Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-03 / 36. szám
A király és a vadember Gilgames: király Urukban, Enkidu: vadember a rengetegben. Az egyik majdnem isten (pontosan: kétharmad része az), a másik félig ember, félig állat. Halálos ellenségek. Enkidut Gilgames megölésére teremtették az istenek. Mégis csodálatos barátság szövődött köztük, amilyennek azóta sem akadt párja. Elmondom, hogyan. Gilgamest nagyon szerették és nagyon gyűlölték alattvalói. Szerették, mert szívén viselte az ország sorsát, gyönyörű alkotásokkal gazdagította Urukot. De ha egyszer a fejébe vett valamit, törik-szakad, valóra váltotta, nem bánta, bárhogy szenved is miatta a nép. Ezért gyűlölték. Egyszer elhatározta, fallal keríti körül az országot, olyan hatalmas fallal, amilyet soha sehol nem építettek még. Ha elkészült, nem teszi többé ellenség a lábát Uruk földjére. Nagyszerű terv, csakhogy szinte kivihetetlen. Rettenetes munka egy országot bekeríteni, még akkor is, ha — mint Uruk — csupán egyetlen városból áll az egész ország. Gilgames mindenkit az épülő falra parancsolt. Nemcsak a munkabíró férfiakat. Asszony, gyerek, aggastyán, aki kezét-lábát mozdítani tudta, követ hordott, habarcsot kevert. Ha nem jött magától, rabszíjra fűzve hozták a király katonái. Ha ellenkezett vagy megszökött, fejével fizetett a vakmerőségért. Éjjel-nappal kopácsoltak a kötörö kalapácsok. Csattogott a felügyelők ostora. Iszonyúan szenvedett a nép. Végül az istenek is megelégelték az urukiak fogcsikorgatását. Anu, a föisten parancsot adott Arurunak, a fazekas-istenasszonynak, teremtsen egy Gilgameshez méltó hőst. Az istennő agyagból gyúrta Enkidut, és nyálával, formázó ujjai melegével, leheletével élesztette emberré. Enkidu ember volt, de külsőre inkább állathoz hasonlított. Tetőtől talpig szőr borította. Haja, szakálla összefolyt, sűrű bozont födte el a fejét, az arcát. Meggömyedve járt, mint a surranó vadak. Beszélni sem tudott. Amikor világra teremtése után fölébredt, rengeteg erdő fáit pillantotta meg először. Állatok vették körül. Testvéreinek érezte az állatokat. Azok is testvérüknek érezték. Füvet legelt, gyökeret és bogyót evett. Haj-Négy-ötezer évvel ezelőtt a Tigris és az Eufrátesz partján. Mezopotámiában, máig is élő mondák születtek Gilgamesről és Enkiduról. A mondák később versbe öltöztek, a versek pedig hatalmas költeménnyé rendeződtek. A költemény — a Gilgames-eposz — ékírással agyagtáblákra vésve maradt a késői századokra. Rákos Sándor, a sumér-akkád ékírásos kultúrák tolmácsolója gyerekeknek, prózában is feldolgozta a történeteket. A kötet érdekessége, hogy egy rajzszakkör 9—14 éves diákjai készítettek hozzá művészi értékű és ihletésű linómetszeteket. nalban és alkonyaikor ő vezette a csordát az itatóhoz. Élhetett volna békességben — de arra szánták az istenek, hogy megmérkőzzön Gilgamessel, és legyőzze a hatalmaskodó királyt. Ezért gyúrta Aruru óriássá. Ezért nevelkedett az erdőben: gazellákkal futott versenyt, párducokkal és medvékkel birkózott. Jól kitervelték azt az égben lakók, hogyan faragjanak híres-neves bajnokot a légynek sem ártó vademberből. Csak egy vadásznak kellett eszébe juttatniuk, nézzen szét azon a vidéken, ahol Enkidu és csordája élt. A vadász kevés olyan vadban bővelkedő vidéket látott életében. Azonnal csapdát állított föl, vermet ásott, hurkot vetett az itatónál. És lesben állt: meg akarta fogni vagy dárdával ledöfni a tőrbe csalt állatokat. Enkidu azonnal észrevette a vadászt. Kitért