Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-11 / 46. szám
— Néni. Tudja, míg a színpadon vág)' a filmben a figura karakterét a szerzi» és a rendező határozza meg, természetesen a színészi egyéniséget figyelembe véve. addig a konferanszié önmaga határozza meg személyiségét. Mindig önmagát mondja, mutatja, s ha valami lelepleződik, mert bakizott, vagy valamit nem úgy csinált. ahogy azt kellett vagy elvárták volna, akkor önmagát leplezi le. A mi szakmánkban tulajdonképpen állandóan gondolkodni kell. figyelni és remekül improvizálni, mert javításra, korrigálásra nagyon sokszor nincs lehetőség. Mi nem úgy próbálunk, mint a színházban, s ha valamit rosszul csinálunk, nem lehet újra felvenni, mint a filmforgatásokon. Éppen ezért állandóan dolgozni kell, hogy megőrizzük helsö biztonságunkat, hogy higgyünk azokban az értékekben, amelyek bennünk vannak. — Mindenki, aki dolgozik, kompromisszumokra kényszerül. hiszen emberek veszik körül Az ön foglalkozásában mi az. amiről semmi áron sem mondana le. amihez következetesen ragaszkodik ? — Az alapos felkészültségben nem ismerek kompromisszumot, és abban sem. hogy munkám képernyős végeredményélven az legyek, aminek lennem kell: szépen a második. •i nem egészen világos szamomra. — A bemondónő a programért van, s minden időhúzás, minden fölösleges gesztus vagy szöveg zavaróan hat. A néző ugyanis nem rá, hanem a műsorra kíváncsi. A konferálásoknál. a míísorvezetéseknél ugyanez érvényes, í gy kell kérdezni a vendéget, úgy kell beszélgetni vele, hogy ő legyen az első, ö legyen a figyelem középpontjában. Ha ezt remekül csinálom, vagyis ha a háttérben tudok maradni, állandóan a háttérben, a néző automatikusan főszereplőként kezel. itt néz televízió' — Hogyne! A tévéhíradót sosem hagyom ki. zdvene műsorai, természetesen, a zenei műsorokon lu vul t — Nagyon szeretem a jó tévéjátékokat, s szívesen ülök a képernyő előtt vasárnap este, amikor Prága sugároz, s ugyanígy hétfőn, amikor mi biztosítjuk ebben a műfajban az országos adást. És nagyon szurkolok a Bolulalová—Dvorak duónak, mert kiválóak és a barátaim. Persze, el kell árulnom, hogy komoly rádióhallgató vagyok. Közelemhcn állandóan szól a rádió, s talán azért szeretem annyira, mert a tévével ellentétben, vizuális erejével, ami ugye, nincsen, nem akadályozza a fantáziám bármilyen irányú működését. — Harmincéves a televízió bratislavai adása, s un egy év híján végigdolgozta ezt a három évtizedet. Alit vár a televíziótól a következő esztendőkben '! — A harminc év érett korra vall. Az embernek ilyenkor mát határozott karakterrel, személyiséggel kell rendelkeznie. Ezért a mi televíziónknak sincs más hátra, mint hogy karakterét elmélyítse, gazdagabbá tegye. Vagy is tévénk nem tehet mást, csupán azt. hogy minden erejével azon dolgozzon, ne csak tudja, mit akar. hanem állandóan jobban is akarja tenni, amit tud. — Köszönöm a beszélgetést. SZIGETI LÁSZLÓ Vallomás -II „NAGYAPA A gyermeksegélyező hivatalban dolgoztam, amikor megtudtam, hogy Nelsont letartóztatták. A kapuban egyik barátja várt, és ahogy megpillantottam elesett, meggyötört alakját, arcán a többnapos borostát, rögtön tudtam, hogy baj van. Mint máskor, ösztönösen kérdeztem: „Ő jól van?" „Nem", hangzott a válasz, „azt hiszem, hogy már holnap bíróság elé állítják Johannesburgban." Egy álom a szabadságról szertefoszlott. Nemcsak magam, a gyerekek. Nelson miatt fájt a kudarc, hanem azért is, mert nagy veszteséget szenvedett az a küzdelem is, amelyre Nelson