Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-17 / 38. szám

1893-ban jelent meg először Kiss József lapjában, a Hétben egy levél, Emma asszony aláírással. Ezután kisebbnagyobb rendszerességgel éveken keresztül szólt az olvasókhoz Emma asszony nőkről, férfiakról, korának eseményeiről, az embereket foglalkoztató kérdésekről szellemesen, elegánsan, olykor ironikusan. A levelek szerzője nem volt más. mint Ignotus (Veigelsberg Hugó), az ismert irodalomszervező és kritikus. Leveleiben széles körképet festett a századforduló magyar világáról, amelyet a politika, a közélet, a kultúra iránt érdeklődő polgárasszony szemével nézett.

A nöimitátor Ignotus leveleiből teszünk közzé néhányat következő számainkban.

LYÁNYOK fi BÖRZÉN

Kóbor Tamásnak

(1897.) tipr. 16.

Kedves Tamás, ezt a levelet magának írom. akit szeretek, mert szomorú. így távolról azt gondolom, a barátjai között magának van a legtöbb szíve: maga mosolyog a legtöbbször s nevet a legkevesebbszer. — A gonoszság tud kacagni és tud sími, de mosolyogni nem tud. Maga pedig. Tamás, mosolyog — s mosolyog, ne tagadja, most is, mikor ezt az én vallomásomat elolvassa.

Pedig téved. Tamás. Ebben a percben olyan öregnek érzem magamat, hogy az én hívságos szívem s az én moher-velúr ruhám mintha valamelyik stájer kőhegy orombarlangjában volna eltemetve, a kőkorszak temetőmaradványul közepeit, maga is kővé válva, és bizony isten, nem gondolok szerelemre. Amúgy sem születtem Hófehérkének, s maga sem afféle mesebeli princnek, aki megváltson. Nem vagyok én a maga tipikus vidéki asszonykája. aki ott él besavanyodva a patikus meg a fűszeres között, s mikor a pesti író lelátogat hozzájuk, este. félhomályban a zongora előtt, mialatt a benyüóban vígan folyik a ferbli, szívszakadva lihegi a jövevénynek: Vigyen el innen, az isten szerelmére, vigyen el innen, akárhova, csak váltson meg!... Ügy látom magát. Tamás, a messzeségen, a félhomályon át is látom, milyen szomorú és milyen szelíd ilyenkor: milyen gyengéd ujjal szorítja meg azt a kalimpáló, kétségbeesett kis kezet: maradjon itt. lelkem, a patikus meg a fűszeres között, és tudja meg. hogy e világon nincsen megváltás! .. . Maga bizonyára tudja, hogy az asszony ezért nem hálás, s azt gondolja magában: élhetetlen! Holott ez nem élhetetlenség, csak jóság — vagy tán mégis az asszonynak igaza van. mert a jóság élhetetlenség.

Tudja, mindez miről jut eszembe? A hazai sajtóban egy roppant kedves megírt újdonság kísértett e héten, különböző címeken, mint: Ibolya a pudlin vagy: Kikelet a télben vagy egyszerűen: Lyányok a börzén. Vetélkedni gyönge az én asszonyi toliam, csak szárazon írom hát ide. hogy valamelyik női kereskedelmi kurzus növendékei a minap fonnjártak a

