Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
— Jó napot kívánok! — Tessék parancsolni! Mivel szolgálhatok? — Anorákot szeretnék vásárolni magamnak ... — Tessék, kérem! Ez az egyik legdivatosabb fazonú, amit ajánlani tudok önnek. Szép a színe, finom tapintású, könnyű anyagból készült, ráadásul nagyon meleg és mosható. Röviden: elegáns és praktikus. Kérem, próbálja fel! Segíthetek ... Nagyon jól áll, csak a színe .... a színe talán mégsem az igazi... Igen, ez a sötétkék jobb lenne. Kérem, próbálja fel ezt is...! Nos, önnek melyik tetszik jobban ? — Valamennyi szép. A nagyságuk is megfelelne, csak kár. hogy ilyen rövidre szabottak ... — Egy pillanat türelmet kérek! Talán ilyen hosszítottat szeretne? Ez alá zakót is ölthet magára, s az anyaga az előbbiekéhez hasonló, jó minőségű! — Most már bizony nem is tudom, melyiket válaszszam. — Nyugodtan vegye szemügyre még egyszer mindegyiket, és azután döntsön! Ugye szokatlan — mi több —, nem mindennapi az efféle udvarias kiszolgálás boltjainkban manapság! Pedig a fent leírt jelenet nem a bolti eladók — talán nem is létező — illemtankönyvéből idézett részlet. Lehet hogy hihetetlen, de az ünnepi vásárlási láz kezdetekor e sorok írójával fővárosunk ismert „Dunaj" áruházának ötödik emeletén, a férfi készruhaosztályon mindez valóban megesett És a társalgás folytatása sem volt szokványos: — Nagyon megharagszik, ha elárulom, hogy eszemben sincs vásárolni ? — Hogyan, kérem ? Elszalasztja ezt a nagyszerű lehetőséget? Később sajnálni fogja, mert ilyen árut nem lehet mindennap kapni! Én az ön helyében meggondolnám a dolgot! — Attól tartok, nem értett meg. Én csak azért kértem öntől, és éppen öntől valamilyen árut, mert meg akartam győződni arról amit sok ismerősömtől hallottam. Arról, hogy Kubovszkyné Mocskos Ilona milyen kedves, készséges a vásárlókkal szemben. hogy öröm nála vásárolni! — És, sikerült a próba? — Azt hiszem, tökéletesen! Elnézést kérek, hogy ... — Ugyan, kérem! Szóra sem érdemes! Legközelebb talán már vásárol is valamit. Tudja, aki bejön ide az áruházba, még nem biztos, hogy vevő. Lehet, hogy csak affelől érdeklődik, tájékozódik, vajon milyen árut kínálunk. S ha azok egyike sem nyeri el tetszését, miért is venné meg?! Bár döntésében mi, elárusítók — akár jól, akár rosszul végezzük dolgunkat — nagymértékben befolyásolhatjuk. Én azt szeretem, ha a kuncsaft elégedetten távozik tölünk. Még akkor is, amikor történetesen nem vásárol semmit. Mert ez sem lehetetlen! Ehhez — hiszi, vagy sem — az elárusító udvarias viselkedésén kívül a legtöbb esetben elegendő néhány közvetlen, a legnemesebb értelemben vett emberi szó. Számomra leírhatatlan örömöt jelent, ha egy-egy vásárló hosszabb-rövidebb időközönként vissza-visszatér, és ismerősként üdvözöl. Ha újra meg újra engem keres ezen az osztályon. Mert úgy érzem, ez már egy kis előlegezett bizalom, a mi munkám elismerése is egyúttal. Nem tagadom, ilyenkor büszke is vagyok. De ... ha nem haragszik, mennem kell. Ott az a fiatalember biztosan elárusítóra vár. Viszontlátásra! — köszön el hirtelen. Nekem meg földbe gyökerezik a lábam és a tükör mögül figyelem tovább Kubovszkynét, hogy ejti bűvöletbe a hozzá forduló vásárlókat. Ha jól számolom, több mint harminc télikabátot, anorákot és fél tucatnyi öltönyt vesz le a rúdról, illetve akaszt vissza a helyére, alig negyed óra leforgása alatt. Közben legalább négy-ötezer koronás forgalmat bonyolít le. — Na, ugye mégis megveszi azt a kék anorákot! — szól rám leplezetlen örömmel, amikor újra megpillant. De amint elmondom neki, hogy a próba, a megjátszott vásárlás mind-mind csak azért történt, hogy jobban megismerjem, mert írni szeretnék róla, tiltakozni kezd. — Ugyan, miért pont rólam ? Hát a munkáját szerető, vásárlót tisztelő elárusító manapság már újságtéma ? Na, nem bánom, elbeszélgethetünk, de nem itt! Még azt hinnék a vásárlók, hogy szórakozni járok munkába — mondja mosolyogva. Másnap Kubovskyné egyszobás lakásába lépve már az előszobában megakad a szemem a zsúfolt könyvespolcokon. — Tudja, egyedül élek már hosszú évek óta. Nekem így