Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-02 / 49. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM 1621. december 3-án szüleien Bohuslav Balbt'n. cseh író és történész. 1926. december fvdn hall meg Claude Monel francia festőművész, az impresszionizmus vezéregyénisége. 1886. december 8-án szüleien Diego Rivera. a mexikói forradalmi szocialista monumentális festészet egyik úttörője. KÖNYV Színházi regény A Mester és Margarita című világsikert aratott groteszk müve mellett van Mihail Bulgakovnak még két izgalmas regénye: A fehér gárda és a Színházi regény. Ez utóbbi mostani recenziónk tárgya; mielőtt azonban sort kerítenénk a regény bemutatására, szólnunk kell az előbbiről is. A fehér gárda, melyben Bulgakov elsőként kísérelte meg bemutatni a Régi Oroszországhoz kötődő értelmiség viselkedési módjait a forradalomban, alapját képezi egy nagy sikerű drámájának, a Turbinék napjainak, melyet 1926 óta telt ház előtt játszottak, miközben szemlélete és filozófiája miatt rendszeresen támadták. MIHAIL BULGAKOV SZÍNHÁZI REGÉNY A Színházi regényben ennek a drámának a szinrevitelére emlékszik vissza Bulgakov, tiz év elteltével. Mégsem emlékező regényről van itt szó, hanem valódi Bulgakov-műről. amelyben már a szatíra és a groteszk látásmód kerül előtérbe, bár még erősen vegyítve harsány humorral és játékos elemekkel. Bulgakov jól ismeri a színházi világot, bár a regény hőse kezdő drámaíró, aki egyetlen művét szeretné valamiképp elöadatni. Magán viseli a kezdő irók lelkesedését, érzékenységét, a minden áron való szóhozjutást. Annál nagyobb a csalódása, amikor ismerkedni kezd a színházi világgal, mert bizonyossá válik, hogy itt a legjobb remekmű is milyen kicsinyes elbírálás alá kerül. A filozófiai mondanivaló, az alaposan kidolgozott helyzetek aszerint alakulnak, amilyen a színházi gárda, s amilyen a rendező. Nem is beszélve az igazgatóról, s ebben a színházban kettő is van belőle, és hozzánemértésükkel szinte agyonsújtják a müvet. A kezdő iró hadakozik, védi a művét, az egyes jeleneteket, amelyeket minduntalan át akarnak dolgoztatni vele. Végül is abbahagyja a szélmalomharcot, lemond müve színreviteléről; megfogadja, többé soha nem vesz kezébe tollat. Ekkor érkezik a váratlan hir, hogy darabját mégis előadják. Ö azonban már nem hisz nekik, elvesztette minden illúzióját. Otthon, sötét odújában kesereg, fél szemmel azonban a kinti világra figyel, hiúsága nagyobb a büszkeségnél, s miután bemutatják az ezerszer megváltoztatott darabját, minden este végignézi az előadást, mert „oda voltam szögezve hozzá, mint féreg a horogra .. A Színházi regény a színházi világot leplezi le: figurái élők, egyedi alakok. A csípős történet, kiváló meseszövéssel, a húszas évek színházi miliőjébe nyújt bepillantást, s azok is érdeklődéssel olvashatják a nálunk is megvásárolható regényt, akik különösebben nem tájékozottak a színházi élet kulisszatitkaiban. (Európa) Mészáros Károly A Nobel-díjasok kislexikona Vészits Ferencné szerkesztésében a Gondolat Könyvkiadó másodízben jelentette meg a Nobel-dijjal kitühtetettek kislexikonát, ezúttal azonban javítva és bővítve. Az első kiadás 1974-ben látott napvilágot. Az előszónak megfelelő bevezetőben a Nobel-díjról, illetve annak alapítójáról olvashatunk, többek között a következőket: „... a díj nem mindig elsődleges tudományos, művészeti és humanisztikus