Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-02-04 / 6. szám
G. Péter megállt az olvasásban s már látta is a köpcös Katona bácsit. Mosolyogva gondolt a beköpéseire. A kisöreg a harsány hajnali krákogástól, sípolástól, harákolástól, megfulladással fenyegető köhögési rohamoktól reggelre már kivolt. Ennek ellenére tulajdonképpen vidám és roppant segítőkész volt mindenkivel szemben. Állandóan borotvált, tisztába tett, etetett. G. Pétertől egy kicsit irigyelte-az orvosnak ismeretségét. Amikor a műtét utáni második napon váratlanul heves vizelési kényszer fogta el, hiába csöngetett. Katona bácsi már ugrott is a kacsával. Az alkalommal élve be akarta hívni az éppen szolgálatos Brath Petronellát, akinek a közelségét és érintését erotikus vonzalommal kívánta, amit természetesen nem pusztán a nővér különös neve keltett benne. Katona bácsi elégedetten csoszogott vissza a vécéről: „Péterke, olyat pisáit, mint a heréit ló!" G. Péter végre a galambokhoz ért. „Most már nem akarok elaludni holnapig, vagy inkább nem merek. A délutáni csendben találkozom a lépcsőházi forduló ablakában a két galambbal. Csak egy vékony üvegtábla választ el tőlük. Ilyen közelről még egyszer sem sikerült megfigyelnem őket. Az egyik furcsa mód viselkedik. Forog. Szinte megállás nélkül. Farktollai beleütköznek a piszkosszürke falba, de láthatóan nem törődik vele. Mit forog ez itt, mint egy tojógalamb? De hiszen ez egy... ez egy tojógalamb! Ez idejött tojást rakni a klinikára. Egy galamb, stílusérzékkel. A párja időnként elrepül és a közeli építkezésről mindenféle rozsdás drótokat hoz a csőrében és azzal próbálja körülkeríteni a párját. Védelmet nem nyújt neki, hamarabb megsértheti velük. Persze, páratlan szerencséjük van itt a klinika ablakában. hiszen ez a sebészet. Gyorsan kentek egy darab puha kötszert és kiteszem a párkányra. A két galamb felröppen és a szemközti falról tartják szemmel a rozsdás drótfészket. Rövidesen visszarepül a hím, ahogy becsukom az ablakot. Csőrébe veszi a puha anyagot és a szemem láttára potytyantja le a kétemeletnyi mélységbe. Aztán visszarepül a tojó is és visszaül a helyére. Hiába... Vacsoraidőre a drótkoszorú közepén hintázik egy galambtojás. A folyosók kiüresedtek, bejöttek az éjszakások ... Aludni kéne... hány óra?... holnap műtét... azután még tíz nap ... aztán kimegyek innen. Átmenetileg?? A galambok reggeli fürdőzése miatt G. Péter gyakran még a munkából is elkésett. A madarak szertartásszerű reggeli foglalatossága nyolc órakor ugyanis rendszerint véget ért. S ő szerette kivárni azt a pillanatot, mikor a könnyen rebbenő galambsereg a közeli toronyórák egyszerre felhangzó ütéseire tarka forgatagban fölhessent az égre. Aztán egy kecsesen megnyújtott hurok után lezúdult a tömbházak és a régi városrész közti légifolyosóba. Néhányan közülük a zaj eredetéről meggyőződvén már fordultak is volna vissza, de a fő boly sodró ereje csóvaként magával ragadta őket. Az egykori banképület díszes oromzatánál a felhőnyi galambsereg ismét fölcsapott az égre s a Kukucin utcai cseréptetős tömbházak irányába fordulva tűnt el a reggeli párásságban. Nyolcig azonban G. Péter nyugodtan gyönyörködhetett bennük. Ha ezt tette volna. A kétségtelen érdeklődés ellenére azonban csupán szenvtelenül nézte őket, sokszor inkább önmagára figyelve, mint a madarakra. Ami szépet, megragadót felfedezett rajtuk, az tulajdonképpen gyermekkori emlékek ködén át villant elő tudatából. Egy-egy kecses forgás, rebbenés, fejmozdulat, vizkortyintás, burukkolás, játékos évődés tulajdonképpen csupán halvány utánzata volt számára annak, amit az egykor csodált kingek, strasszerek és bedini keringők, a piros cseréptetőkön pompázó golyvások és gatyások műveltek, bár neki sajnálatosan nem juttatott belőlük a sors. Ezért is kellett arra az elhatározásra jutnia. Az „ezüst tóban" tisztálkodó galambok színét