Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-10 / 37. szám
Doktor úr! Ne lepődjön meg. hogy levélben fordulok önhöz a bajommal. Ne lepődjön meg azon se. hogy nem a saját nevemet írom alá. Habár nem valami okos tőlem, hogy szólok, hiszen ha nem mondanám meg. hogy az. amit aláírok, nem az én nevem, önnek eszébe se jutna; ritégis meg kel! mondanom, bár magam sem tudom, miért, hogy ez nem az én nevem. Szégyenlős vagyok, és félek az emberektől. Most pár éve meg már se látok, se hullok a félelemtől. Talán ha alaposan utánagondol, rájön, hogy ki vagyok, de ha a bajom gyógyíthatatlan, jobb szerelném, ha nem gondolna utána, ha nem jönne rá. Persze, ha rájön, én az emberek előtt — hiszen ha ön rájön, rögtön mindenki tudni fogja — úgyis letagadom. Hát így keressen. Nehezen megy az írás, hiszen a mezei munka sehogy se fér meg a papírral, ceruzával, de ez a valami annyira a hatalmába kerített, olyan őrjítő, hogy a szükség rávisz a levélírásra. Ha nincs orvosság a bajomra, válaszoljon ön is sírásban. Kérem, tegye oda a levelet az olajfa odvába, ott jobbra attól az úttól, ami a nagyobbik lánya tanyájához visz. Senkinek se szóltam a betegségemről: ön lesz az első, aki megtudja. Nem emlékszem, hogy valaha is beteg lettem volna: elbírtam minden munkát, és most is bírom. Ha kell. hajnalban kelek, és napestig dolgozok. De nem, most már nem: azelőtt. Két éve. Kél évvel ezelőtt minden megváltozott. A dolog akkor kezdődött, mikor meghall a f érjem. De akkor észre se vettem. Ön. akárcsak én. jól ismeri ezeket a nyár végi hajnalokat: még szőke a táj. és épp csak megcsöndesedett kissé, még nem alszik. A búza nem ring. mert már learatták, a pipacsok meg ki tudja, hová lettek. Eg)’ ilyen hajnalon a férjem azt mondta, hogy fügét akar reggelire. Tag) egy héttel azelőtt összekaptunk valami haszonügy miatt, és én még mindig dühös voltam rá. ..Megyek, szedek fügét" — mondta. A fügefán már sárgultak a levelek, és a kései fügék édesek voltuk, mint a méz: főleg azok. amiket már egy kicsit megcsipkedtek a madarak. Néztem a konyhaablakból, ahogy eleséget készít a tyúkoknak, és amíg a pajtában a létrát keresgélte, azt gondoltam: „Pukkadj meg. ” Mielőtt bement a pajtába, letette a kosarai a földre. Kifelé jövel az egyik kezével fölvette; a másikban volt a létra, húzta maga után. Látszott rajta, hogy öregszik. Azt nem tudnám megmondani, hogy miből látszott. Talán mert járás közben csoszogott, mintha nem hajlana eléggé a térde. . . tahin mert lehorgasztott fejjel járt. és a válla egyre jobban meggörnyedt... nem tudom. Talán mert majdnem mindig rosszkedvű volt. Urnán mászott föl a létrán; a kosár a karján himbálózott, és egyszer beleakadt az egyik létrafokba. Mikor még udvarolt nekem, mikor csak aratáskor, szüretkor jött napszámosnak, és nekem már tetszett (én voltam a jómódú, ő meg a szegény), alighogy megláttam, ahelyett, hogy szép nyugodtan megvártam volna, hogy üdvözöljem, elfogott a remegés. Reszketett a kezem, majd a lábamig terjedt a remegés, onnan meg fölkúszott az ajkamig. Elbújtam a fügefa mögé, és elő se jöttem, míg el nem ment. Mikor a dologidő véget ért, és az emberek szétszéledtek. a nővéivim naphosszai gúnyolódtak: ..Sose látod többet!" Nem is tudom, hogy esett, hogy összeházasodtunk. Be kell vallanom, hogy egyévi