről — mondta az öregasszony —, nekem te csak ne beszélj, te is szívesen megnéznéd ... — Nemcsak Pestre — mondta Bálint —, de elmegyünk Párizsba is. Mi az most már? Bepakolunk az autóba, aztán csak neki a világnak, suhanunk, mintha szárnyunk lenne... Maguk meg csak ülnek a jó puha hátsó ülésen, nézelődnek, aztán ha elpillednek, szundikálnak egy keveset... A két öreg elmélázott ezen. Milyen lehet az? Csak ülni, és nem csinálni semmit Ilyen velük még nem fordult elő. Aztán Bálint visszament a városba, és hétvégeken, meg amikor tehette, kiautózott a szüleihez családdal vagy anélkül. Nem fordult vissza üres csomagtartóval, mindig került bele csirke, krumpli, zöldség, mikor mi. ne lássanak szükséget semmiben. Hanem a pesti útról nem esett több szó. Bálint nem említette, az öregek meg nem firtatták. Van a fiuknak gondja, baja elég. minek még ezzel is zaklatni. Meg aztán ne higgye, hogy azért, mert megvették a kocsit. most már mindenféle követelésekkel hozakodnak elő. Majd ha neki eszébe jut. de addig nem. Megvoltak ők eddig is Pest nélkül, ezután is meglesznek. Bejártak továbbra is a piacra, úgy. mint azelőtt, és a pénzt is gondosan eldugta az öregasszony a vasalt ágyneműk alá a szekrénybe. Piac után gyalog ballagtak ki az állomásra. Évek óta mindig így, beléjük rögződött már. nem ültek buszra, villamosra. Kicsit elöl az öregember, mögötte oldalvást az öregasszony. Beszélgettek, néha megálltak a kirakatoknál, nézelődni. — Fáradt vagy. mama? — kérdezte meg egyik alkalommal Cseke Kálmán. Az öregasszony pillantásában csodálkozás. Mi történt ezzel az emberrel? Talán még sohase kérdezett tőle ilyet. — Egy kicsit már igen ... — felelte aztán. — Amott van egy pad, gyere, üljünk le ... — Nem kell. kibírom már az állomásig ... — Azért csak gyere... Odamentek a pádhoz, leültek. Az öregasszony maga mellé tette az üres kosarakat, kioldotta a fejkendőjét. Szeptember volt. a nap éppen csak annyira melegített, mint a kemencéből egy órája kihúzott kenyér. A pádtól nem messze taxiállomás. Figyelték, ahogy beálltak, majd ismét kiindultak onnan az autók, — Te, mama — mondta Cseke Kálmán —, kérdeznék én tőled valamit. — Csak kérdezz... Nagy Zoltán illusztrációja — Ültél te már autóban? — Ez meg hogy jutott most eszedbe? — Csak úgy, eszembe jutott... — Tudod, hogy nem ... Mikor ültem volna?... — Mikor? Talán valaha lánykorodban ... Az öregasszony nevetett — No, hiszen ... Akkor még autót se láttam ... Nem is volt az talán akkoriban ... — Hogyne lett volna — nevetett az öregember is —, a bárónak... Nagy, csukott, fekete autója volt a bárónak, egyszer kilestem, ahogy ott ült benne, mellette meg egy takaros fiatal lány fehér ruhában, mint az angyalok ... Nem te voltál az? — Bizony, erre már nem emlékszem, de meglehet... Akkor tájt igencsak összejártunk a méltóságos úrral, együtt falatoztunk vele kenyeret meg vereshagymát... — Nahát — csóválta a fejét Cseke Kálmán —, most meg letagadnád az ösmeretséget... — Mókázós' kedved van ma... — nevetgélt az öregasszony. — Baj talán, hogy az van? — Nem baj, mert nekem is juttatsz belőle. Cseke Kálmán a feleségét nézte, ahogy kicsire göbbedve ült a pádon. — Gyere csak, mama... — állt fel hirtelen. — Megyünk már? — Az öregasszony a kosarakért nyúlt — Megyünk, de csak ide, pár lépésnyire. — Hová? — Ide, na... Ahol azok a taxik állnak ... — Mit akarsz te ott Kálmán? — Mit akarok? Szalonnát sütni... Na, gyere már! * Az első taxi ajtaja nyitva, a fiatal sofőr az ülésen hátradőlve újságot olvasott. — Jó napot — köszönt az öregember.— Bérbe akarnánk venni ezt az autót Lehetséges-e? — Lehetséges — hajtotta össze az újságot a fiatalember. — Hová kívánnak menni, bátyám? Cseke Kálmán megnevezte a falut. — Nem több az ide, mint húsz kilométer — tette hozzá még magyarázólag. — Sokszor megjártam én azt szekérrel, de volt úgy, hogy gyalog is. Elvinne minket oda? — Nincs akadálya, bátyám, de az egy kicsit többe kerül, mintha csak itt a városban... — Nem számít — mondta Cseke Kálmán —, annyi, amennyi... — Kálmán, te — súgta az öregasszony —, megvan a jegyünk a vonatra is... — Csak ülj be, mama... Ne törődj te most a vonattal... A sofőr betette a kosarakat a csomagtartóba, majd segített beszállni az öregeknek is. — Hány éves, bátyám? — fordult kicsit hátra, amolyan beszélgetést kezdeményezően, amikor már robogtak kifelé a városból. — Sok — mondta Cseke Kálmán. — Nem látszik annyinak — nevetett a sofőr. Az öregek az ismerős tájat nézték. Az elsuhanó kukoricásokat, napraforgótáblákat, az út menti akácosokat. melyek mintha csak díszőrséget állnának a tiszteletükre. Jól érezték magukat ebben a csöndes szárnyalásban. és sajnálták, hogy olyan hamar vége lett az egésznek. Szinte csak az imént ültek az autóba, és máris a falu szélső házainál jártak. — Máskor is, ha kell — mondta a sofőr, amikor visszaindulóban elbúcsúzott. — Majd megkeressük — mondta Cseke Kálmán. Aztán kint maradtak még, és integettek az autónak, amíg csak látták. — Köszönöm, Kálmán — mondta az öregasszony. — Mit köszönsz, mama? — Hát... a kocsikázást... Álltak egymás mellett, hallgattak. A kutyájuk, egy korcs kuvasz került elő valahonnan, körülugrálta <*’ kapkodott a kezük után.
