Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-02-04 / 6. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM ] 746. február 4-én született Tadeusz Kosciuszko lengyel forradalmár. 1836. február 5-én született Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov orosz irodalomesztéta, költő. 1906. február 5-én született Bohuf Záhorsky cseh színművész. 1921. február 6-án kezdődött Prágában a Kommunista Ifjúsági Szövetség alakuló gyűlése. KÖNYV Rajzos zenetörténet Zenei műveltségünkkel nem foglalnánk el előkelő helyet egy képzeletbeli világranglistán. Az alapiskolai zeneoktatás színvonalával sem dicsekedhetünk, elvégre heti egy-két órában nem lehet csodákat művelni. Szerencsés helyzetben csupán azok a gyerekek vannak, akiket szüleik zeneiskolába írattak. Azok is csak többékevésbé szerencsések, mert bár megtanulnak hangszeren játszani, elméleti ismeretekre is szert tesznek, de összefüggő képet nem kapnak a zene történetéről. Pedig az ember akkor tudja igazán élvezni a zenét, ha érti is. Különben kulissza marad. Halljuk is meg nem is — miközben jövünk-megyünk a lakásban, főzünk, takarítunk, rakodunk stb. S ha végig kelt ülni egy koncertet, belefáradunk. A népzenét és a könnyűzenét együtt dúdoljuk az előadóval, de ha felcsendül a komolyzene (néhány kivételtől eltekintve, Mozartra, Bachra, Beethovenre gondolok, akiket úgymond „illik" ismemi és végighallgatni), az emberek többsége lehalkítja Rajzos jpsss lenetihtetm a rádiót s ha a televízióban koncertet közvetítenek, kihuny az ablakokból a kékes fény. A hanglemezboltokban hosszú sorok kígyóznak a világslágerekért, de nem láttam még, hogy a vásárlók egymás kezéből kapkodták volna mondjuk a Bartók-lemezeket. A tizen-, huszonévesek élvezettel hallgatják a jazzt, a rockot, a bluest, de nem értik a modem zenét, az elmúlt századok komolyzenéje meg nem elég dinamikus számukra. Mi lenne a legjobb, az optimális megoldás? Az iskolák tantervéből egyre jobban a perifériára szorul a művészeti (esztétikai) nevelés, ezért okosabb, ha nem keresünk kifogásokat. A több mint tíz nyelven megjelent, világsikert aratott Rajzos zenetörténet (Az őskortól napjainkig), Bemard Deyriés, Denys Lemery és Michael Sadler munkája. Elsősorban a gyerekeknek ajánlják, talán azért, mert gazdagon illusztrált, kevés szöveget tartalmaz, ennek ellenére mindent megtudunk belőle, amit a zene történetéről általában tudnunk kellene. Kedvcsináló, már azért is, mivel a zene minden ágáról tájékoztat, s ha már az ember a kezébe veszi, mert meg akar tudni valamit pl. Elvis Presleyről, nem állja meg, hogy ne nézegesse meg azokat a rajzokat, amelyek a 19. századi zenéről adnak képet. Nem kell olvasni, lehet lapozgatni és olvasgatni. Lehet falni és csemegézni. Egy idő után ugyan félre kell tenni, mert néhol túlzsúfolt, a képek elnyomják a szöveget, összemossák. A tény azonban vitathatatlan: a képregényszerűen szerkesztett könyv humoros, okos, szakszerű, az őskortól napjainkig fogja át a legjelentősebb zenei-müvelödéstörténeti tényeket. A családi könyvtárakban azért kaphatna helyet, mert kicsiket és nagyokat egyaránt szórakoztat, művel, az iskolai könyvtárakból pedig nélkülözhetetlen, mint minden jelentős művelődéstörténeti kézikönyv. GRENDEL ÁGOTA Szerelők Hetek óta ott láttam a könyvesbolt polcán ezt a könyvet. Kézbe is