Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-18 / 47. szám
-------------------------------------------- CSALÁDI KÖR -------------------------A TANULÁS AZ ANYAMÉHBEN KEZDŐDIK (Beszélgetés dr. Bauer Ferenccel) — Töméntelen mennyiségű könyv szól a tanulás mikéntjéről. Arról azonban, hogy mikor és mit már kevesebbet beszélünk. — Úgy érzem, sok téves képzet él ezzel kapcsolatban bennünk, s ha mindazt tudatosítanánk, amit a tudomány jelenleg „tud" a tanulásról, sok mindent könnyebben és okosabban csinálhatnánk. Mert mi is tulajdonképpen a tanulás? Ha a pavlovi tanításból indulunk ki, nem más, mint feltételes reflexek elsajátítása. Ismereteket, készségeket, magatartást, viselkedést, alkalmazkodást tanulunk meg életünk során. Tanulás nélkül elvesznénk. Azt még csak tudjuk, hogy az agy kapacitása csecsemő- és kisdedkorban alakul ki. De hogy bizonyos hangokkal szemben már előbb is toleránsak vagyunk, azt már kevésbé tudjuk. Japán tudósok naponta egy-két órán keresztül angol szöveget játszottak le kiválasztott gyerekcsoportoknak, mig csak be nem töltötték egyéves korukat. Hatéves korukig a gyerekek nem találkoztak az angol nyelvvel. Mikor betöltötték a hatodik életévüket, megállapították, hogy azok a gyerekek, akik egy éven keresztül hallgatták az angol nyelvű szöveget, ötször annyi szót tanultak meg azonos időegység alatt, mint hasonkorú társaik. Hegedülni tanítottak piciket féléves kortól hároméves korig, s kiderült, négyszer több gyerek szerette meg a hegedűt azok közül, akik ilyen korán elkezdték — a nagy kihagyás ellenére is —, mint akik kiskorukban nem találkoztak ilyen formában zenével. Van tehát a tanulásban egy hatalmas űr, hézag, amit kihagyunk. S mint a kísérletek bizonyítják, ez az időszak meghatározó abból a szempontból, hogy kivé válunk majd később. Milyen formában, könnyen vagy nehezen tanuljuk meg azt, amit meg kell tanulnunk. Eddig a csecsemőkorról beszéltünk. Pedig már magzatállapotban, az anyaméhben elkezdődik a tanulás. A méhen belüli élet zajos világ, a magzat egy attraktív környezetben él, a hasi aorta pulzálása. a belek működése, a külső világ zajai ingerük a hallószervét. Már ott hall — tehát tanítható hangok közvetítésével. Szintén japán tudósok klasszikus zenét játszottak egy kiválasztott mintának — várandós anyukáknak. Hat év múlva kiderült, hogy gyerekeik sokszorosan nagyobb fogékonyságot, mélyebb hajlamot mutattak a zene iránt, mint a „zene" nélkül cseperedő magzatok. Ma már a Szovjetuniótól az USÁ-ig a csecsemőket azonnal megszületésük után vízbe teszik. Az alkalmazkodási időszakot tehát itt vészelik át. Jó mozgási készséggel rendelkeznek, hiszen a vízből — magzatvizböl — csak visszakerülnek a vízbe, ami számukra természetes közeg lesz. Kitűnő az újszülött szagérzéke, szag után felismeri az anyját. A tudomány tehát elég alaposan feltérképezte a lehetőséget, csak élnünk kellene velük. — Mégis, a gyakorló édesanyák honnan, miből meríthetnek, hogy melyik hónapban mit és hogyan tanítsanak ? — Valóban, még mi, orvosok sem voltunk tisztában azzal, hogy melyik időszaknak milyen tevékenységforma felel meg leginkább. Annál is inkább, mivel az első három életévben alapozódnak meg azok a funkciók, amelyekre a későbbi fejlődés ráépül. S ez hallatlanul fontos. Szerencsére 1971-ben Genevieve Painter vezetésével az lllinois-i egyetem kutatócsoportja nevelési programot dolgozott ki — hosszú kísérletek alapján —, melyet magyarul is kiadtak. Pótolhatatlannak tartom ezt a nevelési útmutatást, mely a gyerekek harminchat hónapos koráig használható. A könyv könyvtárainkban kikölcsönözhető és a prágai Magyar Kultúrán keresztül megrendelhető. Genevieve Painter: Tanítsuk a kisbabát! — Tanulni azonban csak úgy érdemes, ha emléknyomok maradnak utána. A kísérletek azt igazolják, hogy még az értelmes, belső logikát mutató szöveg nyolcvan százalékát is elfelejtjük hat nap után. Az összefüggéstelen anyagnak pedig már két nap után csak a húsz százalékát tudjuk visszaadni. — Így igaz. Felesleges tanulni, ha nem ismétlünk. A hatodik nap után meg az összefüggésekben „gondolkodó" anyagot is át kell ismételnünk, máskülönben elveszítjük. Értelmes köntöst lehet és kell adnunk a látszólag összefüggéstelen dolgoknak is, másként nincs értelme az egésznek. S itt emlékezhetünk Komensky valamikori színes ábrácskáira. ő tulajdonképpen a maga korában ilymódon szintén ezt hangsúlyozta. Az az igazság, hogy aki nem tudja a lényeget egyszerű példázatokon keresztül megközelíteni, hanem ködösít, bonyolítja a dolgokat, az nincs tisztában a lényeggel, a szöveg velejével. Itt van például a verstanulás. A művészetek logikán túli tartománynak számítódnak, de a versnek mindig is van egy értelmi struktúrája. A versszak belső logikája, összefüggésrendszere összesűrithető