Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

A postai kézbesítők közül Stachulák Margit az egyedüli nő, aki megkapta a Munka Érdemrendet. Ez év májusában vette át Prágában.

Megszakítás nélkül 35 éve kézbesítő a rozsnyói (Rozftava) postán, ahol a 18 tagú szocialista brigád vezetője. Csaknem ennyi ideje előbb helyi, kerületi, majd országos szintű szakszervezeti tisztségviselő. Idén negyedszer választották meg a városi nemzeti bizottság képviselőjévé. A Szlovák Nőszövetség rozsnyói 2. számú utcai szervezeti bizottságának tagja. Példás feleség, két leány édesanyja.

(nŐ26)

HOGYAN JUTOTT EL IDÁIG?

„Elmondom. Azzal kezdem, sosem gondoltam volna, hogy egy magamfajta, egyszerű postásasszony kaphat ilyen magas állami kitüntetést. Nem csináltam én semmi különöset. Végeztem a munkámat, amit nagyon szeretek. És segítettem az embereknek mindenhol és mindenkor, ahogyan csak tudtam. Ilyen természettel születtem. Apám bányász volt, anyám hat gyermekről gondoskodott. Én voltam közöttük a legidősebb. Nehéz bányászkenyéren cseperedtünk, nagyon szűkösen éltünk. A háború után, még gyermekként takarítani jártam, az erdészetnél dolgoztam, gyermekekre vigyáztam. Mikor mi került, azt vállaltam. Csak munka legyen, az volt a fontos.

Egyszer azt hallottam, hogy a posta nőket vesz fel. Elképzeltem, milyen jó lenne, ha nekem is sikerülne bejutnom. Gondoltam, szerencsét próbálok. Összeszedtem minden bátorságomat, és beállítottam az igazgatóhoz. Kicsi növésű, vékonyka lány voltam. Az igazgató végigmért és tréfásan tette fel a kérdést: „Na és kerékpározni tudsz-e már? Amikor félénken megjegyeztem, hogy már elmúltam 19 éves, elkomolyodott. „Bocsáss meg. hogy gyereknek néztelek, de most már maradok a tegezésnél. Holnap beállhatsz munkába." Azóta 35 év telt el, s Jalé Péter igazgatóval együtt a mai napig itt dolgozunk.

Hát igy kerültem én a postára. Igyekeztem minél előbb elsajátítani a tudnivalókat. Nagyon jó tanítóm volt Kanyászki Józsi bácsi, aki gyakran mondogatta, hogy csak akkor mehet el nyugdíjba, ha már mindent rámbízhat. Tőle vettem át a szocialista brigád vezetését is. Én is olyan tudattal szeretnék majd nyugdíjba menni, mint ő ...

Engem a rozsnyói „öregek" mind ismernek. Az óváros nagy része tartozott és tartozik ma is hozzám, és egy postás ugye előbb-utóbb minden házba becsönget, mindenkivel megismerkedik. Cipeltem a nagy táskát, tele levéllel, újsággal, olykor meghaladta az a harminc kilót is. Hányszor megfordultak utánam az emberek; szegény kislány, nagyobb a táskája, mint ő maga. Mert ilyen kistermetű, sovány maradtam a mai napig. Csakhogy most már vannak lerakodóhelyeink, nem kell végigcipelni a városon az öszszes küldeményt. De még igy is, ha megjönnek a hetilapok, bizony van mit cipelnünk .. .

Mindig örülök, ha jó hírrel kell becsöngetnem valahová. Vagy tudom, hogy olyan levelet hoztam, amelyet nagyon várnak. De órákig bennem marad a szomorúság, ha az idős anya naponta megkérdi, nincs-e levél gyermekétől? Vagy ha rossz hírt kell közölnöm valakivel. Ismerem a családokat, a választási körzetem egybeesik a kézbesítő körzetemmel. Ez nagyon jó, mert így a szó szoros értelmében naponta választóim körében vagyok, bárki,bármikor elérhet, hozzám fordulhat. El sem tudják képzelni, milyen öröm az számomra, amikor például valakinek elindítjuk a tehetetlenségi segélykérvényét, és egyszer csak meghozom érte a pénzt! Persze, a postás nemcsak hozza, viszi is a pénzt, ami kellemetlenebb. Igaz, a rendes ember ismeri kötelességét, tudja, hogy a lakbért minden hónapban tizenötödikéig össze kell szednem, mégha a fizetését ezután kapja is.

