Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-28 / 5. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM 1886. január 28-án született Artur Rubinstein lengyel származású amerikai zongoraművész. 1866. január 29-én született Romain Rolland francia Nobel-dijas író. 1871. február 2-án halt meg Eötvös József író, publicista, politikus, a reformkor haladó társadalmi mozgalmának egyik vezetője, a magyar realista regény megteremtője. 1978. február 3-a Vladimír Remek, az első csehszlovák asztronauta űrrepülésének napja. KÖNYV A világ kereke Van a budapesti Móra Kiadónak egy nagyszerű sorozata, a Képes Történelem. Ennek a nemcsak a tizenéves fiatalok körében népszerű, hanem a szülők, pedagógusok, s általában mindenki által szívesen olvasott sorozatnak az egyes kötetei a magyar és az egyetemes történelem legjelentősebb korszakairól, eseményeiről adnak átfogó és szemléletes képet. Varga Domokos és Vekerdi László most megjelent könyve. A világ kereke névleg ugyan nem része ennek a sorozatnak, de külső alakjánál, hangvételénél, szándékainál fogva akár annak is tekinthetnénk. Egyetlen lényeges mozzanatában azonban alapvetően eltér a sorozat eddig megjelent kötetétől, amelyek mindig csak egy-egy történelmi korszakot vagy valamilyen meghatározott témakört öleltek fel. A jeles szerzőpáros most merőben másra vállalkozott, hiszen — afféle enciklopédikus igénnyel — az emberiség történelmét, az ember útját vázolja fel, a könyv alcímének tanúsága szerint az őskortól az újkorig. Tehát az ember kialakulásától, az első embercsapatok megjelenésétől a XVII. századig: Galileiig, Kopernikuszig, Newtonig. Akár hősies vállalkozásnak is mondható egy alig háromszáz oldalas nagyalakú könyvben — amelynek nagy részét a képanyag teszi ki — bejárni azt az utat, amit az ember ez idő alatt megtett. Mégha ez az idő csak kis töredéke is az emberi törzsfejlődésnek, amint arra Glyn Daniel szemléletes megfogalmazása is világosan rámutat: „Gondoljunk az óra számlapjára, amelyen a nagymutató egy óca alatt teszi meg a teljes kört. Ötvenkilenc perce ennek az órának az élelemgyüjtök, a paleolit kori vadember állapotát jelzi. Csak a legutolsó előtti percben látjuk az embert Lascaux, Altamira és Niaux falait festeni. Csak a legutolsó perc elején indul meg a növények termesztése és az állattenyésztés ... S legfeljebb ha az utolsó fél percre esnek azok a társadalmi, anyagi és kulturális változások, amelyeket összefoglaló néven civilizációnak nevezünk." Ezek a változások követhetők nyomon ebben a hangsúlyozottan gazdagon — több mint négyszáz fekete-fehér és huszonöt színes képpel — illusztrált könyvben. Amelynek legnagyobb erénye a korok, eszmék, tudományos és művészeti diszciplínák átfogó igénnyel történő felmutatásának szándéka. Jogos panasz napjainkban, hogy a ma embere, különösen pedig az iskoláskorú nebuló elveszik a részletekben. Varga Domokos és Vekerdi László könyve az egészről fest plasztikus, élvezhető és könnyen megérthető képet. És bár ajánló soraimat a nagy karácsonyi ajándékozási hullám elapadása után írom, A világ kerekére mégis szeretném felhívni mindenki figyelmét: alig tudnék ugyanis elképzelni ennél a könyvnél szebb és bármely alkalomra megfelelőbb ajándékot, tekintet nélkül a megajándékozott korára, érdeklődési körére vagy akár műveltségére, iskolai végzettségére és foglalkozására is. Már ameddig e könyv megszerezhető. Mert abban mindennél biztosabb vagyok, hogy az első kiadására szánt hetvenegyezer példánya rövidesen kevésnek bizonyul. TÓTH LÁSZLÓ Örök köbe vésve Európa tekintete az utóbbi kétezer esztendőben nemegyszer fordult a Kárpátok keleti kapuja felé, ahonnan a népvándorlás újabb és újabb tömegeket sodort nyugatra, melyek nagy része az Ural és Altaj vidékén élt törzsek szétágazó csoportjainak leszármazottja volt. Említhetjük itt a hunokat, az