Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-02-04 / 6. szám
— Úgysem tudna már rajtam segíteni. A gyerekek meg folyton itt vannak, s ez zavarja a többi beteget. — Ha úgy akarja, elbocsátjuk. De nem szabad így beszélnie, meglátja, hogy majd újra jobban fogja magát érezni... Carda felemelte a kezét, és félbeszakított. Ebben a mozdulatban volt valami ősi, uralkodói, amely csupán a nemzetség legidősebbjét illeti meg. — Tudom, ön derék ember. Én pedig nem panaszkodom, szép életem volt. A gyerekeim hálásak, nem feledkeznek meg rólam. Még annyi mindent el kell mondanunk egymásnak ... — ugyanazokkal a szavakkal fejezte be, mint imént a fia. Ezután már csak a kezét szorítottam meg. Visszamentem a dolgozószobámba. De szüntelenül magam előtt láttam az öreg Carda ünnepélyes arcát. Vajon mit éreznék én ilyen helyzetben? Vajon én is azt kívánnám, hogy életem utolsó napjaiban ott legyen az ágyam mellett az egész családom? Vagy legjobb volna, ha magam vetnék véget mindennek, ahogy nemrégiben az egyik rendelőintézeti orvos tette, mikor megtudta, hogy rosszindulatú vesedaganata van? Aztán Halas néhány verssora jutott eszembe: Haljak meg bojtorjánok közt, puha lapulevelek födjék el —- ha gyáva lennék — büszke rettenetemet... Vagy talán könnyebb volna az embernek magára hagyatva meghalni? Egyszer Jitkával megfogadtuk, hogy az efféle dolgokban sohasem fogunk hazudni egymásnak. Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha Jitka gyógyíthatatlan betegségben szenvedne. Megmondanám neki az igazat? Soha! A legképtelenebb hazugságokat eszelném ki. csak hogy éltessem benne a reményt. De hát ilyen helyzetben már csak elvből sem hisz egyik orvos a másiknak. Valósággal bűvös kör ez. És mi volna akkor, ha én estem volna át ilyen műtéten? Jitka megpróbálná elhitetni velem, hogy csak egy közönséges gyomorfekély volt. A barátaim is mind ugyanezt állítanák, és talán igaz is volna. Én azonban nem hinnék nekik. Hiszen éppúgy gyomorrák is lehetett. Figyelem a tüneteket, ellenőrzőm a testsúlyomat. Semmi más nem győzhet meg, csupán az idő. Ilyen hát a hivatásunk fonákja. De most már elégi Mit is szólna Jitka az ilyen gyászos elmélkedések hallatán? — Mindennek a születésnapod az oka — mondaná. — Nem szeretem a születésnapokat, mert ilyenkor még a legmegfontoltabb ember is elérzékenyül. — Nos, Jirinka, mi lenne, ha ezt a műtétet mégis elvállalnád, ha a professzor úr megadja rá a lehetőséget?! Próbáld meg, én majd asszisztálok neked. Megmutatjuk, mit tudunk. Még megkapod érte öreg fejjel a docensi kinevezést! Hladká elnevette magát, és kibontakozott a főorvos karjából. — Eressz, te kópé! Az ember itt már a saját véleményét se mondhatja el — pillantott ellágyuló tekintettel Rumira. Megértették egymást. Sok éve már annak, hogy kettejük közt rövid, de reménytelen szerelem szövődött. Ma már mindez a múlté. Ruminak van saját családja, Jirinka pedig most várja az első unokáját. A gyermekorvosnö már tudja, hogy alulmaradt. Föláll, bocsánatot kér, hogy nem lehet jelen tánácskozásunk végéig, de várja őt a munka a klinikán. Még egyszer megkérdezi, elküldheti-e hozzám a kisfiú nagyapját. — Nekem nem hinné el, hogy a gyereken nem próbálnak meg segíteni — jegyzi meg keserűen. Rendben van, csak jöjjön! Hiszen jól tudom, hogy végül úgyis minden az én nyakamba szakad. Képzelem, milyen ígéreteket adott Marika az öregnek: az