tényleg a könyv a legjobb barátom. Nagyon szeretek olvasni. Szerintem nem szabad, hogy egy bizonyos szakma határt szabjon az ember műveltségének. Nem is értem azokat az embereket, akik azért nem olvasnak, mert abból úgymond nincs semmi hasznuk. Hát lehet a tudást pénzzel helyettesíteni ? Ha valaki nem értelmiségi dolgozó, már csak anyagi igényei lehetnek? Nekem nincs sok pénzem, de minden könyv elolvasása után gazdagabbnak érzem magam. Meg aztán, azt hiszem, minden embernek kötelessége is megismerni saját nemzetének, az emberiségnek történelmét, ismerkedni az őt körülvevő világgal. Talán ezért is szeretem a történelmi és életrajzi könyveket legjobban. Valamikor Jókai regényeit bújtam. Aztán a többit. Harsányi Zsolt, Gulácsy Irén könyveit Passuth László, Szilvási Lajos regényei követték. Most meg Nemeskürty István a kedvencem. Ha haza jövök a munkából, nekem az olvasás és a zenehallgatás jelenti a pihenést. A „zene" szóra a szobában domináns helyet elfoglaló sztereó lemezjátszóra vetődik tekintetem, melynek hangszóróiból Liszt magával ragadó muzsikája árad. A lemezjátszó mellett temérdek hanglemez. Javarészt a klasszikusok művei, de jócskán akad a kortárs zeneirodalom remekeiből is hallgatni való. — Idézzem Kodályt? „A zene mindenkié!" Ugye ő ezt mondta — fordul felém vendéglátóm —, tehát akár egy elárusítóé is. Harminc éve járok rendszeresen a Szlovák Filharmónia koncerttermébe zenét hallgatni. A zenét még gyerekkoromban megszerettem. Pedig édesapám csak egy egyszerű molnár volt. Vízimalmunk volt a Dunán. Dunamocsról (MoCa) származom, tizennyolc éves koromig ott is éltem. Még egész kicsi voltam, amikor a nagybátyám vett egy cimbalmot, amin tanulgatni kezdtem. Később már nem elégítette ki zenei érdeklődésemet saját produkcióm. A háborús éveket — amelyeket Budapesten töltöttem — követően, a rettegés, az éhezés borzalmai után először Strauss és Lehár zenéjét éreztem simogatónak, majd próbáltam megérteni a Beethoven, Bach és Brahms muzsikáját. Azt hiszem, azóta sikerült. Na, és Liszt ?! Az ő zenéje csodálatos. Büszke lehet az a nép, mely magáénak vallhatja a világ e kimagasló géniuszát. S ezt nemcsak az mondatja velem, hogy a Csemadok óvárosi szerevezete mellett működő Lisztkor tagja vagyok. Imádom Liszt zenéjét. Zene nélkül ma már nem is tudom elképzelni az életem. Ezért énekelek immár tizenkét éve a Csemadok említett szervezetének énekkarában is. Hát, most mondja, unatkozhatom én? Nevetnek is az ismerőseim, ha amiatt panaszkodom, hogy annyi dolgom van még. Mert szeretném okosan kihasználni az öregkort. Megismerni mindent, ami szép van e világon. Mindig is kerestem ennek lehetőségét. Ezért szeretek emberekkel ismerkedni, olvasni, zenét hallgatni és utazni, mert ez utóbbi is kedvenc időtöltésem. Sajnos, talán azért, mert nincs gyermekem. így aztán másképp kellett megkeresnem életem értelmét. Ebben segített a munkám, amit több évtizedes elárusítói múlttal a hátam mögött ma is épp úgy szeretek, mint a kezdet kezdetén. Talán ez az oka annak is, hogy nem tudok megválni az áruháztól, a munkatársaimtól, a vásárlóktól. Pedig még szeretnék világot látni, sokat utazni. Igaz, ehhez nem kell feltétlenül nyugdíjba vonulni. Hiszen bejártam már eddig is a fél világot. Voltam Egyiptomban, Japánban, valamennyi európai országban — Albániát kivéve —, a Szovjetunióban az ázsiai országrészekben, Szibériában is. Ahány ország, város, ahány út, annyi élmény. Ha most azt akarja kérdezni, hogy honnan volt ennyi külföldi útra pénzem, hát elárulom. A legtöbb esetben kölcsönből fedeztem a költségeket. Mindenkinek merem ajánlani! Ha az ember nem vásárolni, áruházakat járni utazik külföldre, hanem az ott élő népeket, történelmüket, kultúrájukat megismerni, akkor megtérül minden kiadása. Persze, nem anyagiakban. Kubovszkyné Mocskos Ilona egyébként amellett, hogy hivatásának mestere, a „Dunaj" áruház azon kevés elárusítói közé tartozik, akik négy nyelvet beszélnek. Munkájáról felettesei csak elismeréssel szóltak. Mellesleg: Azóta mégiscsk megvettem nála az egyik anorákot. BARANYAI LAJOS Fotó: Könözsi István