a természet nagy bölcsen mostani életterük: a tornyok, háztetők, szélsikálta kémények cementszürke, kormos-füstös, rozsdalécsorgásos színárnyalataihoz igazította. Ennél fogva mint látvány, tulajdonképpen még élesebben ellentmondtak G. Péter „színes" gyermekkori emlékeinek. Voltak köztük ugyan roppant előkelő színűek is, amolyan adidas-galambok, szárnyukon az ismert rézsútos csíkokkal. Volt néhány mókásan tarka, néhány hófehér, aztán barnába hajlók, a fahéj tartózkodó színétől a harsány rozsdabarnáig és rézvörösig. Formájukat tekintve örvös vagy kék galambok lehettek, esetleg elvadult házigalambok, amelyekre tulajdonképpen már jobban illett a nem egészen szakszerű „városi" megnevezés... G. Péter minden egyes alkalommal aggódó tekintettel kereste a tarka forgatagban a bicegő galambot. Iszonyúan szívszorító, de a különbözésben egyfajta méltóságot is sugárzó volt esetlen billegése a többiek egyforma, „szabályos" nyüzsgésében. A hetykék, kötekedők, rátartiak, sedrék, magamutogatók, rohangálok és szüntelenül udvarlók mellett. G. Péter az ezekhez semmiképpen nem sorolhatók egy sajátos csoportját is megfigyelhette. Mint a termálfürdő ülőmedencéjében a forróvizes cső torkolatánál összeverődött „öregeket", valami ezeket a galambokat is csoportosulásra, egymás testének érintésére, testmelegének zártkörű megőrzésére késztette. G. Péternek egyébként nem okozott nehézséget, hogy a tömény konyhaillatokat eregető szellőztető kürtöket tóparti fagyalbokroknak nézze, a tetőfeljáró kiemelkedő bádogfedelét békaugrató homokpadnak, s a közeli fővárosok tévéadásait a légből kiszűrő antenna-lomb közös, villámhárítóban kicsúcsosodó törzsét sudár jegenyefának ... jy _ annyira sóvárgott galambok megr“\mL szerzésében a véletlen sietett a segítségére. A kapufélfát támasztotta éppen, amikor Vidikán Pötyi kinézett a néptelen utcára. Hátranyújtott kezével az udvaron kisöccsét ringatta egy fonott gyermekkocsiban. Édesanyáik együtt kerékpároztak be nemrég a városba. Egyforma gondjuk volt tehát, a két szemközt álló falusi ház, porta őrzése. Pötyié egy bőgömasinával megterhelve. A lány nyomban visszahúzta szőke, szeplős fejét, de a mozdulatán látszott, hogy valamit forgat a fejében. Nemsokára ismét feltűnt. Kilépett a kiskapun, s túlzó. amolyan teátrális megkönnyebbüléssel azt mondta: — Na, csakhogy végre elaludt!... Petúr..„ nem vigyáznál rá egy kicsit?... Van néhány koronám. Elfutnék a boltba ... Krumplicukorért. Te is kaphatsz belőle ... Jó?!... Olyan hanyagul, olyan kelletlenül bólintott, ahogyan csak tudott. Pedig villámcsapásként hasított belé a lehetőség felismerése. Kívülre álcázni tudta, de belül már tompító forróssággal kezdett szétáramolni benne az izgalom. — Csak ha bőgni kezd, akkor kell rázogatnod a kocsit... — kiabálta vissza Pötyi, aki csattogó szandáljaiban már loholt is a bolt felé. Mihelyt a lány eltűnt a kanyarban, ő is átszaladt az utca túloldalára. Mindkét irányban ösztönösen végigtekintett a néptelen utcán, aztán sietve besurrant Vidikánék udvarára. A kocsiban durmoló gyereket egy pillantásra sem méltatta. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a körtefának támasztott létra távolról sem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondolta. Reszkető inakkal, de egyre bizakodóbban emelkedett fel a kílazult létrafokokon a galambházak eresz alatti birodalmába. Izgalmában egy kicsit elszámitotta magát, de ágaskodva azért elérte az előre kiszemelt, kirepülés előtt álló fiókát. Inge alá rejtette a riadt madarakat, gyorsan a földön termett, helyére tette a létrát s kilódult az utcára. A néptelen utcán lustán, unalmat színlelve ténfergett át, de saját udvarukban a mozdulatai újra felgyorsultak. Kamrájukban egy szitával lebontott szakajtókosárba tette ideiglenesen a becses zsákmányt. Amíg megoldja a galambházkérdést. Újra kint támasztotta már a kaput, amikor