idegsebészet csodákra képes, biztosan sikerül megmenteni a gyereket. Az öreg ily módon azt gondolhatja, hogy a műtét nem sokkal több egy szálka kihúzásánál. A doktornő mindennek tetejében még fel is tart bennünket. Sorra mindenkivel kezet fog. Kollégáim szertartásosan búcsúznak tőle, igyekeznek túlszárnyalni egymást az udvariasságban, közben jól szórakoznak a pimaszok. Rűzicka tüntetőén kezet csókol neki. Vyskocil meg mélyen meghajol, és a szívére teszi a kezét. Rumi rácsap a fenekére. Rémes társasági (folytatjuk) Aennsíkról parádésan lőtték a városlegyedet. A felvétel ilyennek mutatta. A nyomjelző lövedékek behálózták a fennsík és a dombra épült lakótelep között húzódó völgy légiterét. Mint karneváli mulatságokon az össze-vissza hajigáit színes papírszalagok. Azok a házak is éppen ilyenek. gondolta, s ültében a nyitott balkonajtó felé fordult. Hogy tekintete leszaladhasson valahová a Balasov térre, s onnan visszanézve igazolja a látványt. Szóval így látszanánk, onnan, az óvoda mellől. A becsapódások üregesen ásító nyomai, a repesznyom-borosta ... Ekkor landolt a balkon vaskorlátján a galamb. Kapkodó, szaggatott szárnysuhogás, aztán a körmök finom koppanása a fémfelületen. A szürke madár felrebbennikész topogásban, „szelíd" galambhoz egyáltalán nem illő módon kapkodja a fejét jobbra és balra. Hol az egyik, hol a másik szeme csillan meg figyelmesen a kiszűrődő kékes fényben. így osztozik az eléje táruló látványon: rajta s a tévé mozgalmas képernyőjén. G. Péter néhány másodperc után enyhe lüktetést kezdett érezni a gyomorfalában. Mint amikor azokat a galambfiókákat... Aztán úrrá lett a helyzeten: a feszültség az állat szemérmetlen közelsége ellenére feloldódott benne. A szobából kiszűrődő gyenge fényben is jól látta a halványpiros karikákat a madár szeme körül, s ugyanazt a pirosat — kissé tompítva a pikkelyes szaruréteg szürkéjével — a szikár lábakon. A galamb csőre viszont darabosabbnak, hajlottabnak, egyszóval: vadabbnak tetszett, mint képzelte. A furcsa patt-helyzet, amely már kezdett mulatságossá válni, addig tarott, amíg a felesége be nem jött a szobába. Az aszszony kérdezés nélkül felkattintotta a villanyt, s a fény szinte lesodorta a galambot az ötödik emeleti balkon korlátjáról. Hasa és szárnyának belső fele fehéren megvillant a tátongó mélység fölött. Mintha egy száradó zsebkendőt ragadott volna el hirtelen a balkonról a toronyházak között szüntelenül örvénylő légáramlat. «kran parányi karmok kapará\3 ^szását vélte hallani a balkonról éjszakánként is. Ilyenkor gyorsan ülöhelyzetbe lendült s kinézett: nem a galamb jellegzetes sziluettjét látja-e a balkonkorlát peremén? Háttérben az alvó várossal. A felesége néha megkérdezte: — Mi van? Rosszat álmodtál? Valahogy nem akaródzott elmondania, miféle zaj eredete után kutat. — Nem. Csak eszembe jutott valami... — mondta leghamarabb. — Ahhoz nem kell ugrálnod, mint egy keljfeljancsi! — fordult a másik oldalára az asszony. A balkonon szétszórt kenyérdarabok is idegesítették, amit a fölöttük lakó házaspár csintalan ikreinek tulajdonított, és rendületlenül felsöpört. G. Péter inkább hagyta, semhogy fölvilágosítsa. «.galambok reggeli fürdőzését az ezüst tóban” egy verőfényes nyári reggelen fedezte fel. Felesége és kislánya rendszerint falun, apósáéknál töltötte a hétvégeket. Magányos reggeli téblábolása közben kezébe került kislánya