Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-10 / 37. szám
és helyet foglalva a verandájában (isiparosairól azonban, különösen a csizmadiákról, szabókról és gombkötőkről híres volt a város. Most pedig gombaként bújtak ki a földből a kisebb-nagyobb üzemek. A textilkombinát főleg a nőknek jó foglalkoztatási alkalom, a férfiak nagy részét pedig az óriási tolmácsi (Tlmace) gyár nyitott kapuja nyeli el reggelenként. A jólét jeleit látni mindenfelé, mégsem tölt el ez a jelenség maradéktalan örömmel. A személyi javak minél gyorsabb megszerzésére irányuló akarat mintha az emberi kapcsolatok rovására menne. Emlékszem a nyári délutánokra, mikor édesanyám a virágoskertben tett-vett, mindig akadt egy arra vetődő ismerős, akivel a kerítésen át szól váltottak, rövidebb-hosszabb ideig eldiskuráltak az emberek és a város életében beállott újdonságokról. Pletykázások voltak ezek? Könnyen lehet, akadt ilyesmi is, de meg lehetett például tudni, hogy Belcsák néni megbetegedett, és nem tudja betölteni Nagy Andráséknál a főszakácsnő tisztét, pedig holnapután lesz a nagy esküvő. Közös fejtöréssel aztán rájöttek, hogy Génye majorban is van egy ismert, jó alkalmi szakácsnő, kerítettek aztán olyan személyt is, aki biciklin lóhalálában elkarikázott Gényére, és megmentették a helyzetet. Különböző kisebb bajok ellen igen jó, hatásos háziszerek, kitűnő receptek cseréltek ilyenkor gazdát, családiasabb volt az érintkezés, az egész város ismerte egymást. Az emberek szívesen megragadták a különböző alkalmakat, ahol összejöhettek, s teremtettek is ilyen alkalmakat. A város megnőtt, feltöltődött különféle vidékekről jött emberekkel, ma már csak a legközelebbiek tartják egymással a kapcsolatot, s a fiatalok sem a főtér üzletsora előtti korzón sétálnak a nyári estéken, hogy megpillantsák azt a lányt vagy fiút, akinek látásán gyorsabban kezd verni a szivük. A szálló idő mindig magában hordja a változást, de ez főleg annak szembetűnő, aki nem él ezekben a változásokban, hanem hosszú idő múltán találkozik azokkal. Az a régi nyájas családiasság, amelyre még ma is kis nosztalgiával gondolok vissza, vajon hagyott-e nyomot írásaimban? Az ilyesmit nehéz tetten érni, s mi jelentősége is volna? A kora gyermekévek állítólag erős meghatározói az ember jellembeli és érzelmi formálódásának. Nem vonom kétségbe, hogy ez így van, de ez a formálódás ebben a korban persze még nem lehet tudatos. Nyolc-kilenc éves lehettem, mikor szülőházamat a mögötte lévő illatos, zamatos, dombra futó szőlöskerttel bérbe adtuk, és Zselizre (Zeliezovce) költöztünk. S ha őszintén Jucival már több évtizede tartjuk a baráti kapcsolatot mámo). bratislavai, prágai oskolákból szerte az országban és az országhatárokon túl is. Bárhol vannak is, biztosan szívesen emlékeznek vissza a jó szagú falusi estékre (ma Zseliz már várossá lépett elő), a Garam-parti beszélgetésekre, a nagy vitákra, amelyek ellenére egyesülni tudtunk a közös célban. valahogy szebbé, tökéletesebbé tenni a világot. Ki tudja, ez kinek mennyire sikerült ott, azon a területen, ahol él és dolgozik. Ki tudja, gondoltak-e erre azóta is? Munka közben nemigen jut ilyesmi az ember eszébe. Ez azonban nem is fontos. Fontos maga a munka. A jól végzett munka. Ha belenézek magamba, valami olyasmire jövök rá, hogy amit csinálok, amit alkotok, azzal mintha a szülőföldem előtt szeretném igazolni, hogy igyekszem jól gazdálkodni azzal az aranytallérral, amivel útra bocsátott. Szememmel még egyszer végigsimogatom a folyót, nem tudni, találkozunk-e még s a rendelkezésemre álló rövid idő alatt nem mulaszthatom el, hogy körüljárjam a vén. Árpádkori templomot, amelynek a külleme ugyancsak megváltozott, mióta a Garamnál hosszasan álló front alatt ágyúgolyó vitte el a tornyát. Az üvegajtón át belátni a belsejébe, és boldogan állapítom meg, hogy a régi freskó, melyet úgy szerettem, a rózsaszín szárnyú gótikus angyalokkal változatlanul megmaradt, s talán még az oltár is a régi: egy római