Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-10 / 37. szám
megállt, nekem meg egy hang se jött ki a torkomon. Azt se tudtam kinyögni, hogy ••gyi", és a fán ülő hollók, meg azok. amik repültek, egyszerre megmerevedik. ezek az ágakon, amazok meg fenn az égen. Jeges rémület Jogon el. Csak az járt a fejemben: mi ez? Ki tudja, meddig voltam így, talán egy árát is. halott mozdulatlanságban olt a szekéren, elölte a halott ló. és körös-körűt minden dermedt. Igv töltöttem volna az egész életemet, ha véletlenül eszembe nem jut. hogy azt gondoljam: repüljenek hát! Erre a Ján üllő hollók kezdtek felrebbeni az ágakról, egyik a másik után. a többiek meg. fenn az égén, szerteszét szálltak, és a ló is megindult. Később, ha eluhás előtt elgondolkoztam a dolgon, beleborsózott a hátam, és elszorult a szívem. De várjon csak. ez még mind semmi! Karácsony másnapján, vagyis Szent István napján, egy hónappal a hollós eset után. felkeltem, az ebédlőbe mentem, és begyújtottam a tűzhelybe. A fiúk az istállóban voltak, a lányok meg A gustinával a tyúkólhoz mentek, hogy kitakarítsák. meg hogv kicseréljék a szalmát a keltetőkben. Kint még sötét volt. csak az istállóablakon meg a tyúkól Jelig nyitott ajtaján át kiszűrődő fény világított. Pirítás kenyérre támadt kedvem. Egy szelet kenyeret bedörzsöltem fokhagymával, kicsit megsóztam, és. meglocsoltam olajjal. Az olaj fagyos volt, ezért egy darabig a tűzhöz kellett tartanom az üveget. A lángok felcsaptak a kéménybe, olyan színesen lobogva, hogy még sohasem láttam olyat. A kék meg a vörös hol összefonódva, hol szétválva táncolt, a rozséról pattogó szikrák meg egész Szent Iván-éji tűzijátékot rendeztek a tűzhelyen. A tfíz mellé ültem, és épp bele akartam harapni a kenyérbe, mikor ránéztem. és úgy tűnt: nem pirult meg eléggé. Erre a legmagasabb és legpirosabb lág felém hajolt, mintha szélroham csapta volna meg. levált a többiről, mintha késsel vágták volna le. és szép nyugodtan odasiklott a kenyérhez: nagy vigyázva, hogy meg ne égesse az ujjamat, megpirította, ahogy kell. aztán visszatért tüzanyjához. sikkantott egyel, és vidáman kanyarodva felszökkent a kémény *he. Na. mit szól hozzá? Egv este. elég elkeseredett hangulatban voltam, az járt a fejemben, hogy de kár. hogy ilyen fiatalon már özvegy vagyok. Hanyatt fekve heverésztem, az ablak nyitva volt, besütöttek a csillagok, és a széna, a falevelek és a nyár illatának keveréke áramlott befelé. A hasamat simogattam, és arra gondoltam, hogy már háromszor volt nagy. nagy, J'eszes és fényes, meg hogy mikor nagy volt a hasam, ragyogott az arcom. A veszekedések a férjemmel valójában nem sokat jelentenek, hiszen az ágyban minden mérgünk elpárolgóit. És akár hiszi, akár nem — ugyan nem mertem odanézni, de így is láttam —: a takaró felpúposodott mellettem, mintha valaki bebújt volna az ágyba. Aztán éreztem, hogy egy kéz. de nem az enyém, végigsimítja a hasamat. Már jócskán reggel volt. mikor megtalállak, a földön fekve, eszméletlenül. Mikor magamhoz tértenff^árga voltam, mint a kikerics, és valami ideges rómgástól az egyik szemem önkéntelenül hol kinyílt, h >1 lecsukódtál. A menyem szülni készült: ez volt az első terhessége. Vendéglőjük volt Tassában, akadt volna elég. Amint megszületett a gyerek, egy pompás, egészségtől kicsattanó kislány, egy külön hálószobába tették, mindjárt az enyém mellé, vagyis a szülei szobája és az enyém közé. A szoba fala rózsaszínre volt festve, és egy árvácskából álló virágfiizérminta futott rajta körbe. Egy komód, egy virágos, fodros huzatba bújtatott bölcső meg egy asztalka volt benne, rajta párna, amin a kislányt