ogurokat, avarokat, bolgárokat, magyarokat, kabarokat, besenyőket, kunokat, játszókat stb. Valamennyiük kiindulási pontja Belső-Ázsiában keresendő. A vándorlás oka pedig a lovas nomád életmód szükségszerű terjeszkedése és a támadások előli menekülés volt. Ezek, bár rokon népek voltak — aminek annak idején semmi jelentősége nem volt —, gyakran harcoltak egymás ellen, egymás fölé emelkedtek, és kisebb-nagyobb birodalmak születtek vagy hulltak darabokra. A gyakori önkéntes vagy kényszerű együttélés így kultúrájukon is mély nyomokat hagyott. A szakemberek a nyelvészeti, történelmi, néprajzi és antropológiai vizsgálatok során különböző rokonitási feltételezéseket állítanak egymással szembe, pedig talán csak az összegező elemzésig nem jutnak el az egysíkú megközelítéstől. A különböző végkövetkeztetések éppen a keveredések eredményét érzékeltetik. Pedig a szláv nyelvű, ortodox vallású európai bolgárok éppúgy onugor származékok, mint az uráli csuvasok. Az igazi feltáró és megismerő szándékot viszont nem homályosíthatja el a történelmi szellemképeket gyártó önigazoló találgatás. Ezért hasznosabb a feltételezések esetleg hamis logikai láncolata helyett az eredeti forrásmunkák bemutatása, melyek ma már közkincset jelentenek és esetleg kisajátításuk éppoly agyrém, mint a világűr magántulajdonba vétele. A rokon szálak keresésének csak egyetlen célja lehet: múltunk, hagyományaink jobb megértése, a békés jövőt előlegező történelmi-társadalmi tisztánlátás. Ennek szolgálatában örülünk, hogy a Vll-től a XV. századig terjedő válogatás az ótörök népek írásos emlékeiből, melyek jelentős része rovásirásos formában kőbálványokon maradt fenn — megjelent. Valamennyi írásra jellemző a vallásos felszín alatt húzódó népi eredetű szájhagyomány, a hiedelmek, eredetmondák, népmesék és dalok továbbélése. Ezek hihetöen jó és élvezetes fordítása az ismereteken túl esztétikai élményt is tartogat az olvasó számára, aki az Európa Könyvkiadónál idén megjelent, nálunk is megvásárolható könyvet — a régi török népek irodalmának kistükrét — végigböngészi. S a kötet nemcsak felnőtteknek, hanem hatodiktól a gimnáziumi negyedik osztályig minden diáknak hasznos olvasmányul szolgálhat. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ FILM Carmen Azt hiszem, hogy aki látta Carlos Saura Vérrtász című filmjét, amely Federico Garda Lorca műve nyomán készült — rendkívüli leleményességgel és megfontolt egyszerűséggel, minden gondolkodás nélkül vált jegyet a világhírű spanyol rendező Carmen-feldolgozására. (Ez utóbbit most a téli filmfesztiválon mutatták be nálunk.) Annál is inkább, hiszen ismét a rendező és a kiváló táncos-koreográfus, Antonio Gades közös munkájának fölülmúihatatlan gyümölcse ez is. A Vémásznál, úgy éreztük. a tánc már kifejezőbb nem lehet. A Carmen láttán kénytelenek vagyunk e véleményt módosítani. A rendező tovább lép. művészi kifejezőeszközei új színekkel és árnyalatokkal gazdagodtak, gondolatai kifejezőbbek, fegyelmezettebbek és rendezettebbek. S mindez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy úgymond, több síkon is fut a film cselekménye. Először is itt van Prosper Mérimée kisregénye, a történet, aztán Bizet híres operájának csodálatos zenéje, s végül a rendező és koreográfus filmmeséje, a sztori: a Carmen balettváltozatát próbálja egy együttes. A próbák folynak, de még nem dőlt el, hogy ki is fogja eltáncolni Carmen szerepét. A balettegyüttes vezetőjét Antonio Gades alakítja, s az egyszerűség kedvéért a filmben is Antoniónak hívják. Az alkotói folyamat, a koreográfus! munka minden kétségét és vívódását kiválóan érzékelteti, s nemcsak mint táncos, hanem mint jó színész is bizonyít. S aztán megjelenik korunk Carmenje (Laura Del Sol játssza), az új felfedezett, kezdő táncosnő, aki megkapja a főszerepet. Igaz, nem olyan jó, mint a többi táncosnő, de rendkívüli vonzerővel bír. Carmen tulajdonságai és a