Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-28 / 5. szám
ÉBREDÉS Még nem nyitottam ki a szememet a narkózis után, de már érzékeltem a külvilágot. Hangokat hallottam, amelyeknek az értelme lassan eljutott az agyamig, és szavakká alakultak. Azután megértettem az első ép mondatot: „Na, kihuvinkáltuk magunkat?’’ ' Gondolkodóba estem. Valóban ezt hallottam volna? Különös! Még nem tudtam pontosan körülhatárolni, hogy mit találtam különösnek ezen a teljesen szokványos mondaton, csak annyit fogtam fel: különös. Képtelen voltam ezután újra elúszni a csábosán hívogató álom hangjain. Most már bekapcsolt az agyam is. Igen! Azt találtam furcsának, hogy az ilyen mondatokat gy ermekeknek szokták címezni. Az biztos, hogy: I. engem operáltak, 1 kórházban vagyok. Tatán a gyermekosztályra helyeztek volna? Egyszerre elszökkent az álom, felnyitottam a szemet: a látvány megnyugtatott. Körülöttem csupa felnőtt no, nagymama pihegett, sóhajtozott. „Mit csinál a hasinkónk? Rendetlenkedik?" Újabb szavak hulláma én a fülemhez. Most már megértettem, hogy- a szomszédnőmnek, egy ötven körüH termetes asszonyságnak címezték őket. További eszmefuttatásra azonban nem jutott időm, mert nyílt az operáció utáni „jajgatószoba'' ajtaja és a volt szobatársnöm lépett be rajta. „Na, kiszunyiztad magad? Te kis hétalvó! Mindjárt visszahoznak a szobácskánkra. ” Kellemes és figyelmes környezetben a beteg sokkal hamarabb gyógyul. Bár először furcsállottam a gügyögő szavakat, nemsokára azon kaptam magamat rajta, hogy én is használni kezdem a hasinkét, kezecskét, lábacskát, a papikálni stb. alakjait. A betegek kedvesek, megértitek, jóakarók. A lábadozók szinte lesik a pillanatot, amikor elvihetik a frissen műtötték tálcáját a helyére, teát meríthetnek, vágy narancsot hámozhatnak nekik. A nővérke előzékenyen hozza a milliméterpapírt a himzésminta lerajzolásához és rohan ragasztószalagért, színes ceruzákért. Az orvosok minden reggel az emésztés a nyugodt alvás felöl érdeklődnek. Megmérik a pulzust, a vérnyomást, megsimogatják a bevarrott részeket. Nyoma sincs közönynek, nemtörődömségnek, kárörvendésnek. Csak részvét és buzgó biztatás van. A jóhoz hamar hozzászokik az ember. A kórházból nemsokára kiengedtek. Szinte szomorú voltam, hogy ■ itt kell hagynom ezeket a kedves embereket, de tele reménységgel indultam útnak életem újabb szakasza felé. Abban a hiszemben, hogy.az autóbuszban is csupa előzékeny ember utazik, leültem az egyik szabad helyre, egy szőrmesapkás asszonyság mellé. Mosolyogva rápillantottam, gondolván, így ö is kénytelen lesz viszonozni közeledésemet. Tévedtem. A világ csak nekem tűnt ilyen szépnek és jónak. A hölgy rámpillantott, de nagyon fakó és érdektelen leheltem a számára, mert rögvest elkapta rólam tekintetét. Nekem azonban valahonnan ismerős volt az arca. Kis töprengés után ráismertem. Három nappal előttem operálták, a szomszéd szobán feküdt. Elővarázsoltam emlékezetemből őt, amint feltér hálóingben libeg felém, pudinggal és hasonló jókkal megrakott tálcával a kezében és mosolyog: bébiétel — Mennyire örülök, hogy újra látom! Nem tudom, emlékszik-e még rám? Együtt feküdtünk a kórházban. Csodálkozva felém fordul Az arca idegen. Már bánom, hogy megszólítottam. A zért még megpróbálom felidézni emlékezetében a kórházat. — A menetiünk levő szobában feküdt. En meg azzal az idős nénivel, akit a legkorábban operáltak közülünk, meg a szőke kis gimnazistával. Úgy látszik, mégiscsak visszaemlékezett, mert megszólal — Ja igen, tudom már, azzal a vén csoroszlyával. Éppen azon gondolkodtam, hogy ha nekem kell mellette feküdnöm, megkérem az orvost, tegyenek máshová, különben megszököm. Hogyan bírták ki azt az állandó nyögdécselést ? Biztosan szekirozta is magukat, el tudom képzelni. Egy kis teát, hívjad be gyorsan a nővérkét... — Utánozta a hanghordozását, és közelebb hajolt, hangját halkabbra fogva. — Aztán meg szörnyen büdös is volt! Leszálltam az autóbuszról és úgy> éreztem magam, mintha csak most ébrednék fel a narkózisból Tehát tíznapos ottlétem és a kedves emberek csak álom volt. „Kint" pedig ezalatt lehullott az első hó és az emberek továbbra is tülekednek a jármüveken, szitkozódnak az üzletekben. Tulajdonképpen semmi sem változott... P. E.