buborékfúvó játéka: egy mackó formájú sárga műanyag flakon, amelynek csavaros fedeléből karikába végződő rudacska csüngött bele a „szappanos vízbe". Kipróbálta: néhány nagyobb és rengeteg apró buborék szabadult el fúvósára a folyadékba mártott karikáról. Hirtelen ötlettel kitárta a gyerekszoba ablakát, s nekifeledkezve fújta-fújta a sok csillogó buborékot az áttetsző levegőbe. Az alig érezhető friss reggeli örvénylés messze elragadta a színjátszó gömböcskéket. A szomszédos háromemeletes tömbház tetején ekkor pillantotta meg a fürdőző galambokat. Az ezüst színű szigetelőanyaggal felkent lapostető homorú közepén hosszúkás tóban felgyülemlett az esővíz. G. Péter elámult a rengeteg galamb láttán, s megmagyarázhatatlan módon rögtön azokra az időkre kellett gondolnia, amikor majd a félelmetesen elszaporodott madarakat módszeresen irtani kezdik. |k fern sokkal azután, hogy letelepedtek S M és rendeltek, a helyi lap kecskeszakállas szerkesztője váratlanul egy galambról kezdett beszélni, amely odatojt a szerkesztőség erkélyére. — Egy kidobott virágcserépbe. A titkárnő legnagyobb gondoskodása ellenére kidöglött belőle az anyósnyelv vagy a zöldike... így a galambpár legalább megspórolta a fészekrakást. Ezt úgy sem csípik, hiszen ismeritek a mesét a „tuuudom, tuudom"-mal, amikor elbliccelték a szarka mintaóráját fészekrakásból... — mondta elégedetten heherészve. — Galambok, virágcserépben ... Jó, mi?! — Micsoda munkahely! Valósággal a béke szigete ... — jegyezte meg gúnyosan G. Péter. — Azt azért nem! — tiltakozott nyomban a szerkesztő. — A főnök, hál 'isten, beteg, fotósunk kamionsofőrnek szegődött. Két új slapajt kell betanítanunk. Belevalók, de iszonyúan újoncok még ... Mindenesetre védnökség alá vettük a tubikat. Jó, hogy éppen aratás van. A riportutakról mindig hozunk nekik egy kis ocsút... A társaság egyetlen nőtagja, a harcsabajszú kultúros barátnője halkan énekelni kezdte: — Tiszta búzát szemezget a vadgalamb ... — Szóval róluk írtad a múlt számban azt a kis színest!? — jegyezte meg szétterített újságjából fölpillantva a kultúros. A szerkesztő bólintott: — Fantasztikusan gyorsan nőnek a kicsik ... Hamarosan kirepülnek. Csak a takarítónő akadékoskodik. Nem győzi takarítani az erkélyt. Nehogy a végén a főnök azt mondja: Olyan ez a szerkesztőség, mint a galambház! — Nem is járna messze az igazságtól! — fintorgott G. Péter. — Tudod mit?! — fordult a szerkesztő felé a kultúros. — Tegyetek ki még néhány kallódó virágcserepet az erkélyre... A fiatal galambokból világi húslevest lehet főzni ... — Barbár! — mondta a nője. Később G. Péter is elmesélte, hogy gyerekkorában hogyan próbált galambokhoz jutni. Olyan életkorban volt még, amikor az ember egymaga nem nagyon tud érvényt szerezni a vágyainak. Pláne az ő körülményei között. Idősebb fiútestvére nem volt. apja reggeltől estig a határban, a nagyszülők, keresztszülök, nagybácsik s tulajdonképpen az egész rokonsága kitelepítve. Csak magára számíthatott... Hzatérve előkereste egy régebbi noteszét. Önkéntelenül megszagolta: örzi-e még a jellegzetes kórházi szagokat? „Gyógyulás és halál ágyneműi között fekszünk egymás mellett, rangtalan, lefokozva; ügyvédet nem érhet szilikózis, de megbújhat benne például az asztma. Sose hittem volna s egyféleképp vigasztaló is bajomban: ez a nádi farkas hörög, vonít, ugat, van, ki úgy megkékül, mint a köpönyegünk ..."
