Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-01 / 40. szám
KI VOLT JOSEPHINE BAKER? De híres másról is. Jóllehet, inkább az üzletemberek lakják, mint kultúrát művelők (más ausztráliaunagyvárosok lakói kultúrbarbároknak is nevezik őket), számos múzeuma mellett itt van a kontinens leggazdagabb képtára és az ország legszebb művelődési létesítménye, az Operaház, melyet több mint 15 évig építettek, s 103 millió dollárt emésztett fel, amit „Operaházi sorsjátékkal" gyűjtöttek össze. A filharmonikusok zenekara világszerte ismert. (Igaz, a zenekar csak ritkán hangversenyezik otthon, s az operaházban már ökölvívó mérkőzéseket is rendeztek, hogy némileg kihasználják, ha már megvan!) A kínai negyed üzleteiben kapható minden a világon, s a Kings Cross mulatóiban egész éjjel áll a bál. Számomra Sydney mégis az ijedelmek városa marad. Itt is gyakoriak az erőszakos bűncselekmények, s a magányos nők este ugyancsak meggondolják vállalkoznak-e egyedül hosszabb útra. Én ugyan nem jártam egyedül az éjjeli utcákat, mégis csaknem merénylet áldozata lettem. Mégpedig fényes nappal! Hogy a gyönyörű várost teljes szépségében szemlélhessem, felmentem a város szívében egy tizenkét emeletes üzletház tetejére épített tv-torony kilátójára. Épp hogy felértem, amikor megszólalt a hangosbeszélö s arra kérte a tisztelt látogatókat, hogy fegyelmezetten, pánik nélkül, azonnal hagyják el a tornyot, majd felzúgott a sziréna, s én minden felszólítás ellenére, azonnal pánikba estem. — Mi történhetett? — rémüldöztem, miközben a gyorsfelvonók előtt fegyelmezetten sorakozók közé álltam. Lent egy kedves mosolygós arcú hölgy a kezembe nyomott egy új kilencdolláros belépőt, elnézésemet kérte s megmagyarázta, hogy — egy telefonértesítés szerint — valahol az üzletházban pokolgépet helyeztek el. „Biztosan vaklárma — tette hozzá —, de nem tehetjük ki ilyen veszélynek kedves látogatóinkat." Utána reményét fejezte ki, hogy másnap majd újra eljövök . Később kiderült, tényleg csak vaklárma volt az egész. Én azonban mégis lemaradtam a várospanoráma nagy látványáról. Másnap, sajnos, már hazafelé vettem utamat. Dr. A. Bartlová felvétele Les Milandes-ban már minden készen áll. A hálószobák az apró ágyacskákkal, a szekrényekben a ruhácskák, a konyhában az edénykék, a gyermekszobában a játékok ... 1953-at ír a naptár, és Josephine új turnéra készül, ezúttal a Távol-Keletre, mert úgy döntöttek, hogy első gyermekük japán kisfiú lesz. Milyen csodálatos az élet.. . Még tegnap — vagyis, mintha csak tegnap lett volna — én voltam Párizs „enfant terrible"-ja és olyan dolgokon csüngtem, amelyeknek semmi értékük . .. Ma már csak komoly gondokkal van teli az életem. Az én harcom nem személyes pereskedés az Egyesült Államokkal, hanem harc azokkal, akik ott és másutt mindenáron fönn akarják tartani a raszszizmust. S minden tapasztalatom bizonyítja, hogy ez a küzdelem jogom és kötelességem. Sajnos, sok színesbőrü, a hatalom oldalán áll. Adam Clayton Powel jr„ egyike az amerikai Kongresszus színes bőrű tagjainak, kijelentette, hogy rémképeimet úgy állítom be, mintha valós tények lennének . . . Detroitban néger lelkészekkel vitatkoztam, akik az amerikai kormány megbízásából Afrikában tartottak előadásokat arról, hogy csakis az Egyesült Államokban van a színeseknek jó dolguk ... A SZIVÁRVÁNYSZÍNŰ CSALÁD Útban Távol-Kelet felé csak „Rá" gondolok. Hogy fogom felismerni, hogy ő az én kisfiam? Szeretni fog majd engem? Szeretni fog minket? Először vagyok Japánban, abban az országban, amelyet Madame Szavada, a párizsi japán nagyegy még kisebb gyermek kelti fel figyelmemet, mert csodálatos tekintettel néz rám. Valószínűleg ő is egy amerikai katona „emléke" ... 