börzén, hogy a maguk szemével lássák azt a paradicsomot, melynek immár a pitvarába eresztette be őket a modern civilizáció. Ekkor gondoltam magára. Tamás — magára, aki olyan jól ismeri a kenyérkereső asszonyokat, s olyan kevés illúzióban él felőlük. Olyan színes, olyan virágos, olyan édes volt a kép. amit erről a jelenetről festettek — de ugye. Tamás, mi ketten tudjuk, hogy a valóság nem volt ilyen? Tudjuk először is, hogy kivéve a jelenlevőket, a csoportban járó nők között alig akad egy-két szép arc. Tudjuk azt is. hogy. ismét kivéve a jelenlevőket, sehova nem visznek magukkal üde légáramlatot; inkább valami nehéz, fojtó pára marad utánuk az utcán, amit a szegénység lélegzetének nevezhetnék. S tudjuk, de ezt már minden idegen úríi is tudatja, aki valaha ott toporzékolt az ajánlott levelek postakorlátja előtt, hogy a kenyérkeresö nő éppenséggel nem hódító látvány, hanem inkább szánalmas, félszeg és elkeserítő. — Ha az urammal bemegyek a könyvesboltba, hátamon érzem a typewriter előtt szorgalmatoskodó leányok irigy pillantását: ez már fogott magának, én isten tudja, mikor találok s tudom, ilyenkor nem bánnák, ha a szemükből kötőtűk lövellenének felém, hogy átszúrják a szívemet. Ha a fűszeres pénztárasztala előtt kesztyühúzás közben átnyújtom a cédulámat, a kisasszony számolgató szeme rásiklik a gyűrűm eapuchonjára, s összefutó szemöldökkel latolgatja. mennyit érhet, s az ő húsz forintjából hogy szerezhetne ilyet. Pedig ugye. Tamás, maga tudja, hogy az én uram nem valami Adonisz, hogy az egyik boutonomtól egy finom kis hasadás veszi el a kedvemet, hogy egy százhúsz-száznegyven forintos ruha már nagyon nagy dolog énelöttem. s éjszakákon át álmatlan töprenkedem: adjak-e huszonöt forintot egy új kalapért. Ama bizonyos nagyvilági hölgy bizonyára megmosolyogja ezt az

én büdzsémet, s mégis. Tamás, ha meggondolom. hogy én. ha kenyérkereső aszszony volnék, éppen csak a fátyolra s a kesztyűre valómat tudnám megkeresni! S ha az uram — beszélhetek róla, a többiek nem ismerik —, ha az uram megcsal a guvemánttal. új ruhával nyugtat meg, s ha hajnalban tér haza a klubból, Sylttel meg Ostendedal csöndesít le — engem, okos és gondolkodó asszonyt, aki embernek, felnőtt embernek érzem, tudom és ismerem magamat!

Ó. Tamás, milyen kipörkölni való rossz fiúk maguk mind valamennyien, férfiak! S minő gyávák! Nem elég. hogy rabságba vetettek bennünket, s mulattató társasjátékot csináltak belőlünk — de mikor ott vergődünk előttük, az anyagi megkötöttség cölöpéhez kikötve: a nyomorúságunkat még gúnnyal is tetézik, s amint ott vonaglunk a kitartottság keresztjén. vigyorogva mutatnak ránk: imhol a világ királynői! S mikor összeszedik a maguk növendék fehér kis rabszolgáit, s mint a lábasjószágot, fölhajtják őket a piacra, elül szaladnak a fullajtárok, lélekszakadva: helyet, helyeL helyet az emancipált asszonynak.

Tamás, maga tudja, mint vélekedjen erről az emancipációról. Maga tudja, micsoda állatkínzó hipokrízis lappang e virágos újdonságok mögött. A nő azt kiáltja: ember akarok lenni, a férfinak társa az életben s társa a munkában! Jól, van. fiam, felelnek neki. ha csak ez köti, ezt megkaphatod. S ezzel a nagyságos főnök úr elkergeti a levelezőjét, s odaültet helyébe egy kisasszonyt, akit kétszer annyi ideig dolgoztat, feleannyit fizet neki, s többnyire még kamatot is szed tőle — természetben. S a szegény lyány zsebre vágja azt a pár forintot, s nem vágja a nagyságos úr szemébe: huncut vagy, megcsaltál; hiszen akinek a helyébe ültettél, az maga sem volt ember, csak kijátszott masina! Olyan világos ez a példa! Ha az asszony ügyvéd vagy orvos vagy professzor akar lenni, akkor előállótok ti. poéták, és jajveszékelve siratjátok a pusztuló nőiességet, a mi puha kezünket, a mi mosolygó szemünket. De az írógép ugye nem bántja a mi fehér kezünket, a csipkeverés nem töri meg a szemünk fényét, s a gyári munka nem vonja el a nőt az ő magasztos anyai hivatásától?! Amerikában egész munkásnegyedek vannak, melyekben a férfiak végzik a házi munkákat, tisztogatják a gyereket, s várják ebéddel a munkából hazatérő asszonyt. Mivelhogy a gyáros úr a nőemancipáció híve. csak asszonyoknak ad munkát, mert az asszony olyan olcsón dolgozik, hogy a masina olaja is többe kerül. S míg a nagyságos intelligencia a nőiesség lobogója alatt védekezik a nő konkurenciája ellen, ezek az ostoba munkásasszonyok maguk rontják

