Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-18 / 47. szám
— Mi van Baudyäsal? — riadozott Mária. — Semmi — felelte kitérően, de azután megkérdezte: — Mennyit •• • mennyit keres? így kezdődött, emlékszik vissza Mária. És azóta minden vasárnap megismétlődik a beszélgetés. Mi az, hogy ma olyan sokáig alszik? Előjön, és a hátát vakarva megkérdi: — Beszéltél BaudySsal? Hányszor? Mennyit keres? — Aztán megint a maga gondjait emlegeti. Nincs elég pénz. új kalap kellene neki... a mostanit már igazán nem lehet hordani; de hát mit lehet csinálni, ha a háztartás mindent elnyel. Monologizál. Mária csúnya gubancot érez a torkában, ki szeretné hányni. A férje bólogat és szinte bánatosan megjegyzi: — Te persze semmivel se törődsz. Mária a szélesedő napsávot nézi. és tenyerébe vájja körmét. Ha legalább ettől az emléktől megkímélhetné magát! Szerelmese lakásán volt akkor — éppen egy ilyen vasárnap után. Baudys leültette a díványra, de ő ellenkezett és sírva fakadt. Fontosnak tartotta, hogy jó sokáig sírjon, és hogy Baudys sokáig faggassa magyarázatért. Aztán elmondta. hogy a férje mennyire fösvény, hogy nem ad pénzt ruhára és semmire se . .. BaudyS komoran és kissé elhűlve hallgatta: talán annyira ... nehézkes volt, hogy számolni kezdte magában, mibe kerülne ez neki. .. Végül tétovázva és nem szívesen kijelentette: — Jól van. Mária, majd én gondoskodom erről. Mária érezte, hogy most már őszintén sírhatna, hazugság nélkül, de engednie kellett, hogy csókolják, sőt többet is engednie kellett, többet, mint bármikor eddig ... Mikor legközelebb felment hozzá, már ajándékkal várta. Ruhaanyaggal, amely nem tetszett Máriának. Szégyentől gyötörten vitte haza. Mindeddig úgy ölelkezett a szerelmesével, mintha a felesége lett volna. Ölelése komoly volt és odaadó; most azonban behunyta a szemét, hogy ne lássa önmagát, hogy ne rázkódjék össze szégyenében. Mikor az anyagot szabta, bejött a férje. — BaudyStól kaptad? — kérdezte felélénkülve. Mária felsóhajtott, és hosszú öltésekkel buzgón tovább varrt. Egy selyemblúzon dolgozott; ezt az anyagot is BaudyS vette. Az első eset óta különös kedve telt abban, hogy Máriát drága fényűző és csábító ajándékokkal halmozta el. Mária néha örömmel gondolt erre, mert a szerelem megnyilatkoztatásának tartotta, de néha egészen más gondolatai támadtak, s ilyenkor szorongó nyugtalanság fogta el: tartózkodó, passzív szerelmének nyugodt harmóniáját az ajándékokból áradó forró, szenvedélyes atmoszféra váltotta fel. s Mária könnyelmű, szeszélyes, érzéki megnyilatkozásokra kényszerítette magát, amelyek ellenkeztek természetével, s nem az ő nyugodt, erős testéből fakadtak. Kettejük kapcsolata forró hangulatú változáson ment át, amely szerelmesében szomjas mámort ébresztett, de őt magát a kelletlen kényszer iránt érzett ellenszenvvel töltötte el. Bűnnek érezte, mert ez a fajta szerelem egész lényétől idegen volt. De nem tudott védekezni, és mindennel egyetértett, kétségbeesetten igyekezve nem gondolni rá. Baudyä nemrégen borral kínálta, s megpróbálta rákényszeríteni, hogy igyon. Nem ivott De Baudys ittas volt, s amikor Mária megérezte forró, részeg leheletét, csaknem felkiáltott rémületében. A napsáv csendben áthúzódott Mária édesanyjának fényképére. Megvilágította a kerek, tiszta arcot, egy falusi asszony derűs arcát, aki gyermekeket szült, és áldottan visszaadta az életnek mindazt, amit kapott tőle. Mária ölébe ejtette a kezét: félje halkabban lélegzett, a levegőben szinte izzott a hőség, s a csend nyomasztó teherként feküdt rá a szobára. Aztán a félje felnyögött, a dívány megnyikordult, és a padló csikorogni kezdett a harisnyás léptek alatt. Mária folytatta a varrást Félje kinyitotta az ajtót, és hangosan ásított, és kigombolkozva izzadtan, bódultán az álomtól bejött a szobába és vakarni kezdte a tarkóját Mária nem emelte fel a szemét, csak a keze járása vált gyorsabbá. Félje harisnyában fel-alá járt a szobában. majd megállt a háta mögött, s jobbra-balra dülöngélve megkérdezte: — Mit varrsz? Mária nem válaszolt, csak szétteregette az anyagot, hogy a férje lássa. — BaudyS vette? — kérdezte a férfi közönyösen. Mária szájába vette a tűt. és nem válaszolt. Félje felsóhajtott és szakértő módjára ujjai között morzsolgatta a kelmét, mintha értene hozzá. — Baudys vette — válaszolt saját kérdésére. — Már régen — felelte Mária a szája sarkából. — Áhaha... — ásított a félje, és tovább járkált a szobában. — Kérlek, legalább a cipődet vedd fel — szólalt meg Mária kis idő múlva. A férfi hallgatott és tovább járkált. — Mindig csak ezek a