címszereplő lénye és élete, a Carmen és Antonio közt szövődő szerelem s a színpadra állítandó balett sztorija között egyre erősödik az analógia, s a történet (s egyben a film) végén meg szinte egybefolyik a fikció, a mese és a valóság, szinte lehetetlen a kettőt különválasztani. Egészen természetes, hogy ebben a filmben ismét a táncé az igazi főszerep. Ez fejezi ki a szerelmet a szenvedélyt, a vágyakozást, a féltékenységet egyaránt. Mindez Bizet zenéjére. Mario del Monaco is énekel a filmben. Don Jósét Paco De Lucii, a gitárművész játssza, s talán mondani sem kell. hogy mesterien adja elő a flamenkót. A díszlet, a berendezés rendkívül egyszerű, a próbaterem aszkétikus egyszerűségében csak a kosztümök, és persze, a jól kreált jellemek jelentenek színfoltokat. A filmet Teo Escamillo fényképezte Saura és Gades művészetéhez méltón. S igy még inkább érzékelhetjük, hogy a maga nemében egyedülálló és tökéletes, maradandó szépségű filmet látunk. FRIEDRICH MAGDA TELEVÍZIÓ Krízis Úgy látszik, a tévéjátékok, -filmek készítőinek egyik kedvelt témája továbbra is az orvosok életének, munkahelyi, családi gondjainak, konfliktusainak bemutatása. Hálás a téma, s ez már magában véve fél siker, hiszen ki ne került volna kapcsolatba az egészségüggyel, ki ne ismerne lelkiismeretes, hivatásuk magaslatán álló orvosokat, nővéreket, vagy olyanokat, akik rég elfeledkeztek már arról, hogy egykor letették a hippokratészi esküt. S ki ne szeretné az életből vett sztorikat, amelyek láttán bosszankodhat, helyeselhet vagy felháborodhat, úgy, mint a valóságban is oly sokszor. Legutóbb a Magyar Televízió Krizis című tévéfilmjének bemutatásakor jutott mindez eszembe. A Málnay Levente rendezte film forgatókönyvének alapjául ez esetben szokatlan. s tegyük hozzá, egyáltalán nem szerencsés módon egy riport szolgált. A film főhőse. Nagy doktornő lelkiismeretesen végzi munkáját körzeti orvosként. Egyik betegét hiába küldi el újra és újra EKG-re, az nem megy el a vizsgálatra. Mikor a beteg meghal, az orvosnőt a kedélyek lecsillapítása végett — bár elismerik, hogy vétlen volt — ellenőrző munkakörbe helyezik. Nagy doktornő és mérnök férje kiutat keresnek a helyzetből, amelybe a doktornő váratlanul jutott. Megjelenik a színen az orvosnő volt évfolyamtársa, aki butikos férjével könnyedén, gondtalanul él egy gyönyörű villában. A férj, ismerőseikről véve a példát, bérbe vesz egy helyiséget, hogy butikot rendezhessenek be. A feleségének szánt meglepetés a visszájára sül el. Az orvosnő kétségbeesetten fogja a fejét, hogyan is ismerhette őt igy félre a férje, hogy azt feltételezte róla, képes lenne feladni orvosi hivatását. A színen ténfergett még egy újságíró is (a jobb sorsra érdemes Szilágyi Tibor alakította, pontosabban volt jelen a képernyőn), aki a doktornőt kisérgette az otthonába, a munkahelyére, beteglátogatásra. és tanúja volt az eseményeknek. Ennyi a film röviden. R. Székely Julianna jó újságíró, de más műfaj a riport, s más a film. Ami helyénvaló, sőt izgalmas lehetett a riportban, az filmre átültetve lapos közhelyek sorozataként hatott. Igaz, több kérdést is felvetettek a filmben, például az orvosi etika, a negyvenes értelmiség helyzetének kérdését stb., de mindez csupán jelzés maradt, unalomig hangoztatott kijelentésekkel tarkítva. így a krízisbe jutott orvosnő vívódásait sem tudtuk átérezni, közömbös szemlélői maradtunk a képernyőn történőknek. S végezetül itt van még egy, a sajtóban is sokat vitatott kérdés: vajon miért kell egy hazai tévéjátékban külföldi színészekre bízni a szerepeket? Nagy doktornő szerepében az egyébként nagyon rokonszenves Eliska Balzerovát láthattuk, évfolyamtársát, Évát pedig Julia Fürsich alakította. Tévéjátékról lévén szó, a gyakori közelképekben roppant zavaróan hatott mindkettőjük esetében a szinkron. Erre a tévéfilmre, úgy tűnik, nem sokáig emlékszünk majd. BERTHA ÉVA