Lakbérszedéskor olyanok vagyunk mi, postások, mint a mozgóbank. Nagy felelősséget, pontosságot ró ez ránk. Esik. fúj a szél, mi megyünk, s azt senki sem kérdezi meg tőlünk, hányszor kell becsöngetnünk egy lakásba, amíg beszedjük a pénzt... A fizetésünk nem sok, családfenntartó ezzel nyugdíjba alig mehet. Talán ezért is kevés közöttünk a férfi ... Sokat várunk fizetési rendszerünk módosításától, aminek ezt a kérdést meg kellene oldania. Gyakran vita tárgya közöttünk az egyenruha is. Nem célszerű a ruha anyaga, a szabása, kényelmetlen a cipő. Ezt a problémát már az országos szakszervezeti ülésen is felvetettem, a javaslatot helyénvalónak tartották, dehát amíg nálunk egy javaslatból valóság lesz ...! Én nem szoktam elmenni a hibák mellett becsukott szemmel. Az embereket is figyelmeztetem rá, és ez nem tetszik mindenkinek. De hogyan lehet szó nélkül tűmi azt, hogy a szolgáltatóüzem dolgozói délután kiültetik a parkba a fákat, és azok reggelig eltűnnek onnan?!... Vagy azt, hogy a város peremén húzódó Drázus patakot szemétdombnak nézik a mellette lévő garázsok tulajdonosai. Városunk tisztaságáért nagyon keveset tesznek az emberek. Leesik a hó, de senkinek sem jut eszébe lapátot fogni és a ház körül elhányni... A lépcsöházat magunk tisztítjuk, de inkább csak mi, idősebbek. A fiatalok a legtöbb háztömbben nem törődnek vele. A bejárati ajtók üvegét kitörik, a villanyégőket a folyosóról zsebrevágják, a házitelefonokat leszerelik. Ezt én naponta látom, hallom, és szóvá is teszem a lakók között, beszélünk róla a képviselői üléseken, a nőszervezeti összejöveteleken. Az a legnagyobb baj, hogy az emberek többsége közömbös a közös ügyek iránt, süket fülekre találnak a szavak.

ami engem nagyon bosszant. Gyakran holtfáradtan érek haza, azt mondom, már nem bírom tovább, nem törődöm semmivel. De ez csak addig tart, amíg megpihenek, aztán kezdem újra. Másképpen ezt nem is lehet. Például a nőszervezet nyugdíjas tagjait elvittük kirándulni az Evetesbe. Gulyást főztünk nekik, alig álltam a lábamon a fáradságtól. De amikor láttam, az idős emberek milyen hálásak minden szóért, tettért — megfeledkeztem a lábfájásról is. Karácsony előtt minden évben felkeressük a nyugdijasotthon lakóit. Saján pénzünkön veszünk nekik valami csekélységet, és mindenkinek elénekeljük a nótáját. Jó látni azt a boldogságot. .. Csak többen lennénk erre a munkára! A fiatalok valahogy idegenkednek tőle.

Az is bosszant eleget, hogy a körzetemben a fiatalasszonyok keveset olvasnak. Látom, melyik családba hány újság jár... Van olyan lakás is, ahová egy sem, pedig éppen ott kelne el legjobban a felvilágosítás, a tanulás. Én tizenhárom újságra fizetek elő, és már előre azon bánkódom, hogy nyugdíjasként ezt nem engedhetem meg majd magamnak. Nemcsak olvasni szeretek, utazni is, csak az a baj, hogy ehhez sok pénz kell. Amikor 1982-ben megkaptam a Kiváló Dolgozó kitüntetést, megajándékoztak egy ciprusi üdüléssel. A Munka Érdemrendhez egy 15 napos belgiumi utat kaptam. Nagyon szerettem volna magammal vinni a férjemet is, de ez sokba került volna, nem futotta rá. Mellettem neki csak a gond, a munka marad mindig ...

A férjem lengyel származású, a pékségben ismerkedtünk meg még gyermekkorunkban, ahol ö pékinas volt, én meg takarítónő. Harmincegy éve élünk együtt, szerényen. És ha anyagiakban nem is bővelkedtünk, gyermekeink kiegyensúlyozott családi légkörben nevelkedtek fel. Darinka textilmérnök, Mónika gyógyszerlaboráns. Távol élnek tőlünk, mindnyájunk számára az a legnagyobb boldogság, ha időnként együtt lehet a család. A férjem és a gyerekek párttagok, én igazolvány nélkül érzem magam kommunistának.

A férjemnek nagyon sokat köszönhetek. Mindenben támogat, segít, csak egy dologban nem ismer kompromisszumot: az evésben. Hazaszaladok munkából, gyorsan elvégzem az itthoni teendőket és veszem a kabátom, hogy a gyűlésre menjek, vagy folytassam azokat az intéznivalókat, amelyekre egész nap nem volt idő. Ő ilyenkor elémbe áll: addig sehová nem mégy, amíg nem eszel. Mindig attól fél, hogy amilyen könnyű vagyok, felkap a szél...

Rozsnyón az embereknek „a postás Manyi" vagyok. A férjemnek bemutatkozáskor elég annyit mondania, hogy a postás Manyi férje, mindjárt tudják, kiről van szó. Úgy érzem, szeretnek es megbecsülnek az emberek, ami még odaadóbb munkára, nagyobb segítökészségre kötelez. S hogy egyszerű postásasszony létemre Munka Érdemrenddel tüntettek ki, az bizonyára a sok évi kemény munkámnak, a saját kényelmemről való folytonos lemondásnak, a családon kívül töltött óráknak az elismerése."

H. ZSEBIK SAROLTA