1953 júliusában született és úgy hívják, Teruya, ami azt jelenti: „fény". Képtelen vagyok otthagyni. Teruyát később Janot-nak neveztük el, mert franciában az a-ra végződő nevek lánynevek, s mi úgy döntöttünk, hogy a későbbi esetleges bonyodalmak elkerülése végett csak fiaink lesznek. A sors másképp döntött. Egy lányunk is lett... Josephine harmadik fiát egy skandináviai turnéról. Helsinkiből hozta magával. Kétéves volt, rózsás arcú, fehér bőrű, és olyan szőke a haja, hogy szinte már fehér. Ö Jari. .. Josephine-t következő turnéja ismét Dél-Amerikába vezeti, s férje, Jo arról álmodozik, hogy innen egy kis rézbőrü inka indiánnal térjen haza ... Mexikóban nem szokás az örökbefogadás, de Kolumbiában egy ismerős ügyvéd segítségével Josephine Bogota egyik külvárosi nyomornegyedében meglátja „a világ legszebb" gyermekét. Az anya halálosan beteg, a gyermek rövidesen úgyis árvaházba kerülne, megnyugodva adja oda a picit. Este azonban a szálloda előtt fenyegető tömeg gyűlt össze, csupa nő. Josephine-nek megmagyarázzák: itt már évszázadok óta az a babonás hiedelem járja, hogy a fehér emberek fekete kisgyermekek vérével gyógyítják a pestist... Még az sem segít, hogy Josephine is színes bőrű, sem a magyarázat, hogy Európában nincs pestis, a béke kedvéért a hatóságok visszaviszik a gyermeket. Elutazása előtt azonban egy néger nő jön hozzá s felajánlja legkisebb, nyolcadik gyermekét, félő, mondja, hogy nagy nyomorukban a csecsemő meghalna. Josephine másnap máris intézi az örökbefogadást, a kis Luis-szal nincs probléma, mert nem bogatai, „csak" néger. Akio, Janót, Jari, Luis. Jo Bouillon: Már kilenc éve élünk követ feleségének leírásából már szinte megismertem. Hogy fogják hívni a fiacskámat? Talán Cuguharu-nak, ami azt jelenti, hogy „a béke örököse"? De az emberek, akikkel itt találkozom, a háborút örökölték. Hirosimát és IMagaszakit. De az embereket nem fűti a bosszúvágy. Csak egyet akarnak: azt, hogy soha, soha többé ne ismétlődjön meg a tragédia. Madame Szavada irányítja szememet a japán lélekre, a japán civilizációra, és bevezet az egyik árvaházba, amelynek a gondnoka. Amint belépek, körülvesznek az apróságok, sima fekete a hajuk, ferde szeműek, élénkek, vidámak, kíváncsiak. Hogy fogok közülük választani? Az egyik kisfiú nem tágít mellőlem és állandóan csacsog valamit, amit persze nem értek, de ö kézen fog és én nem tudok neki ellenállni.... Megtudom, hogy koreai, az apja valószínűleg amerikai katona, anyja nyilván szégyellte, de úgy tette le a lelencház kapujában, hogy nyitott ernyőt helyezett föléje, és egy cédulát tűzött rá a születési dátummal: 1952. július 7., s ráírta, hogy buddhista. Itt Akionak nevezték el, ami annyi, mint „ősz", mert ősszel találták meg. De miközben Akiót már viszem magammal. együtt a feleségemmel, azt hiszem volt időm igazán megismerni. így nem csodálkozom, amikor Kanadából felhív, hogy meglepetése van számomra ... Sejtem. Talán ez lesz a kis rézbőrü, aki után vágyunk. Bár úgy egyeztünk meg, hogy négy gyermeket adoptálunk, mindjárt gyanús volt, hogy Josephine mindenből hatot készített elő, úgymond, legyen meg mindenük a gyermekeink barátainak is. Ötödik fiunk sem indián, hanem kanadai francia: Jean-Claude . . . És bármennyire is szeretnénk, de hatodik gyerekünk sem indián, hanem egy kilenchónapos párizsi zsidó kisfiú: Moise... Josephine egy este azt mondja, hogy most már van hat gyermekünk, a kis rézbőrüt is megtaláljuk majd, de ott hagyja a színpadot, mert a kicsiket nevelni kell, az anyára mindennap szükségük van .. . Úgy tervezi, hogy Les Milandes-ban ad majd műsoros hétvégeket, a bevétel miatt, hiszen sok pénzre van szükségünk, még akkor is, ha a birtokon minden megterem... Josephine 1956- ban tartotta búcsúelőadását az Olympiában, április 10-én. Gyönyörű este volt. .. Párizs tapsolt és könnyezett. (folytatjuk) ©