szempontokat fejez ki. Az is elgondolkoztató, hogy évenként az egyes szakterületeken egy-két, legfeljebb három személyt jutalmaznak, s bizonyos, hogy a világ tudományában, művészetében ennél jóval több méltó eredmény születik. Vitathatatlan azonban, hogy a dijak többsége a valóban érdemeseknek jutott." Századunk egyik legjelentősebb díjáról van szó, amelynek alapítója, Alfred Nobel svéd vegyész 1833. október 21-én született Stockholmban. A család eredeti neve : Nobilius. A világhírű vegyész egy különleges robbanóanyagot talált fel, amelyet dinamitnak nevezett el. Később feltalálta a füstmentes puskaport is. De nem csupán vegyész volt Alfred Nobel. Szívesen olvasta a világirodalom remekeit, sőt maga is írt verseket, élete végén pedig egy drámát. A dolog érdekessége, hogy egy vegyész, aki a béke apostolának vallotta magát, éppen a robbanóanyagok gyártásával foglalkozott. Persze, Nobel békés célokra szánta találmányát. 1896. december 10-én halt meg. Életében többször foglalkoztatta a gondolat, hogy egy alapítványt hoz létre. Többszőr végrendelkezett, a végleges testamentum 1895. november 27-i keltezésű. S vajon kiket vél benne kitüntetésre érdemesnek? A fizika, a kémia, a fiziológia, illetve az orvostudomány, az irodalom és a béke terén leghatékonyabban, legaktívabban alkotókat. A lexikonban ábécérendben vannak felsorolva a Nobel-dijjal kitüntetett fizikusok. kémikusok, orvosok, fiziológusok, írók, közgazdászok, politikusok, közéleti személyiségek és intézmények. Érdekesek a díj odaítélésének indoklásai, amelyek a Nobel-dij Bizottság évkönyveiből (1901 — 1984) „származnak". Idézzünk közülük néhányat. Például Hannes Alfvén svéd fizikus és csillagász neve mellett ez az indoklás szerepel: „közreműködéséért és alapvető magnetohidrodinamikaí felfedezéseiért, valamint azok gyümölcsöző alkalmazásáért a plazmafizika különböző területein". S hogyan indokolják Albert Camus Nobel-díját? „Jelentős irodalmi tevékenységéért, amely mélyreható komolysággal világítja meg az emberi lelkiismeret problémáit korunkban." Jaroslav Seifert neve mellett pedig ez olvasható: „szenvedélyes, őszinte. gazdag alkotói fantáziával megformált életművéért". A nálunk is megvásárolható könyv végén összefoglaló táblázatot találunk a Nobeldíjasokról (1901—1984). Olyan lexikonról van szó, amelynek mindenképpen ott a helye a könyvespolcunkon. Susla Béla KIÁLLÍTÁS Tárlat szépséghibával Jubileumi, huszonötödik tagkiállítását rendezte meg a Komáromi (Komárno) Szakszervezetek Művelődési Házának Fotóközpontja, azaz amatőr fotóköre. Az ilyen jubileum, illetve a mögötte meghúzódó negyedszázados alkotó tevékenység mór feltétlenül tekintélyt parancsoló, s látatlanban is támaszthatók vele szemben bizonyos elvárások. Nos, az Ifjúsági Klub kiállítótermében október utolsó napjaitól látható tárlat nem tudott teljes egészében eleget tenni az effajta elvárásoknak. Maga a kiállított anyag — tizenhárom fotográfus nyolcvanöt fekete-fehér fotója — tartalmi, művészi, kivitelezési szempontból döntő többségében megfelelt az igényesebb elvárásoknak is, az anyag egy részének „tálalása" viszont hagyott kívánnivalót maga mögött. Vegyük előbb a tartalmi, művészi szempontokat! A kiállított anyag szinvonalas, s külön pozitívuma — számomra legalábbis —, hogy az alkotók és alkotások által behatárolt tematika emberi léptékű és emberközpontú. s mentes