Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
— Ki készíti el az ünnepi ebédet, erre emlékszel ? — Az anyuka; majd ki kell mennünk a konyhába, mikor megvacsoráztunk, nem szabad látni az ajándékot, hogy meglepetés legyen. Én is szoktam segíteni az anyukának, székről mosogatok, csak mikor alszik a testvérem, akkor nem mosogathatok, mert zörög. — S ha szétosztottátok az ajándékokat, utána mi következik? — Játszunk, az anyukáék is örülnek, bekapcsoljuk a tévét, de azért világost hagyunk a szobában, hogy jobban örülhessünk. Az iskola, ahova Diana jár, egész kis falu; vagy ezemégyszáz gyerek cseréli naponta benne a levegőt, váltja a termeket, nyargalászik a kígyótestü folyosókon. Itt minden élesebb, a felületek, a világosság, a táblák zöldje. — Szereted a nevedet, Diana? — Tetszik, olyan szokatlan. — Kilencéves múltál? — Igen.Szép tortám volt, a mama sütötte, ajándékot is kaptam. — Milyen nálatok a karácsony? — Mi el vagyunk válva. Csak míg ötéves voltam, addig lakott velünk az apukám. Most karácsony után egy nappal jön el, s akkor velünk ünnepel. Ilyenkor mindig szokott lenni tortánk, mert a mama süt. Elhozza az apu az ajándékot, amit a mama küld, azt is. És el is visz magával egy-két napra a mamához falura. — Az anyukád hol dolgozik? — Itt szemben az óvodában igazgatónő. Az apuka meg autószerelő, szombatonként szokott elvinni a mamához. Van, mikor már pénteken is jön értem, de ö ritkán van otthon, felfogad munkát, és dolgozik. Vasárnaponként meg az anyu szüleihez járunk. — Mit szeretnél most karácsonyra? — Tavaly igen-igen szép volt a karácsonyfánk, élő fa volt. A konyhában elkészítjük mindig az ajándékokat, s csak ha meggyújtjuk a fát, akkor tesszük alá. Spórolok, apu meg a mama is szokott pénzt adni, kendőt és poharakat szeretnék venni az anyunak, már megbeszéltük. Azt tervezzük, hogy az anyu Legét vesz, már voltunk fenn Bratislavában az új üzletben, és az anyu majd szerdán vagy pénteken felmegy. Vagy ha azt nem, akkor olyan robobot, amelyik villogtatja a szemét; a kiránduláson láttam. — S az apukádtól mit szeretnél? — Talán telefont hoz, van egy kamionos barátja, ezt a nyakláncot is ő hozta. Az szokott ilyen ajándékokat venni. Most jár az apu valakivel, és mondta a mama, hogy el is fogja venni. Én csak örülök neki. — Igazán? — így jobb. hogy el vannak válva, mert sokat veszekedtek. Részegeskedett az apu, későn járt haza, most is, ha eljön, azon is veszekedik, hogyan öltöztessen az anyu, nem mindegy neki. Anyu mellett állok, ha kiabál vele, megvédem az anyut, s ez neki rosszul esik; látom. De nem fáj, hogy nincsen az apu, mert én is haragszom rá. Csak az nagyon rossz, ha egyedül vagyok. Azért kézimunkázom és olvasok, az anyutól tanulom. — A mamának mit adsz karácsonyra? — Szedtem náluk makkot, Makk Lacikat csinálok majd. Jó ott falun, szeretem a természetet, annyira vágyom arra, hogy egyszer kihajtsam a libákat a rétre, mint régen a libapásztorlányok. Csak néha már nem nagyon szívesen megyek, sajnálom az anyut, hogy a takarítás mind rá marad. Mégis miatta megyek el, hogy legyen egy kis szabadja, hiszen mindig otthon van velem, ilyenkor elmehet moziba, egy kicsit kikapcsolódhat, úgy is olyan sokat dolgozik. És van