vettem többször, de aztán mindig otthagytam. Valaki azt mondta: termelési regény, és ez felkeltette a gyanakvásomat. Később mégis asztalomra került Milan Zelinka kötete, olvasni kezdtem, már a fele táján jártam a szövegnek, amikor visszalapoztam a címhez, megnéztem volna az Írás szerző általi műfaji besorolását. A műfaji meghatározás hiányzik. A tartalomjegyzék, persze, elárulja, hogy nem termelési regényről van szó, hanem rövidebb-hosszabb írásokról, amelyek közös vonása, hogy szereplőik szeretik a munkájukat. Sőt, mintha nem is munkát végeznének, hanem kedvtelésből járnának ki a „terepre", ahol telefonkészülékeket gondoznak. Irigylem a szerzőt, akinek nem mindennapi XX. századi élményben volt része. Irigylem, mert a szöveg minden során érezhető, huzamosabb időt tölthetett olyan emberek között, akik még nem idegenedtek el munkájuktól, akik számára a termelőeszköz még szinte a meghosszabbított emberi kezet jelenti. Mert valljuk be, már tájainkon is „ritka madár” az olyan munkás, aki haldokolva szavát veszi a fiának, hogy átveszi munkahelyét. És az sem mindennapi jelenség manapság, hogy egy egész munkahelyi kollektívának szívügyévé válik tizenegy akváriumi hal sorsa. És így tovább ... Egy-egy írásban már-már népmeséi fordulatokra bukkan az olvasó. Úgy fogalmazzak, hogy régi típusú emberek ezek a munkások? Lehet, de ha így teszek, akkor a „régi" jelzőt pozitívan kell értelmeznem. Pozitívan a természetközelség, az emberségesség, a harmónia igénylése miatt. Persze, azt is hozzá kell tennem, hogy az iparszervezö sorsa nem lehet irigylésre méltó egy ilyen közegben. Valahol a keletszlovákiai tájakon élnek ezek az emberek, ahol szintén sokasodnak ezekben az évtizedekben a gyártelepek. És az olvasó mindezek megállapítása utón nem az iparszer - vezök nehézségei miatt aggódik, hanem inkább azért „drukkol”, legyen minél több olyan munkás, akinek nem mindegy, ki veszi át tőle halála után a munkapadot, aki számára nem közömbös, mi lesz az akváriumi aranyhalak további sorsa. Figyelemre méltó kötetet adott ki a Madách. Ha az irodalom teoretikusa olvassa ezeket a történeteket, valószínűleg felteszi a kérdést: novellák, riportok ezek? Úgy vélem, inkább a riportokhoz állnak közelebb, mert érezhető rajtuk a közvetlen élmény. Életszagú történeteket tartalmaz a karcsú kötet, szerzőjének a „termelési" jelzőért sem kell szégyenkeznie. PÁKOZDI GERTRÚD SZÍNHÁZ Coriolanus Egyetlen mélyebb pillanatot éreztem az előadásban: amikor a második részben az anya (Ferenczy Anna) megpróbálja hazahívni Coriolanust (Dráfi Mátyás), aki nemcsak hogy megtagadta, elárulta a népét — bár korántsem ilyen egyszerű az egész —, hanem, az ellenséghez pártolva, egyenesen az övéi ellen fordul. E ritkábban játszott Shakespeare-darab tragikumát, a viharos szenvedélyű Coriolanus római hadvezér SZŰCS JENŐ felvétele tragédiáját egyedül itt érzékeltette, az előzményekhez képest, hitelesen a Magyar Területi Színház művészeinek előadása. A többi majdcsaknem oratórius leckefelmondás volt. álló- vagy alig mozduló képek sorozata. Vagyis hiányzott a játék, amely hangsúlyt adott volna az egymással szembenálló felek szóbeli csatározásaiban mutatkozó lényeges — és, talán, a rendező (Takáts Ernőd) elképzelései szerint is kiemelkedőnek tekintett — gondolatmeneteknek, érveléseknek. Ha van