öltözienék-vetköziették. aztán még két szék, meg. épp a bölcső mellett, egy óriási karosszék. Ebben a karosszékben szoktam bóbiskolni ebéd után. Egy nap vihar tört ki.. . A gyerek rosszul aludt. Hadonászott a kezecskéjével, és időnként felsírt. Kint dörgölt, és ömlött az eső. Égy zengett az ég, mintha a végítélet harsonája szólna. Az eső verte az ablakot, zuhogott, mintha dézsáinál öntenék. A külső ablak táblák csukva voltak, halotti félhomály volt a szobában. A komód tetején két nagy váza közt ott állt a fiam gyerekkori fényképe. A fejemet a 'karosszék támlájának vetve elmélkedtem, hol ezen. hol azon. Akkori és régi dolgokon, semmiségeken. L gyan ki tudná megmondani! Az eső elringatott. Egyszer az én életemből, egyszer a gyerekeim éleiéből villant elém valami, mindenből valami. Egyik évből a másikba ugrottam, egyik órából egy más napnak ugyanabba az órájába. Ránéztem a fiam képére, és a félhomályban úgy tűnt. hogy felemeli a kezét. De abban a pillanatban a kislány felsírt a bölcsőben, és így nem tudtam jól megnézni. Emlékszem. hogy villámlott egyel... de még mekkorái! Biztos, hogy súrolta a tetőt. Behúztam a nyakam, és váriam a dörgést. Eszembe jutott, hogy kiskoréiban a fiam. ha dörgést hallott, odaszaladt hozzám. és belekapaszkodott a szoknyámba. Aztán jött is a dörgés, egy olyan, ami később követi a villámot, de hosszan vonaglik az égen. mint egy sebesült vadállat. és akkor a legsötétebb homályból egyszer csak kiszaladt egy kisgyerek, és abban a pillanatban, mikor a szoknyámba kapaszkodott, nagy ijedten bejött a menyein. A kisgy erek szertefoszlott, de a menyem meglátta. ..Mit keres itt ez a gyerek?" Azt mondtam neki, hogy képzelődik. Elhitte; és mikor ö elhitte, én is elhittem magamnak. De most jön a java. Nagyon szerelem a tengert. Az utolsó napokban, ott Tassában, ahogy végeztem a munkámmal, mindig lementem a partra ebéd után sétálni. Codolarba szoktam menni, hogy megnézzem a hullámverést. Akkor este, mármint azon a napon, amelyikről beszélni akarok, akkor, a hullámok . .. hogy is mondjam... olyan alázatosak voltak. Leheveredtem a homokba: csőn des, meleg este volt. azt hiszem, elszundítottam. Ahogy lehunytam a szemem, hogy pihenjek, minden elsötétült, de aztán, míg ébredeztem, a szempilláim közt. épp csak egy pici résen, besütött a hold. A hold... mintha maga Isten állította volna oda örökre a tenger és az éjszaka közé. Mintha oda lenne összegyűjtve a kertemből minden almavirág, és a hold abból volna. Félálomban nézelődtem, füleltem. és olyan volt. mintha a föld az én szememmel nézne, az én érzékeimmel érezne. Mintha nem is húsból-vérből lennék. vagy mintha én volnék az egész világ. Nem gondoltam semmire, csak szavak jártak az eszemben: virágok, almafák. Jéhér virágú almaják. fehérlő virágok, Jéhér almavirág, lehullott virágok. Az jutott eszembe, hogy de szép volna egy almafa a tenger közepén. Abban a szempillantásban kisimult a tenger. a szivem meg hevesen dobogni kezdett. Mintha az iménti tengeri hullámverés után most a vér kezdene hullámokat vetni a szívemben. Lassacskán félig-meddig felkönyök öltem, és a szemem úgy kimeredt, mintha ki akarna ugrani a helyéből, mert a tenger, doktor úr egv kicsit beljebb bugyborékolni kezdett: glu, glu. glu. glu. Játékos buborékok nőttek és pukkantak el, és az utánuk maradó sebhelyekből megannyi virág fakadt a tükörsima vizen. A végén az egészből egy almafa lett. Képzelje csak el, virágzó almafa nyár derekán, benn a tengerben. Ha azt mondanám, hogy lázas képzelődésnek véltem, igazai mondanék. Nem gondoltam semmire.. . Csak bámultam, aztán gépiesen felkeltem, és lementem a