most egy barátja is. — Esténként mit csináltok? — Néha este még átismétlem a leckét, ha a napköziben nem jutott rá idő, aztán játszom meg olvasok. Szeretem a meséket, mondani is. Vacsora közben beszélgetünk a tanulásról, meg az anyu odaadja a koronát, Minden egyesért egy koronát kapok. Aztán meg kötünk vagy tévét nézünk. — És a karácsony este, az milyen? — Az szép, fényes este. Szeretjük egymást és örömet adunk egymásnak. Megajándékozzuk egymást. — Laci, neked mi jut az eszedbe a karácsonyról? — Akkor mindenki jó. Nagyon várom a karácsonyt, felállítjuk a karácsonyfát, bemászok alá, mert nem tud senki a tartójába vizet tenni, egyedül én, mert még csak nyolcéves vagyok. A testvérem az már középiskolába jár, és magas. Jó tanuló vagyok, azzal fizetek az ajándékokért. Szépen megteritjük az asztalt, vacsorázunk, ahogyan illő. Majd kimegyünk az ebédlőből, mindenki megkapja az ajándékokat, szépen rá van írva a nevünk. És nem engedem soha lebontani a fát, mert olyan szép. — És még miért szép a karácsony? — Mert van szünet, s akkor elmegyünk a mamához. Meg otthon van az édesapám, máskor mindig csak este nyolc-kilenc felé jön haza, olyan sok a munkája, faktúrákat ír. — Tudod, mi az a faktúra? — Azt nem tudom, de sokszor még otthon is ir. Az anyunak is sok dolga van, főz, mos, köt, ilyenkor egyedül kell játszanom, és azt nem szeretem. Az apukám, az tudna velem játszani, karácsonykor mindig játszunk, csak azt nem szeretem, ha faktúráznia kell. Te mit fogsz ajándékozni? — Eldugtam a képet, amit az iskolában csináltunk, az apunak meg füzetet veszek. * * * Semmit sem formáltam ezeken a beszélgetéseken. Se nem értelmeztem, se meg nem gyúrtam. Csak leírtam, amit a gy erekek elmondtak. Tettem ezt azért, hogy láttassam, ilyenkor, karácsony táján egészen más a világ. Ezekben a napokban még a gyerekálmok is beteljesednek. leti lakásának ajtaján csöngetek. Negyven év körüli, rokonszenves férfi nyit ajtót. Elmondom neki. mi járatban vagyok, hogy örökbe fogadott gyermekükről s az örökbefogadásról szeretnék vele beszélgetni. Szemmel láthatólag fölkavarja őt kérésem. „Nem akarok erről beszélni — mondja —, ez a magánügyünk, a kettőnk ügye a feleségemmel." Mégis beljebb tessékel az ízlésesen berendezett, derűs szobába. Ki tudja, mi minden suhan át az agyán, tán gyógyuló sebeket tép föl benne kérdésem. Idegesen simít végig a haján, kezében kis játékfigurát szorongat. —• Mit mondhatnék? Soha nem fogjuk megbánni. Jól döntöttünk, annyit mondhatok. Ötéves a kislány, és ügyes, nagyon ügyes. Négy éve van már nálunk. Hogy egyszerű volt-e az örökbefogadás intézése? Nézze, szerintem a féléves várakozási idő is sok, fölösleges ezt húzni. Némelyik gyermekotthon vezetője úgy intézi ezeknek a gyerekeknek az ügyét, mintha árut adna-venne. Nekünk talán szerencsénk volt. Annak az otthonnak az igazgatónője, ahonnan a kislányt hoztuk, nagyon rendes volt, barátian viselkedett velünk szemben. A nemzeti bizottság gyermekvédelmi osztályán viszont talán még ma sem tudnak az örökbefogadásról. Pedig akkoriban Ígérték, hogy segítenek majd nekünk. A hivatalnoknő bejegyzett valamit egy iratba, s ezzel kész. Ez nem az ő gondjuk, nem törődnek vele. Kevesebb bürokráciával kellene