játék, bizonyára lüktetőbb és őszintébb az érzelmi szféra is. így túlságosan is egysíkúra sikeredett ez a Coriolanus, amin a díszlet (Platzner Tibor) sem tudott enyhíteni, sőt. A színpad két oldalán mennyezetig meredő három-három oszlop meg a szürkeség olyannyira uralja a teret — a bezártság benyomását keltve —, hogy az ember szinte törpe mellékszereplővé válik, különösen játék nélkül. Nem szoktam ilyen jeliegű jegyzetekben azzal előállni, hogy ón miként képzeltem volna el ezt vagy azt, de most hadd írom le: például szélesen emelkedő lépcsősorokkal, két-három különböző szintű emelvénnyel egyrészt nyitottabb és levegösebb lett volna a tér, másrészt ezek nagyobb lehetőséget kínáltak volna a játékra, a már említett lényeges mozzanatok vizuális kiemelésére is — darabbéli vagy az általunk adományozott rangjuk szerint. BODNÁR GYULA HANGVERSENY Valentina Kameniková zongoraestje Január végén a bratislavai városi művelődési ház rendezésében nagy sikerrel szerepreit a Prímás-palota Tükörtermében az odesszai származású, 1957 óta Prágában élő Valentina Kameniková zongoraművésznő. Művészetét nemcsak itthon, a világban is elismerik, s nemcsak előadói, hanem pedagógiai munkássága is jelentős, hisz nem egy kitűnő pianistát nevelt fel nagy szakértelemmel. A dramaturgiailag változatos és igényes műsor kiválasztása (Mozart, Scarlatti, Bach-Busoni, Chopin, Prokofjev) jó ízlésre, érzékre vall, de ugyanakkor kellő öntudatra is, nemcsak a sok és nehéz zongoráznivaló, hanem főleg a zenei feladat súlya miatt. Az előadó szinte mindegyik műben szembeszállt a hagyományos, megszokott előadásmóddal, s előtérbe helyezte egyéni elképzelését, koncepcióját. Wolfgang Amadeus Mozart F-dúr Szonátája (KV 332) plasztikus, dinamikailag és technikailag elkápráztató előadásban, szinte a klasszikus stílus kereteit túllépve hangzott el. Domenico Scarlatti 555 szonátájából a jól válaszott D-dúr és két A-dúr Szonátában a tipikusan gyors tempróban megvalósított nagy ugrások, a két kéz keresztezései mellett érzékeltette a művész Scarlatti géniuszának önmagába forduló oldalát is, így a technikai megoldások mellett a szerző gazdag érzelmi skáláját is feltárta elbűvölő interpretációjában. Johann Sebastian Bach hegedűre komponált d-moll Chaconne-ja Feruccio Busoni átiratában hangzott el, aki stílusában a jövő felé fordult, új hangsor- és akkordtípusokkal kísérletezett. Ez a fantasztikus, lenyűgöző átirat is erre mutat. A monumentális. önmagában hatalmas feszültséget hordozó mű csak Michelangelo hatalmas freskóival hozható párhuzamba, s ez Kameniková játékára is jellemző ebben a műben. Frédéric Chopin F-moll p>olonéze és Asz-dúr Polonéz-fantáziája nem az álmodozó lengyel zeneköltőt idézték, hanem a drámaiság és a belső fájdalom tárult a hallgatóság elé a művésznő szuggesztív játékában. Befejezésül Szergej Prokofjev ritkán hallott tündérmeseszerű, rusztikus Nagyanyó meséi hangzottak el, szinte egybekötve a ragyogó I. Szonátával, melyben a dinamikai gradáció mellett a melódiaalkotás és a harmóniai történések kerültek előtérbe, idézve a nagy romantikus mesterek hatását. Valentina Kameniková előadóestje maradandó élményt jelentett a nagyszámú közönségnek, amely ráadásként is egy-egy Mozart-, Chopin- és Prokofjev-művet kapott ajándékba, nem akármilyen előadásban. HORVÁTH KATALIN
