Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-01-03 / 1. szám

Egy hétig azért nem kell várnia, de két órába beletelik, amíg visszahozom az unokáját. Azalatt kikérheti a kórházi zárójelentést, és összecsomagolhatja Vitek holmiját. Késő van, sietünk az előadóterembe. Hosszú léptekkel tartok a sebészeti pavilon felé, majd átvágunk az udvaron. Vítek alig bírja az iramot. Eleinte ott szaporázza mellettem, aztán már szalad. S közben fáradhatatlanul fújja a harmonikát.

Leültetem az előkészítőben, ahonnan az előadóterembe nyílik az ajtó. Itt megvársz, mondom neki, majd érted jövök. Felkapaszkodik a forgószékre, és újra belemerül a muzsikálásba.

Ez az utolsó előadásom az idén. Be kell fejeznem az agydaganatokról szóló félbemaradt magyarázatomat. Az esetek bemutatását mindig a végére hagyom, a hosszú körmölés után ez pihenés a hallgatók számára. Az előadóterem szokás szerint zsúfolásig megtelt, az idegsebészet témaköre változatlanul vonzó az orvostanhallgatók számára.

Velecky hallgató átveszi tőlem a diaképeket. Gyakorlott mozdulatokkal előkészíti a vetítőgépet, majd belerakja a képeket. A kópé Velecky a klinikai gyakornok! Nevetnem kell. Már két éve, hogy bejár hozzánk a klinikára. Amikor az első félévét töltötte itt, azt hitte, övé a világ. Eljött akkor hozzám, hogy bemutatkozzon. Közölte velem, hogy idegsebészettel szeretne foglalkozni, ezért szívesen bejárna hozzánk a klinikára. Kisfiús arca önbizalmat sugárzott. Krtek docens gondjaira bíztam. Írta számára a kórtörténeteket, és mindenhová elkísérte. Hamarosan Krtek heves taglejtését és vontatott, egyhangú beszédmodorát is átvette. Egy hónapra rá Krtek feljött az osztályra, hogy vizitet tartson. Kissé elkésett. Velecky elébe jött.

— Docens úr, már nem kell vizitet tartania, én már végigjártam a kórtermeket.

Dőltünk a nevetéstől, amikor Krtek ezt a maga gunyoros módján előadta. Kíváncsiak voltunk, mit válaszolt neki.

— Köszönöm, kolléga úr — mondta állítólag anélkül, hogy közben elmosolyodott volna. — Nagyon kedves magától, de azt hiszem, mégiscsak végigmegyek az osztályon. Nekem is tudnom kell, mi történik a klinikán.

Velecky ma már szert tett némi tapasztalatra. Nem okoz gondot neki egy egyszerűbb átkötözés, és az aszszisztensek véleménye szerint ügyes keze van. A szerénységet is megtanulta, már ami a mi körünkben való viselkedését illeti. Tisztában van vele, hogy a klinikai rangsorban a gyakornok csak afféle káplár. Társai körében persze nagy a mellénye! Mint ahogy a káplár is mindig a legénység réme volt.

— A diaképeket most rögtön parancsolja, professzor úr? — kérdi roppant tiszteletteljes hangon.

Bólintok. Velecky behúzza az elsötétítő függönyt, bekapcsolja a vetítőkészüléket. Elkezdem az előadást.

A feladatom, hogy ismertessem az agytörzs és a kisagy daganatait. Legelőször is röviden összefoglalom az anatómiai tudnivalókat, azután következik a tulajdonképpeni téma elméleti ismertetése, a röntgenfelvétel bemutatása. Elmagyarázom a műtéti beavatkozás menetét, felvázolom a sémáját. Majd röntgenfelvételek, diapozitivok alkalmazásával folytatom a magyarázatot. Fény és sötétség váltja egymást, berreg a vetítőgép, kattog a diafelvételes doboz, sustorognak a füzetek és jegyzettömbök lapjai.

Velem szemben több tucat arc. Figyelő szemek, a falon bolyongó szórakozott tekintetek, álmos szemek, egy lány gyönyörű szeme, amelyben nem tükröződik gondolat. Türelmetlen tekintetek, visszafojtott nevetésről árulkodó szemek vagy halálosan unottak. Felemelem a hangomat.

— Ependymoma, nagyrészt gyermekkorban jelentkező daganat.

Az érdeklődés szikrája ismét felvillan. A gyermekeket sújtó betegségek általában figyelmet keltenek, és meghatják az embereket.

— A daganat a negyedik kamra belső falán keletkezett. Ez veszélyes terület. A negyedik kamra alsó részében, mint tudjuk, létfontosságú központok vannak. Ezek szabályozzák a

légzést, a vérkeringést, a szívműködést. E helyek puszta megérintése a beteg azonnali halálát okozhatja a műtőasztalon. A radikális műtéti beavatkozás gyakorlatilag lehetetlen, rendszerint csupán a daganat egy részét távolítják el. Nagy kár, mivel az ependymoma természeténél fogva nem mindig rosszindulatú. így azonban á műtét prognózisa mindig rossznak tekinthető.

A hallgatók jegyzetelnek. Az utolsó mondatok végére határozott felkiáltójeleket húznak. Majd leteszik a tollat, és megrázzák a kezüket.