kezelni ezeket az ügyeket. De a kellemetlenségeket már elfelejtettük. A szomszédok, az ismerősök? Tudja mindenki, de úgy tesznek, mintha nem tudnák. Mit mondjak még? Hogy milyen volt az, mikor ketten egyedül éltünk, s mit jelent egy harmadikkal, egy harmadikért élni?! A fiatalasszonyt telefonon keresem meg a munkahelyén. Hangja bizalmatlan, aztán mégis megígéri, kijön a portára, hogy elbeszélgessünk. Néhány perc múlva mosolygó asszony tart felém, mint kiderül, a fiatalasszony munkatársa. Kedvesen kér, értsem meg kolléganőjét, aki nincs olyan lelkiállapotban, hogy elmondja, hogyan határozták el magukat, hogy örökbe fogadjanak egy gyermeket. Hathetes volt a kicsi, mikor örökbe fogadták, s ők, a munkatársai, nagyon sokat beszélgettek vele, segítettek neki, hogy túljusson azon a krízisen, amelyet a gyermektelenséggel való szembenézés, az idegen gyermek örökbefogadásával járó kérdések, helyzetek vállalása \ okozott. „Higgye el — mondja —, laki azt kérdezné tőle, kire hasonlít a kicsi (ami, ugye, teljesen normális kérdés), azt is célzásnak venné." « * • A csinos, élénk nő mosolyogva beszél „gyerekeiről", de nevető zöld szeme sarkában megjelenik egy-egy könnycsepp is. — Már régebben be volt adva az örökbefogadás iránti kérvényünk, mikor az év elején szóltak, nem tudnak elhelyezni egy testvérpárt, vigyük el őket. Egy kislányt és egy kisfiút. Szép szőke gyerekek, mi is szőkék vagyunk a férjemmel. Nálunk vannak azóta is, de csak nevelőszülőkként gondoskodunk róluk, mert az édesapjuk nem egyezett bele az örökbefogadásukba. Az anyjuk nem törődik velük, az apjuk is azt vallotta a bíróságon, hogy nem tud róluk gondoskodni, de látogatja őket. igaz, legtöbbször részegen. Akármilyen, mégiscsak ő a gyerekeknek az „apuci". Sok hivatali hercehurcában, idegeskedésben volt részünk az elmúlt hetekben. hónapokban, mert három járás érdekelt az ügyben. Amikor elhoztuk a gyerekeket, nem volt semmijük a rajtuk lévő ruhán kívül. A kisfiú tisztában volt vele, hogy azért kerültek hozzánk, mert nem volt hova tenni őket. Azt mondta nekünk, hogy apuci szerint úgyis „gyermekotthon-töltelék" lesz belőlük. Megdöbbentő volt ezt egy négyéves gyerek szájából hallani. A két kicsi nagyon összetart. Nincs velük semmi baj. aranyosak, pajkosak, vadulnak, mint minden gyerek. De jobb is így, mintha a sarokban ülnének. A kisfiú óvodás, a kislány bölcsődés, a szakács nénik kedvence, mindent megeszik, s mindenkinek közel tud férkőzni a szívéhez. Ha az egyiket megsimogatjuk, a másik duzzogva elvonul. Az apa látogatásai nagyon fölzaklatják őket, egyébként kiegyensúlyozottak, vidámak. Múltkor, miután az apjuk elment, odajött hozzám a kisfiú, s azt mondta: „Ugye. te nem vagy néni, hanem anyuka?". Hogy hogyan alakul a sorsuk, örökbe tudjuk-e majd fogadni őket? Nem tudom, de mi önként nem adjuk őket vissza az otthonba. Édes mostohák. Bár vágytak rá, de nem fogant bennük élet, bár nagyon akarták, nincsenek vérükből való gyermekeik. Féltve őrzik titkukat. Idegen szül.ők, mások eltaszított gyermekeit nevelik, gondozzák, szeretik, virrasztanak az ágyuk mellett, ha betegek; vigasztalják őket, ha szomorúak; velük örülnek, fogják a kezüket, mint az igazi édesanyák, édesapák. BERTHA ÉVA
