Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-08 / 41. szám
Egy álom véget ér... A gyerekek nőnek, sokasodnak a gondok, mérhetetlenül sokba kerül a kastély, a birtok fenntartása, az állatok tartása, a személyzet fizetése. Josephine műsorai helyben nem hoznak elegendő bevételt, és így további turnékra köt szerződést, mindig a „legeslegutolsóra". Az ötvenes évek derekán a forrongó, polgárháborús Algériából tér haza „meglepetéssel": két kicsivel, s az egyik lány! — Nem hagyhattam ott őket, ez a két bébi túlélt egy tömegmészárlást. Embertelen lett volna, ha csak az egyiket hozom el, s a kislányt nem! A kislány a Marianne nevet kapta. A kilencedik gyermeket, a kis Koffit Josephine Afrikából hozta, ő a legfeketébb ... Jo nagy gondban van, figyelmezteti Josephine-t, hogy milyen óriási felelősség a kilenc gyermeket fölnevelni. Josephine azzal érvel, hogy vannak ennél népesebb családok és Les Milandes-ban van elég hely. De a kifizetetlen számlák gyarapodnak, már több mint 83 millió frank adósságuk van. 1957-ben eladják minden ingóságukat, de még ez sem elég. Jó úgy véli, ha jól vezetik a birtokot és Les Milandes programjai évi 12 millió frank nyereséget hoznának, talán megússzák. De több gyermeket nem vállalhatnak. Josephine és Jo „hatalmi" harcának az eredménye válás. De Jo elváltán sem hagyja el a szívéhez nőtt, szeretett szivárványszínű családot... Les Milandes-ba megérkezik a tizedik gyermek, a várva várt kis indián: Maru. És a tizenegyedik: 1960-ban a kis Noel, akit karácsony éjszakáján a szemétben találtak, és elhozták Josephine-hez. Josephine ismét kénytelen dolgozni. Új revüje a párizsi Olympiában kilenc hónapig műsoron volt. Ezzel indul újabb amerikai turnéra. De már nyilvánvaló volt, hogy a legmagasabb gázsik sem tudják megmenteni a csődtől Les Milandes-t. Ekkor Josephine a neves osztrák filmrendezőtől, Ernst Marischkától ajánlatot kapott: filmet készít a világhírű revücsillag immár világhírű családjáról. A feltételek egyenesen mesések voltak, s Les Milandes talán megmenekült volna a csődtől. De Josephine elutasította. „Nem vagyok hajlandó a gyermekeimet, mint idomított majmocskákat mutogatni. Az én családom egy eszmét testesít meg. Nem látványosság." Hajthatatlan maradt. Inkább újabb turnék, ezeknek a bevétele viszont csak csepp volt a tengerben. 1964-ben Les Miiandes-ban megjelennek a hitelezők, már-már minden tulajdonuk dobra kerül. Brigitte Bardot ekkor a televízióból hívja fel az egész országot, hogy segítsen. Öszszegyűlt annyi, hogy a legrosszabbtól megmenekültek. Josephine-t röviddel ezután, 1964 júniusában szívrohammal beszállítják a kórházba. Amikor Josephine felépül, mentőötlete támad: mi lenne, ha Les Milandes-ot nemzetközi diákvároskává alakítanák át? A gyerekek, akik már nagyok és különböző iskolákba járnak, lelkesen fogadják. Josephine-t meghívják Kubába, három kontinens —, Ázsia, Afrika és Dél-Amerika — képviselőinek első közös konferenciájára. A terv mindenkinek tetszik, különösen Fidel Castrónak. aki megígéri: minden támogatást megad, és meghívja a gyerekeket nyaralni. Josephine a csodával határos módon egy újabb csődöt és árverést hárít el. Újabb filmajánlatot kap, de azzal a kikötéssel, hogy néhány amerikai művészhez hasonlóan, ő is elmegy Vietnamba énekelni az amerikai katonáknak. Josephine nem enged, nem megy Vietnamba, mert ezt a háborút igazságtalannak tartja. Még azon az áron sem, ha elveszti Les Milandes-t. Bár néhányszor még sikerül elodázni az árverést. Les Milandes-t 1968 májusában mégis dobra verik. A szivárványszínű család