előle. Másnap is. Harmadnap is. Negyednapon szembefordult vele. Csapdáit széttaposta, hurkait elszaggatta, vermeit betemette, dárdáját összetörte. Megvédte testvéreit, az állatokat. A vadász nagyon megijedt. Ijedtében egyenesen gazdájához, Gilgameshez rohant. Hírül vitte neki, milyen félelmes szörnyeteggel találkozott az erdőben. Segítségét kérte. Gilgames vonakodott ölre menni a vademberrel. Cselt eszelt ki megjuhászítására. Egy papnőt küldött az itatóhoz, Istámak, a szerelem istenasszonyának templomából. Amikor Enkidu inni ment a csordával, megpillantotta Istár papnőjét. Meglátta, és szerelemre gyúlt iránta. A szerelem kicserélte a vadembert. Kívül-belül megváltozott. Bozontját levágta, bőrét olajjal kenegette. Díszes ruhába öltözött, kardot kötött a derekára. Nem kellett a vadásznak többé Enkidutól rettegnie. Eszébe sem jutott már annak, hogy védelmére keljen az állatoknak. Igaz, elfutottak azok is, ha közeledni látták. A délceg bajnokban rá sem ismertek egykori csordavezérükre. A párviadal Akkor váratlan dolog történt. Nemcsak Enkidu gyúlt szerelemre az Istár-papnö iránt — a lány is megszerette Enkidut. Fájt megválnia tőle. Hívta, csalogatta, menjen vele Urukba. Ott lenne csak igazán becsülete az olyan nagy erejű, bátor vitéznek, mint ö. Éjjel-nappal szól a zene Gilgames palotájában, örökös ünnepet ül, bajt vív barátaival a király. Talán az is megfordult a papnő fejében: ha valaki, csakis ez a páratlan hős szabadíthatná meg a várost zsarnokától. Enkidu töprengett. Nehezen vált meg a lánytól. S a dicsőség is vonzotta. Szívesen verekedett volna Gilgamessel. De rossz sejtések nyugtalanították. Egy uruki ember vetődött arra. Enkidu, mióta — nem is oly rég — beszélni megtanult, csak pásztorokkal és egyéb mezei emberekkel találkozott. Megörült: most egy városival is szót válthat. De bizony abban nem sok öröme telt, amit az urukitól hallott. Szegény ember volt a vándor, s másképp látott mindent, mint az elkényeztetett papnő. Nem a reggelig tartó lakomáról, pazar ünnepekről, messze földön hires bajvívásokról beszélt, hanem arról, hogy milyen iszonyú árat fizet a nép Gilgames nagyralátó terveiért. Elősorolta a falépítök égbekiáltó szenvedéseit, a jogsértő parancsokat, a kegyetlenséget. Ó, csak akadna már valaki, Gilgamessel fölérő hős, aki megmentené tőle Urukot! Ahogy az uruki embert hallgatta, egyre jobban tűzbe jött Enkidu. Fölháborították a zsarnok király tettei. Most már egy pillanatig sem vár. Elmegy a városba, és megmérkőzik Gilgamessel. Mikor Enkidu Uruk felé közeledett, álmot látott a király. Azt álmodta, csillaggal birkózik. A csillag később baltává, a balta pajzzsá változott. Édesanyja, Ninszun királynő megfejtette az álmot. A két hős ellenségeskedését, majd barátságát jelentette. És hogy ők ketten, közös erővel, egyszer még példátlan hőstetteket visznek véghez. Nem volt még olyan párviadal, mióta világ a világ. A kövek is megremegtek, amikor Gilgames és Enkidu összecsapott. A villám villámlása, a föld rengése, a vihar viharzása hamarabb elfárad, mint ők. Végül úgy hagyták abba, hogy nem győzött egyik sem. Éppen egyforma erősek, egyformán bátrak és ügyesek voltak. Mintha tükörben ismétlődött volna, olyan hajszálra hasonlított minden mozdulatuk. Mikor erre rájöttek, kezet nyújtottak egymásnak. Összeölelkezett, összecsókolózott a két ellenfél. Ettől fogva soha nem vált el egyik a másiktól. Megszerették egymást, testvérek lettek. Enkidu a királyi palotába költözött, s úgy élt, mint a király.