meg az apjuk, az uruk meg a fiaik munkabérét. Ezt írják meg egyszer, édes Tamás, a maguk gyönyörű kis megírt újdonságaiban. S mikor a szegény lyányokat folhajszolják a börzére, ne azt íiják, hogy: kikelet a télben, hanem azt, hogy: svindli a börzén! Mert a bűneiben fuldokló burzsoá világnak legcsúfabb szélhámossága a nőknek az a részleges emancipálása, amivel a maguk nagyságos, igazgató és kegyelmes országbojtár urai olyan nagyra vannak. A mi tízezer éves rabszolgaságunknak valóságos non plus ultrája, mikor fontszámra mérnek ki bennünket a piacon, olcsó áron. mint a harmadrendű húst, telegráfnál. telefonnál és írógépek előtt.

Ó. kedves barátom, mi asszonyok oly betegek vagyunk — hisz asszonynak lenni maga is betegség. Maga oly szépen megírta a kenyérkereső asszonyok pszichológiáját, s olyan mélabús történeteket tud elmondani a vidéki asszonykákról. S most képzelje el. hogy nincs szalonban, hanem hivatalban ül. nem zongora előtt unatkozó, hanem gép előtt vergődő aszszony mellett, s a benyílóban nem a patikus kártyázik a fűszeressel, hanem az egész röhögő és tivomyázó férfitársadalom. S ha most ez az asszony megfogja a maga szelíd kezét, s lihegve suttogja: vigyen el innen, az isten szerelmére, vigyen el innen, akárhova, csak váltson meg — van-e bátorsága, van-e szíve azt mondani ennek a szegény nyomorultnak: maradjon itt. lelkem, a masinája előtt, s tudja meg, hogy e világon nincsen megváltás! .. . Nem ezt nem hihetem. sem magáról, sem annyi sokukról, akiknek a gondviselés elmét és szívet adott belátni, és megérezni, megyűlölni és megutálni e világ szörnyű gazságait és igazságtalanságait. Akik annyit foglalkoznak szociális kérdésekkel, ne feledjék el, hogy ezek elsősorban a nők kérdései; hogy nemcsak a munkálkodó férfi él rabságban, hanem az emberiség egyik és a statisztika szerint nagyobb fele is; az úriasszony a maga páváskodásában csakúgy, mint a piacra lökött szegény munkásasszony. S ha akaijuk belefárad, s a szívük belecsügged abba a küzdelembe, hogy a világ mai ostoba és embertelen rendjét megváltoztassák. gondoljanak az anyjukra, aki maguknak életet adott, a lyányaikra, akikben a maguk élete folytatódik, s ha igaz, hogy á nő ad erőt a férfinak, órájuk gondolva erősödjenek meg újra. Valaha, ködös ősidőkben, mikor az emberek még nem vesztek össze a koncon, az asszony volt nemcsak az egyesnek, hanem a társadalomnak is anyja. Ez volt az az aranykor, melyben az emberek valóban jobbak voltak, s a föltámadás ünnepén ennek föltámadásán méláz el a maga szerető barátnője.

Emma