egy szóban, amit gondolatban „kitűzhetünk" magunk elé. így mindjárt könnyebben tanuljuk a verset. Az emlékezésnek négy fázisát különböztetjük meg. Az első a felületes, labilis emlékezet. Kikeresünk egy telefonszámot, kitekerjük, de húsz perc múlva már nem tudnánk elismételni. Elfelejtettük. Ilyenkor az információt csak az idegsejtek tárolják — elektromos potenciálként — rövid ideig. Ezek az információk elektrosokkal kitörölhetök, egyszerűen kiradírozhatok az emlékezetből. Az emlékezet második fázisát már nem lehet elektrosokkal „tabula rasává" radírozni, a szervezet az információkat megírt szövegként fehérjék formájában raktározza. Az a tudásanyag raktározódik, halmozódik igy fel, amely szükséges a mindennapi élethez. A harmadik szint a legstabilabb, másodpercek alatt képesek vagyunk reprodukálni, előhozni az itt tárolt információt az emléktárból. Ezek életünk legfontosabb információi az emlékezés szempontjából, pl. hogy hány évesek vagyunk, mikor születtünk. A negyedik fázis emlékeink rejtett tartománya. Ha megkérdeném öntől, hogy tíz .évvel ezelőtt melyik napra esett a születésnapja, csak találgatná. Lehet, hogy ráhibázna, de csak véletlenül. Az emberek az ilyen kérdésekre csak abszolút találgatások útján képesek válaszolni, azonban hipnózis alatt vagy kilencven százalékuk eltalálja a napot. Tehát visszaemlékezik, mivel mélytudatunkban. tudatközeiben valahol ott lebeg ez a tudás és felszínre hozható. — S mi lenne a tanulás legmagasabb formája ? — Az adaptáció, az alkalmazkodás. A XIX. században Claude Bemard írta le először, hogy két környezetben élünk, egy külső és belső környezetben, melyek meghatározzák életünket és lehetőségeinket. A belső környezet alatt azt a folyadékrendszert értjük, melyben mint őstengerben úszkálnak a sejtjeink. Hogy az élet fennmaradjon ennek a belső környezetnek (hőmérséklet, cukorszint stb.) állandóan , homeosztázisban kell leledzenie — mondta ki Walter Cannon. Az egyensúly eléréséhez egy olyan mechanizmus szükségeltetik, melyet adaptációnak nevezünk. Mert ha az ingadozások túllépik az alkalmazkodási küszöböt, akkor a szervezet elveszik. S ez egyaránt érvényes a külső és belső környezetre is. Selye János innen jutott el a stresszhez, mely lényegében a szervezet nem specifikus válasza mindenfajta megterhelésre, tehát a belső és a külső környezet ingereire. Ha fázunk, lúdbörös lesz a testünk, szervezetünk igyekszik hőt termelni, tehát specifikus módon válaszol a külső változásokra. Mig ha betegek vagyunk, 38,7 fok a lázunk, védekező mechanizmusunk stresszel válaszol, a szervezet ellenállóképessége az ötszörösére növekszik. Van tehát jófajta stressz is. Stressz nélkül nem tudnánk élni, ha a stressz eltűnik a szervezetből, a szervezet meghal. Szükségünk van a stresszre, de negatív formája tönkreteheti a szervezetünket — s ez a distressz. Mert ha a láz túljut a negyven fokon, ez könnyen agyduzzanathoz, eszméletvesztéshez vezethet. S ez nem csak az élő szervezetre érvényes, megvan a társadalmi vetülete is. Ha ismerjük a stressz mechanizmusát, az alkalmazkodással mint a tanulás legmagasabb formájával válaszolhatunk. Megtanulhatunk helyesen bánni az alkalmazkodási energiánkkal. Egyikünk adaptációs energiaraktárában több van, másikunkéban kevesebb, tehát ez genetikailag meghatározott — az azonban már csak tölünk függ, hogy mire használjuk fel. Tőlünk függ, hogy milyen badarságokra pazaroljuk el. Mert végső soron ettől függ. hogy élünk vagy nem élünk. — Ha a biológiai vetül étét nézzük, az alkalmazkodási hibák egyike lenne például az allergia ? — Pontosan. Mondjuk, túlérzékeny a szervezetünk a virágporra, ami annyit jelent, hogy védekezőrendszerünk hibásan működik. Olyan anyagokkal is kikezd, harcol, amelyekkel szemben közömbösen kellene viselkednie. S a gyógyszerek, melyek ezeket az alkalmazkodási hibákat akarják befolyásolni, lényegében elnyomják a szervezet védekezőrendszerét. Az alkalmazkodásnak három formáját ismerjük: a tűrést, közömbösséget és a menekülést. S ha helyesen tanultunk meg alkalmazkodni, akkor mindig tudjuk, melyik formát kell választanunk stresszhelyzetben. Tehát ha ég a ház és életünk veszélyben van, nem kezdjük el a tüzet oltani, mert megtanultuk, hogy ebben a helyzetben menekülni kell. S ez érvényes társadalmi szerepeinkre is. — S hogy kapcsolódik mindez az anyasághoz? — Csak úgy, hogy ami az egésznek értelmet ad, az a szeretet. Csak akkor tudom megtanulni az alkalmazkodást, ha valaki szeretettel odáig elvezet. S hiába van meg a tudás az alkalmazkodás formájában, ha nem jól, nem helyesen használom fel. Ez tehát csak eszköz a szeretetig. Mindez az anyasággal, anyai szeretettel kezdődik. A helyes és odaadó gondoskodással a csecsemőről. S a szeretetteljes tanítással. NAGYVENDÉGI ÉVA Fotó: NAGY L (nőio)