a lány visszatért. A krumplicukrot szemlesütve elhárította, mutatván a fogát, hogy fáj. Pedig hát az igazi fájdalom csak ezután várt rá. Mire ismét a kamrába siethetett, az éhes macskák fölborították a kosarat s mindkét fiókával végeztek. A fájdalom, keserűség, csalódottság, tehetetlenség, megszégyenülés, bűntudat és hiábavalóság olyan megsemmisítő érzése keritette hatalmába, mint még soha. Majdnem véget ért a gyermekkora. Általában korán kelve, egy reggelen G. Péter a nappaliban találta a galambot. Szemlátomást odaszokott már a balkonra, s az éjszakára kitárt balkonajtón bekíváncsiskodott a szobába. Az ablakhoz állított keleti hintaszék magas támláján bóbiskolt. A férfi megjelenésére ösztönösen rebbent a világosság felé, s belegabalyodott a függönybe. G. Péter kiszabadította. Néhány pillanatig tanácstalanul tartotta kezében a rémült madár hevesen lüktető testét. Valahogy nem akart gyorsan, nyomtalanul megszabadulni tőle. Hogy csupán néhány elhullajtott tollpihe emlékeztessen ittjártára. Bement a gyerekszobába s felébresztette a kislányát. Az álmos gyermek első reakciója a rémületé volt. Gyorsan enyhülő és gyerekes áhítatba átcsapó borzadállyal töltötte el őt egy újabb élőlény jelenléte a lakásban. Az álom rajzolatai még ott voltak puha arcocskáján, de tekintete már érdeklődéssel megvillant, keze tétován megindult a madár felé. Szeretett volna közvetlen kapcsolatba kerülni a szép teremtménnyel, amely a szürkeség színtartományán belül ilyen közelről az árnyalatok, az apró fémes csillogások, nemes patina benyomását keltő tompa fénylödések egész skáláját megmutatta. — Ideszokott hozzánk a balkonra ... Már hetek óta figyelem... — mondta G. Péter. — Valahogy megkedvelt bennünket. — Velünk akar lakni?! — kérdezte kerekre nyílt szemmel a kislány. — Biztosan nincs háza... — mondta G. Péter, s azt mérlegelte magában, vajon kislányának van-e egyáltalán fogalma az egykori pompázatos dúcokról, galambházakról. A kislányon máris felülkerekedett a birtoklás vágya, amely a nagyszülők által tömegesen vásárolt játékokon és csacskaságokon edződött. A gyorsan előkeritett kartondoboz láttán G. Péter azonban úgy érezte, hogy tüstént döntenie kell. — El kell engednünk ... Fogd csak meg, hogyan dobog a szivecskéje!.. . Hogy megrémült!... Érdekes mód a kislány erre is gyorsan hajlott. Ingecskéje alá csúsztatta a kezét, arra a tájra, ahol a szivét tudta, s egy kócos kis angyal átszellemült mozdulataival követte apját a balkonra. A férfi légies könynyedséggel szerette volna visszaadni a galamb szabadságát: mint valami papírrepülőt, az ötödik emeletről könnyedén belesiklatni a friss reggeli levegőbe s rábízni a jótékony áramlatokra. A madár nem így érezhetett; eszeveszetten csapkodva menekült kényszerű fogságából. Röpte azonban hamarosan konszolidálódott, s az újfent meglelt szabadság mámoritó ízére vad, eufórikus szárnyalásba ment át. Egyenest szembe a felkelő nappal. Augusztus közepe óta nem esett. A tetőn hamarosan zsugorodni kezdett a „tó". Minél kisebb lett a vízfelület, annál népesebbnek tűnt föl G. Péter előtt a szomjas galambsereg. Míg végül az utolsó csepp víz is elillant a tetőről. Ettől kezdve a galambok nem ereszkedtek le. Párosán vagy kisebb rajokban — ahogyan szoktak — reggelenként ezután is feltűntek a város különböző pontjairól. Közelebb érve biztosnak vett ösztönnel ereszkedni kezdtek lefelé, hogy aztán a váratlan csalódottság egy gyors suhintással elcsapja őket még a környékéről is az egykori édennek... Mire ismét esett s az ezüstös tető mélyedéseiben a megszokott módon felgyűlt a víz, varjak uralták már a város égiterét. Nem sokkal később a korai fagyok fényes tükörré dermesztették a sekély vizet. G. Péter már nem áll ki reggelenként az ablakba. Tél van. Fagyos, tél. A galambok nem járnak a jégre. (nő is) BERECK JÓZSEF A galambok nem járnak a jégre v.myQs