vízhez. Az almafa ott állt. benn a sima. mozdulatlan vízben, én meg egyre közelebb mentem.. . Mintha bársonyon jártam volna. Bársonyos volt a víz. Az almafa meg várt, mintha még hívogatott is volna: gyere, gyere. . . A- hogv odaértem, kinyújtottam a kezem: a virágok, bár szellő se rezdiilt. ringatóztak. susogtak, mind igazi volt. De mielőtt egyet is meglóghattam volna, az almajá. a virágok meg jómagam mind elsüllyedtünk, és ha nem lett volna annyi időm. hogy kiáltsak egyet, no meg ha idegességében már nem jött volna keresni a fiam. hiszen órák teltek el azóta, hogy kijöttem, aligha tudnám mindezt elmesélni önnek, minthogy hegyvidéki vagyok, és úszni, azt bizony sose tudtam. Tolt hát részem sok mindenben: csak egypárat mondtam el. Ha mindet el kellene mondanom, sose jutnék a végére. Az a legkeservesebb, hogy nem merek semmire se gondolni, egv rettegés az életem. Szerélném jól szorosan összekötni a gondolataimat egy kötéllel, és meg-' fojtani őket. vagy találni valakit, mint most magát, aki hinne nekem, és meg akarna, meg tudna gyógyítani. Éjjel-nappal törtem a fejem, szüntelenül, órákig. Es most nagyon meg vagyok rémülve, mert az az érzésem, hogy a sok töprengés után végre rájöttem, mi bajom. Azt hiszem. boszorkány vagyok. TOMCSÁNYI JUDIT fordítása BUCH! EMECHETA «4 menyasszony ara ' EH — Féljem és támaszom. Légy boldog az én kedvemért. — Hangja elhalkult, és zavarossá vált, mintha álomban beszélne. Ismét felnyitotta a szemét. — Mink lett? — Kislányunk — suttogta a férfi a fülébe. Akkor valami belső ragyogás, amely mintha még a halálon is győzedelmeskedne, terült el fiatal és elgyötört vonásain. Humorérzéke viszszatért és olyan erővel öntötte el a büszkeség, mintha minden maradék erejét ebbe az érzésbe sűrítette volna. — Megmondtam neked. Mondtam, hogy nem akarom titokban tartani a szerelmünket Most hogy kislányunk született, mindenki meg fogja tudni. Megtudják, milyen szenvedélyesen szerettük egymást. A mi szerelmünk nem halhat meg soha ... Legyen az ő neve is Joy. Öröm. ahogy az ágyunkat neveztük, amelyen megfogant. — A hangja esedezővé vált: — Kérlek. ígérd meg. hogy Joynak fogják hívni... ígérd meg, hogy boldog leszel, hiszen annyira boldoggá tettél engem, annyira. .. A hangja suttogásba fúlt, aztán elhalt, mintha ismét eszméletét vesztette volna. Csike a karjába vette a törékeny testet, és gyengéden megcsókolta felesége reszkető száját — Jó éjt, drágám! A gyermekünk neve Joy lesz. Ismét mosoly suhant át a lány arcán, szinte földöntúli mosoly, aztán lázasan belekapaszkodott a férfi ingébe. A kéz remegni kezdett, majd fokozatosan elemyedt a szorítása. A férfi tudta, hogy vége. De még mindig ölelte, gyengéden, de szorosan tartotta a szíve fölött Belépett a sebész. Segített Csike kaijait lefejteni felesége testéről, és azt mondta: — Ideje mennie. Most már békében van. — A kislány neve Joy — mondta Csike, miközben eleresztette a testet (gy történt, hogy Csike és Akunna igazolta a hagyományos babonát, melyei tudatlanságukban semmibe vettek. Akunna halála után minden (buszában született lánynak* elmondták a történetét hogy megszilárdítsák a vidék ősi tilalmainak érvényességét Ha egy lány hosszú életet akart magának, és látni akarta a gyerekeinek a gyerekeiL el kellett fogadnia a férfit, akit szülei kiválasztottak a számára. Ha pedig a menyasszony árát nem fizették ki, a lány nem élhette túl az első szülést. Pszichológiai fegyver volt ez minden fiatal lány ellen, és mindenféle modernizáció ellenére így van ez mind a mai napig. Hogy miért az — ahogy mondani szokták — örök rejtély. Vége. F. Nagy Piroska fordítása (nő 15)