rongyok! — szólalt meg aztán. — Mi a fenének ez... Nem sajnálod a pénzt ilyen ostobaságokra? Ugye. nem?! — Hiszen nem te fizeted — mondta Mária keményen. Tudta, hogy megismétlődik a vasárnapi beszélgetés. — Nem én fizetem — mondta a félje. — Persze, hogy nem én fizetem. Miből is fizethetném? Nekem . .. mást kell fizetnem. Most például a biztosítást ... Nincs pénzünk fölösleges dolgokra. Te nem számolod a kiadásokat. Százhúsz a lakbér. Aztán jön a biztosítás. Neked minden mindegy. Beszéltél Baudyssal? — Beszéltem. — Aaah. istenem — ásított a férfi, és megint Mária munkáját kezdte figyelni — Hogy te nem sajnálod a pénzt. Mária. Mibe kerülhetett ez az anyag, nem tudod? — Nem. — Hányszor találkoztál vele ezen a héten? — Kétszer. — Kétszer — ismételte elgondolkodva. — Kár ezért a sok pénzért! Hisz már annyi rongyod van. Ide hallgass. Mária! Mária lehajtotta a fejét. Most jön a vasárnapi szónoklat. — Két éve egy fillért se tudunk félretenni. így van ez, Mária. És ha valamelyikünk megbetegedne, vagy mi... No, de az a fő, hogy megvan a flanc, igaz? Mária megátalkodottan hallgatott. — Meg kellene takarítanunk valamit; szenet is kellene venni telire. Meg aztán jó lenne ... öregségünkre ... neked ... legalább a magad öregségére gondolhatnál! Kínzó csend támadt. Mária gépiesen cérnát fűzött a tűbe. A férje kinézett az ablakon, és mondani akart valamit, de a szó torkán akadt, s még az ebédtől zsíros, nyomorúságos borostás álla remegni kezdett... — Hagyd abba! — kiáltotta Mária. A férfi összeszorította a fogát, nagyot nyelt és megszólalt: — Tudod, Mária, nekem is kellene ruha; de tudom, hogy nincs pénzünk rá. így van ez, Mária. Meggömyedve leült, és a földet nézte. Mária szaggatni kezdte a selymet a tűvel. Igen. ma egy hete ugyanezt mondta, s ő majdnem sírva fakadt, mert ismerte félje tönkrekopott ruhájának minden kis elrojtosodolt darabját; naponta forgatta a kezében, mit lehetne javítani rajta, s szégyellte magát, hogy ilyen ruhában kell elengednie az irodába. « Tegnap a szeretőjénél volt; előre kitervezett mindent, de a dolog nem úgy sikerült, ahogy elgondolta. Az ölébe ült (a körülményekre való tekintettel), és kirobbanó vidámságot erőltetett magára: BaudyS azonnal figyelő állásba helyezkedett és megkérdezte, mi különöset akar tőle. Mária nevetve kérte, ne vegyen neki többé ajándékokat, jobban szeretné, ha maga vehetné meg. csak legyen pénze... Baudys ránézett, és leengedte a kezét. — Állj fel — mondta, s maga is felállt és járkálni kezdett. Aztán kétszáz koronát számolt le az asztalra, és Mária kézitáskája mellé tette. Ah. hiszen Mária szándékosan hagyta a táskát az asztalon: előre átgondolta a jelenetet: miért nem értette meg Baudyä? Miért engedte, hogy búcsúzáskor ő szedje fel a pénzt az asztalról és nyomkodja sietősen, ügyetlenül a táskájába? Miért nem fordult el legalább, miért nézte olyan merev, figyelmes tekintettel? Mária tágra nyitott, száraz nagy szemmel figyelte a tű hegyét; öntudatlanul szaggatta vele a selymet, cikcakkos lyukakat vájva bele. akaratlanul összpontosított figyelemmel... — így van ez, Mária — szólalt meg ismét fojtott hangon a félje. — Nincs elég pénzem. — A táskámat — mondta Mária ingerülten. — Mit akarsz? — Vedd elő a táskámat! A férfi kinyitotta a táskát; megtalálta benne a gyűrött bankókat, ahogy Mária tegnap belenyomkodta. — Ez a tied? — horkantotta. — A mienk — mondta Mária. A férfi mereven nézte felesége lehajtott nyakát; nem tudta, mit mondjon. — Eltegyem? — kérdezte végül halkan. — Ahogy akarod. Ott toporgott harisnyában, sértő vagy gyengéd szavakat keresett, de nem szólt semmit, csak átment a másik szobába. Sokáig maradt bent; mikor visszajött, Mária még mindig ugyanabban a helyzetben ült, és a tűvel tovább tépte a selymet — Mária — mondta a férfi lágyan —. nem jönnél velem sétálni ? Mária megrázta a fejét. A férfi tanácstalanul tétovázott: most mégse lehet beszélni... — Mondd. Mária... — szólalt meg mégis —, mi lenne, ha elmennénk a kávéházba? Hiszen már évek óta... — Menj — suttogta Mária. A férfi öltözködni kezdett, és nem tudta, mit mondjon még. Mária hallgatott. Ráhajolt a selyemre, s a félje hiába várta, hogy a szép, telt, néma alak megmozduljon... Gyorsan öltözködött, mintha menekülni akart volna; az ajtóban habozva megállt egy pillanatra, s bizonytalanul megszólalt: — Mária ... ha kedved van ... elmenni valahová ... csak menj. Majd kint vacsorázom. Mária ráhajtotta fejét a tépett selyemre. Ezen az estén nem adatott meg neki a sírás ajándéka. ZÁDOR ANDRÁS fordítása Kerti György illusztrációja (női?)