katonának kőszarkofágja. Kétségkívül itt vannak a gyökerek, amelyeket egy guruló üveggolyó csillogása, a kerti jázminbokrok rég elszállt illata, a sajtárba frissen fejt habos tej látványa és az azóta sem élvezett biracs ize is jelent, mégis kikivánkozik belőlem egy vallomás. Gyökereim nem szakadtak el a szülőföldtől, de szétágaztak, lassan, észrevétlenül belefonódtak annak a vidéknek a talajába is, ahol már évtizedek óta élek. Ahol életem legnehezebb harcai vártak rám, s amihez egyre közelebb nyom le éveim súlya. A csallóközi, mátyusföldi táj is az otthonom lett, nem érzem magam benne idegennek. Az unokáim már itt születtek. Ha irodalmi szülőföldről beszélhetünk, akkor mindazt a vidéket, amelyről szóltam, a magaménak vallhatom. Részese vagyok, és nyomait viselem mindannak, ami itt született, az eredményeknek, a mulasztásoknak, a hibáknak, melyek ezért számomra, az ember és az iró számára sohasem lehetnek közömbösek. Rövid találkozásom a szülőfölddel lassan véget ér. Kanyarog az út, kanyarog a Garam. s egy kanyarban még egyszer összetalálkoznak. „Sebes víz a Garam ..." Igen, úgy látom, csakugyan siet. Sürgős útja a Dunába vezet, aztán a tengerbe. Arra gondolok, hogy a mi utunk nem ilyen egyszerű és magától értetődő. Mi is a célunk felé igyekszünk, néha határozottan, néha tapogatózva, néha utat tévesztve. A szülőföld fénye azonban elkísér, bevilágítja a sötétebb tájakat, hogy mégiscsak célhoz érjünk. magamba nézek, azt kell megállapítanom: Léván a szülőházam, aprócska gyermekkorom zömmel már feledésbe merült örömeivel, bánataival, de a szülőföldem, ahová annyi éjszakán át visszaálmodtaiT magam, az, amelyre gondolva mindig fájdalmas vágyódás fogott el, az néhány kilométerrel délebbre fekszik. Annak a földnek az izeit hordom magamban, s az a táj kísér el halálomig. Később, az eszmélés, a tudatos gondolkodni kezdés idején, mikor az ifjú ember észreveszi, tudatosítja az őt körülvevő tájnak, környezetnek, szokásoknak s az embereknek, akikkel érintkezik, a hatását, s némileg dönthet is, hogy megadja-e magát ezeknek, vagy küzdjön ellenük, ez már sokkal izgalmasabb. Ez a gyermekből fiatallá és felnőtté serdülés izgalmas, viharos korszaka. Ez azonban már Zselizen játszódott le. Közel került hozzám a falu, meghódított, s nem engedett el máig sem. Ott a kertnek leomlottak a határai, beleolvadtak a legelőkbe, a Garam menti füzesekbe, a folyóparti erdőkbe, az óriási gabonatáblákba, kukoricásokba. A kerítésen túl enyém lett az egész környező világ. Gazdag lettem, s ebből a gazdagságból még ma is magaménak mondhatok valamit. Pedig a házunknak, ahová legszebb élményeim kötöttek, már nyoma sincs, az állami gazdaság új, sokemeletes épülete áll a helyén; a csodálatos kert, ami kedvem szerint változott őserdővé, tágult és zsugorodott, ma már csak pár négyzetméternyi gondosan ápolt gyep; s hová lett a ház előtt húzódó árnyas, napsugaras, tavasszal rózsaszín gyertyákat gyújtó vadgesztenye-allé? Pillanatig fájt csak, mikor megtudtam, hogy minden eltűnt, mert rögtön ráébredtem, hogy mindez él, s velem együtt múlik majd csak el. Okosan, józanul kopíroztam a múltra a jelent, s rájöttem, hogy mindezt elmondattam egyik hősömmel a Kerekes kút című könyvem befejező soraiban. S hol vannak a régi arcok? A régi iskolatársak? Keresem Tóth Jánost, de a ház, a kert üres. János kertész is, halász is, és csodálatos dolgokat faragó népművész. Szobájában halomban a könyvek, de sajnálom, hogy nem pillanthatunk egymás nevetéstől ráncokkal körülvett szemébe. Leballagok hát a Garamhoz, amely nekem „a" folyó. Miért lehet a viz partján olyan jól emlékezni? Mintha ha hátán hozná, sodorná felém a régi diákarcokat, a földekről a csősz eszén túljárva, a diadalmasan elorzott fiatal kukoricát, s szinte orromba csap a tűz füstje, ami fölött megsütöttük. Merre járnak az akkori diákok? A fecskék mindig visszatérnek. Mi szétszóródtunk az ipolysági (Sahy), komáromi (Ko„Szememmel még egyszer végigsimogatom a folyót..."