— Végeztünk. Befejezésül bemutatok valamit. Ezúttal csupán egyetlen esetet, amely azonban bizonyos vonatkozásban nagyon tanulságos.

Csupán Velecky tudja, mi következik most. Látta, mikor bevezettem Víteket az előkészítőbe. Becsületére legyen mondva, nem él vissza beavatott voltával, előre semmit sem árul el társainak. Helyette halkan odaszól nekik, hogy húzzák föl a rolettákat, és segítsenek félretenni a vetítőgépet. A hátsó helyiség ajtajához megyek, és kinyitom. Senkit sem látok.

— Vítek, hol vagy?

Semmi válasz. Végigmegyek a helyiségen, még a folyosóra is kikukkantok.

— Nem hallod, szólalj meg...

Most sincs semmi mozgás. Csak

nem szaladt ki, rettenek meg.

— Uzlík — kiáltom aggódva a gyerek becenevét, amelyet a nővérektől kapott.

— Huu ... — hallatszik a sarokból.

A hátam mögött az előadóteremben nevetés hangzik fel. Elindulok a gyerekért.

— Gyere elő, te gézengúz!

A laboratóriumi asztal mögött gubbaszt. Benyúlok érte, kihúzom, és magam mellé állítom. Most már engedelmesen követ. Közben nagyokat lépve utánozza a járásomat, és buzgón fújja a harmonikát. A hátsó padsorban ülők nem látják, lábujjhegyre állnak. Fölemelem a gyereket, és ráültetem a katedrára.

— Most szépen elmondasz a doktor bácsiknak mindent, amiről kérdezni fognak!

A szemléltetéshez az anamnézis is hozzátartozik. Intek az első padban ülő medikának.

— Hogy hívnak? — kérdezi a hoszszú hajú lány.

— Uzel úr — kiáltja a gyerek.

A lány zavartan mosolyog. Az ajkát harapdálja.

— Jól van. És hogyan szólítanak?

— Uzlík — vágja ki a gyerek, és kíváncsi tekintetét végigjáratja az előadótermen, hogy mit szólnak hozzá a bácsik meg a nénik.

A hallgatók derülnek. Kérdezd meg tőle, miért került ide, súgják a lánynak.

— És miért hoztak ide?

Vítek csodálkozva bámul a lányra. Nem szól semmit.

— De azt csak tudod, miért vagy kórházban?

— Tudom.

— Akkor hát mondd meg nekünk, miért vagy itt!

— Nem tudom.

Az előadóteremben harsány nevetés tör ki. A gyerek együtt nevet a hallgatókkal. Felváltva kacsingat hol a jobb, hol a bal szemével, hogy egy kis ideig még a figyelem középpontjában maradjon. Végüf előveszi zsébéböl a szájharmonikát. Egy dallamtöredéket is megtanult már. Legalábbis az, amit fúj, egy népdalra emlékeztet.

Inkább magam veszem gondjaimba a gyereket. Háttal állítom a padokhoz.

— Megoperáltuk. Kitapinthatják a heget. — A kiserkent sűrű haj között mutatom a szikével végzett vágás irányát.

— Közelről is meg akarja nézni valaki?

Két medika kijön az első sorból a katedrához. Megtapogatják a sebhelyet. Tudom jól, hogy inkább a gyereket akarják megsimogatni. Az a kis gézengúz meg közben grimaszokat vág. Kiölti rám a nyelvét, vigyorog, felváltva kacsingat hol az egyik, hol a másik szemével.

— A daganat fokozatosan átterjedt a kisagyi féltekékre. Teljesen kitöltötte a negyedik kamrát, és nyomni kezdte az agytörzset.

Ismertettem a betegség első tüneteit és klinikai lefolyását. Majd megismételtem a műtéti beavatkozás menetét.

— A daganatot teljes egészében eltávolítottuk, nem maradt a koponyában semmi. Ependymoma volt, amelyről a legutóbb beszéltem.

A lány, akinek nem sikerült az anamnézis, tétován fölemelte a kezét:

— De hiszen a professzor úr azt mondta, hogy a radikális műtéti beavatkozás úgyszólván lehetetlen.

Ez volt az a pillanat, amelyre vártam. Szinte restelltem, hogy ez a lány így a kezemre játszott.

— Nem azt mondtam, hogy lehetetlen, hanem azt, hogy gyakorlatilag lehetetlen. Ritkán sikerül, azt is mondhatnám, hogy jóformán soha.

A hallgatók elcsendesedtek. Az elhangzottak a vártnál nagyobb hatást tettek rájuk. Pedig valóban nem akartam pózolni. Csupán az volt a célom, hogy a hallgatók jól emlékezetükbe véssék a tananyagot. Levettem Víteket a katedráról, és a földre állítottam. Befejeztük a félévet. Búcsúzóul meghajoltam a hallgatók felé, és ök kórusban viszonozták köszönésemet. Uzlík megint kifigurázott. Ő is meghajolt, méghozzá kétszer egymás után jó mélyen, úgyhogy a hallgatók ismét nevetésben törtek ki. Elindultam kifelé, Vítek sarkamban a szájához tartott harmonikával. Átmentünk a szomszéd helyiségbe.

(folytatjuk)