és oly sokan mások az életüket tették föl. Természetesen az is világos volt előttem, hogy ezzel vége szakadt illuzórikus családi életünknek is. Keserves sors várt ránk, népemre, s ez alól én sem voltam kivétel. A lelkem akkor Nelsont elkísérte a fogságba, s azóta vele van ... • •• Egy napon, amikor éppen kisebbik lányommal, Zinzivel készültünk meglátogatni Nelsont a Robben-szigeti koncentrációs táborban, nagyon viharos volt a tenger. Minden átkelőhajót bevontak a partra. Nelson azonban telefonon üzent a partra, s ragaszkodott a látogatásunkhoz. Lenyeltünk hát néhány pirulát tengeri betegség ellen, bárkát fogadtunk. Ez volt akkor az egyetlen úszóalkalmatosság a veszélyes hullámokon, de mi egész idő alatt énekeltünk, nem is vettük tudomásul a fergeteget. Nelsonnak, a reményen kívül, hogy egyszer kiengedik börtönéből, egyebe sincs, mint a mi látogatásaink és leveleink. A család, főleg a gyermekek látogatásától függ jóformán az élete, enélkül elviselhetetlen lenne a több évtizedes fogság. Miután nem nevelhettük közösen a lányainkat, és évekig látogatni sem volt szabad, már jócskán felcseperedtek, felnőtté váltak, amikor végre „bemutathattam" őket az apjuknak. S közben ... Nos, egy anya számára borzasztóan nehéz úgy válaszolni a „hol van apa" kérdésre, hogy „a börtönben, életfogytiglan" ... Ezt a lélektani csapdát sem kerülhettem meg. Kiszámíthatatlan ilyen esetben a gyermek reakciója: teljesen összetörhet a súly alatt, vagy lélekben megerősödik, s megedződve büszke lesz az apjára. De tulajdonképpen hogyan is nevelje az ember a gyermekeit olyan társadalomban, mint amilyenben élnünk adatott? Vajon bűnösnek érezheti magát ebben az országban az, aki arra tanítja gyermekeit: hogy a rács mögött azok bűnhődnek, akik a szabadságért harcoltak? Mi másra is okíthatnánk őket? A látogatások olykor nagyon fájdalmasan zajlottak le. Egyszer magammal vittem Zeni kisebbik lányát, Zamaswasit. Kicsi volt, nem látott át az elválasztó rácson. Dühösen öklözte az üveget és kiabált: „Nyisd ki, nagyapa! Nyisd ki! Hozzád akarok menni." Nelson mosolyogva mutatott az örökre: „Nekik mondd, hogy nyissák ki." A kislány azonban még vadabbul kezdett ordítani, alig lehetett lecsillapítani. Szörnyű percek voltak. Nekem úgy tűnt, hogy az ör szemében is megcsillant egy könnycsepp.- feketében I. NYISD KI!" Több mint húsz év után, 1984. május 13—14. hétvégén engedélyezték az első látogatást „kontaktussal". El tudja valaki is képzelni, mit éreztem? A lányaim és én utoljára 1962-ben „érinthettük" meg Nelsont. Ez a megrendítő esemény azzal kezdődött, hogy amikor Zenivel és kislányával beléptem a börtön kapuján, közölték velem, hogy Gregory őrmester az irodájába hivat. Megrémültem, mert az ilyen „hivatásokból" jó nem szokott származni. Gregory őrmester ekkor közölte: „Mától kezdve hoszszabbra tervezheti a látogatásait... Gondoltam, Winnie Mandela és Desmond Tutu püspök, akit tavaly tüntettek ki a Nobel-békedíjjal. Az idén a magas kitüntetésre többek között Winnie Mandelát is jelölték jobb ha előbb szólok, hogy felkészülhessen erre a másmilyen találkozásra." Megcsókoltuk Nelsont, de még sokáig, hosszú percekig tartottuk egymást szorosan átölelve. A kisunokája egész idő alatt a nyakát átfogva szinte csüngött rajta, egy pillanatra sem engedte el. Gregory őrmester és a fegyör nagy megindultságukban inkább elfordultak tőlünk. Hogy lehet ez a rendszer oly kegyetlen, hogy ezt a jogot több mint két évtizeden keresztül megtagadta tőlünk? VÉGE