azonban még mindig a kastélyban lakik, és Josephine ismét föllép a párizsi Olympiában. A párizsi művészvilág összefog, hogy segítsen, egész Franciaország együtt érez és könynyezik, de az igazi segítség elmarad. Josephine és a gyerekek a kastélyban csupán egy szobát laknak, gyertyával világí-Visszatérés hatvanhárom évesen. A kastély dobra került, de élni kellett tovább .. . Amikor még „csak" kilencen voltak a gyerekek KI VOLT JOSEPHINE BAKER? tanak, hiszen a villanyt, a gázt kikapcsolták, s nemsokára innen is menniük kell. A kastélyt ki kell üríteni. Egy régi barátjuk a család számára Párizsban kétszobás lakást bérel, és Josephine, aki mindig is hitt a csodákban, most is csodára vár. És a csoda bekövetkezik. Jean-Claude Brially, a neves színész éppen akkor szerette volna befektetni valamibe a pénzét. Fölajánlották neki, vegye meg a La Goulue kabarét. És ő azonnal Josephine-re gondolt, akit határtalanul csodált mint művészt és-mint embert. Les Milandes tragédiája után Jóséphine-t már „leírták" a szórakoztató iparban, amikor Jean-Claude Brially a szó szoros értelmében neki adta a La Goulue-t. Josephine csak akkor fogadta el ezt a nagylelkű ajánlatot, amikor Brially meggyőzte, hogy nem akar rajta keresni ... Mielőtt azonban beindította volna a kabarét, a monacói Vöröskereszt javára fölkérték egy műsoros estre. Ha sikerül, akkor a kabaré is „menni fog". Hatvanhárom éves volt már, és csak nagyon kevesen hittek benne. A Monte Carlo-i gálaesten a hercegi pár mellett ott volt Maria Callas, David Niven. Gregory Peck s hívei közül még nagyon sok világhíresség. Jean-Claude Brially konferál... A nagyvilági, blazirt közönség azt várta, hogy egy sorscsapásoktól megtört idős, többé-kevésbé roskatag hölgy jelenik meg a színpadon ... Josephine azonban nem a kulisszák mögül lépett ki a rivaldafénybe, hanem a bejárati kapun át, frissen, karcsún, délcegen integetve, két kis bőrönddel, az egyikben a sminkek, a másikban a kosztümök, s fellépve a színpadra kis türelmet kért: — Mindjárt itt vagyok! S a meglepetést lelkes tapsorkán váltotta fel. Josephine azon az estén tíz jelenetben, tíz más-más kosztümben adta elő, csorbítatlan temperamentummal világszámait. A monacói hercegnő, Grace (volt filmszínésznő) felajánlott a családnak egy villát. Josephine és gyermekei új otthonra találtak. Természetesen dolgoznia kellett, hogy a villát kifizesse, és fenntartsa csodálatos szivárványszínű családját. Újból meghódította New Yorkot és szeretett Párizsát... Tele volt tervekkel, hiszen közelgett a visszavonulás ideje és gondoskodni akart a család jövőjéről, lemezeket akart kiadni, könyvet írni az életéről és a megfelelő feltételekkel, amelyek nem sértik az eszmét, amiért élt — filmet forgatni, és újabb turnékat. (1970-ben hazánkban is járt és fellépett a Bratislavai Lírán.) 1973 tavaszán új gálaműsorra készül kedves színpadán, a Bobinóban. Az ünnepi előadáson fölolvassák a köztársasági elnök, Giscard d'Estaing üdvözlő táviratát, amelyben gratulál Josephine „aranylakodalmához", Josephine kissé kimerült, úgy mondja, hogy a nehéz parókától és a sok bizsutól. Másnap nem jelenik meg a próbán, s mert ilyesmi soha sem történt meg, mindenki rosszat sejt... Délután eszméletlenül beszállítják a Salpetriére kórházba. Ez a vég. Jo Bouillon: Újból együtt vagyunk, a gyerekek és én. Ők abban a korban, amely tele van ellentmondásokkal és útkereséssel. Én már abban, melyet bölcsnek szokás nevezni s melyben az ember tudván tudja, hogy az életben csak a nagy álmoknak. ideáloknak van igazán értelme. Vége C nŐ9)