az üres és öncélúan elvont megközelítésektől és fogalmazásoktól. S vannak alkotók és alkotások, akik és amelyek még e jónak ítélt átlagból is megérdemlik a külön kiemelést. Mint Balogh Gyula például, vagy Frantisek Mach elmúlást idéző, a népi építészet még meglévő objektumainak (sajnos) utolsó óráit megörökítő felvételei. A síksági táj téli szépsége tükröződik Ladislav Éliás egyik sorozatának képeiről, s emberi melegség sugárzik Alojz Zemaník néhány jól megfogott gyerekfotójáról. Színesebbé, sokrétűbbé tették az anyagot Psenák István aktfotói, s a jól sikerültek közé sorolható Darázs Lajos néhány portréja is. Külön említésre méltó Nagy Tivadar lírai hangvételű, „Az öreg halász álma" című sorozata, valamint Krüger Viktor két sorozata, a folklór jellegzetes mozzanatait és ismeretlenül is ismerős figuráit felvonultató, valamint egy öreg lépcsőforduló zugaiban megbúvó napfény játékát megörökítő „Fények" cimü sorozata is. Viszont a kiállított anyag egy részének tálalása már nem ilyen egyértelmű. Először is, úgy hiszem, sem az alkotóknak, sem a kiállítás rendezőinek nem válik túlságosan dicséretére az a fajta igénytelenség, hogy a képek egy része minden adjusztálás nélkül, gombostüzve került a hangulatos kiállítóterem falaira és paneljeire, jelentősen csökkentve a kiállítás egészének esztétikai értékét is. Másodsorban pedig — bár ez csak a rendszeres tárlatlátogatókat zavarhatta — volt jó néhány alkotás, melyet rövid időn belül másodszor vagy harmadszor láthatott, esetleg ugyanazon falak között is, az egymást követő különböző tárlatokon. Véleményem szerint, egy ilyen jubileumi tárlat mindenképpen megérdemelte volna az igényesebb hozzáállást a kiállítók és rendezők részéről is. , Németh Gyula SZÍNHÁZ Valóság a színpadon Érdekes témával mutatkozott be a szlovák főváros Egyetemi Színházi Napok rendezvényén az Olaszországi Fonté Maggiore pantomim csoport. Műsorukban az 1974- ben kiadott 180-as számú törvényt dolgozták fel, melynek értelmében Olaszországban megszüntették az elmegyógyintézeteket. A betegeket otthonukban gyógyítják. Öten-hatan „csoportokba verődve" élnek az államtól kapott lakásokban, orvosi felügyelet alatt. Amint a témaválasztás is bizonyítja, a társulat tevékenységének jellemzője a valóság ábrázolása. A darab főhőse egy elmebeteg, akit a törvény értelmében „kitettek az utcára". A kiváló mimikával és mozgással rendelkező színész. Giennpiero Frondini élethűen továbbítja az elmebeteg megnyilvánulásait. Az arcjátékot és a testmunkát kiválóan kiegészítik a hangeffektusok és a zene, amelyek a környező világot idézik elénk. Bolyongva a nagyváros utcáin, számára ismeretlen és megmagyarázhatatlan dolgokkal találkozik. Naivan mosolyog a gépkocsivezetőkre, majd jármüvük elé ugrik. Megpróbálja utánozni embertársait, az őrült drukkerokat, kiknek buzdítása verekedésbe fajul. Előtérbe kerül a szegénység, a koldusvilág, amelybe belekeveredik. Az autók fergetegében, a futballpályán, a koldusvilágban keresi a társat, az Embert, de mindenki elfordul tőle, mert látják hibáját — újból maga marad. Örül, amikor munkát kap, azt reméli, hogy ott majd megtalálja a társat, de erejét csak kihasználják, dolgoztatják — visszaélnek betegségével. A rendezőgárda — három férfi — rámutatott a világban uralkodó erőszakra, a durvaságra, arra ösztönözve a nézőt, hogy nézzen önmagába. Kubik Kata (nŐ6)