házasság után még érintetlen szűz voltam, istenem. mennyi veszekedés árán. Azon a hajnalon fenn, a fügefa fölölt és aJügelevelek közt mályvaszínű volt az ég. ..Jó friss lehel u füge" — gondoltam. Egész testemben megborzongtam, mintha egy sereg pók Jutott volna végig a hátamon. Aztán, alighogy levettem a szemem Isten felkelő napjáról, megláttam a férjem jó magasan a fügefán, olyan volt. mint valami kis madár, és azt gondoltam: ..Bolond ez, hova fel nem mászik f.." Az, ág meg — reccs! és a férjem, a kosár, meg egy csomó füge lent-Muszájból, doktor úr. nem jószántamból ám. De mindnyájunk szerencséje, hogy így volt. Az uram. egy rakás szerencsétlenség. mást se tudott, csak kiabálni, mikor nem volt igaza, és sose volt igaza. Mindig az okosabbé az utolsó szó. Es a győzelem. Hagytam, hadd kiabáljon. Míg ö kiabált, én törtem a fejem, hogy mitévők legyünk, aztán már az enyém volt a szó. Mondd, csak mondd, aztán mikor eleget kiabáltál, nem is emlékszel majd. mért kezdted. .és csak azért kiabálsz tovább, hogy halld a hangod. Önnel nem úgy van mikor a feleségével veszekszik, ha egyáltalán szoktak veszeMERCE RODOREDA ^ kedni. hogy végül már se a felesége, se ön nem tudja, mért veszekszenek, és aztán már olyasmién haragszanak egymásra, aminek semmi köze ahhoz, amiért a perpatvar elkezdődött ? Nem akarom sok idejét elrabolni: egy nap Miquel. a nagyfiúm, aki már nős. azt írta, hog)’ szeretne beszélni velem, menjek el hozzájuk pár napra. Nekem épp akkor nem volt kedvem beszélni vele azokról a dolgokról, amiket meg akart beszélni velem. így hál azt válaszoltam: ..Majd később elmegyek, de most nem tudok, mert három napja betegen fekszem: nagyon meg vagyok fázva. " Persze nem volt igaz. de kelleti valami kifogás. Meghagytam, hogy dobják be a levelet, és kis idő múlva, talán még Jé! óra se telt bele, szörnyű fejfájás jött rám. köhögni kezdtem, olyan náthás voltam, hogy csak na. Ön persze most azt gondolja, hogy ezek csak afféle paraszthistóriák, és a férjem azért halt meg. mert meg kellett halnia, és a hűtés is üzért volt. mert így kellelt lennie. De várja csak ki a végét. Egy-két hónapig nyugtum volt, tettemvetlem a ház körül meg a földeken, és ez elfoglalt. De egy nap. . . jöttem haza a piacról, egymagám a szekéren. Hajtani se kellett, mert a jó öreg ló magától is tudta az utat. Nagyon be volt borulva. Nyugat Jelé sűrű, csaknem fekete felhők úsztak az ég alján. Szerettem volna már hazaérni, és csinálni magamnak eg)’ jó estebédet. Az út mezők közt haladt, száraz, repedezett volt a f öld: csak jobbra. kicsit messzebb látszott egy öreg, kopasz fa. tele hollóval. A hollók ide-oda röpködlek, kettő-három szeszélyesen keringve felszállt, majd visszaereszkedett a fára. Milyen halott minden, gondoltam, ha nem mozognának azok a hollók, egész halott lenne minden. Ekkor a ló volt a földön. A legény meg a nagyfiúm odajutottak, hogy felemeljék, és az ágyra fektették: de már halott volt. Az orvos (a maga elődje, áldott jó ember) pár vigasztaló szót mondott, aztán már csak a temetésre jött el. Gondolja el, özvegyen, a gyerekek még kicsik, és az a sok föld. amit nem hagyhattam csak úgy.. . No. nem azért, hozzászoktam már. A férjem szegény ember volt. Te vagy a család feje. mondogatta a nagyfiúm. Hogy én a család feje? (nő 14)
