Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-03 / 36. szám

COOBER PEDY —

AZ „OPÁLFÖVÁROS"

Kilencszáz kilométeres sivatagi út után érkeztünk meg Coober Pedy városába.

— De hol itt a város? — nézegettem az egy utcányi házat.

— Majd a reggeli világosságnál meglátod! — ígérte kísérőm, s addig is előlegezett egy kis történelmi leckét:

— Amikor 1911 -ben özönleni kezdtek ide a kicskeresök, ugyancsak sokan lelték halálukat ezen a kietlen, köves, vízben szegény sivatagi tájon. Építőanyag hiányában, a gyilkos napsugarak elől védekezve, földbe vájt lyukakban laktak. Innen ered a város neve is, ami a bennszülöttek nyelvén annyit jelent: „ahol a fehérek a föld alatt élnek".

Coober Pedyt az 1956-ban Melbourneban megrendezett olimpiai játékok idején talált nagy opáltömb, az „Olympic Australis" tette híressé. Csiszolatlan, nyers formában, 3,5 kilogrammos tömegével ez eddig a világ legnagyobb opálja. Ez volt itt azonban az utolsó nagy lelet, s a kisebb kövekből is azóta egyre kevesebb akad.

A „DUGOUTOK"

ÉS A TÁBLAHEGYEK

Másnap reggel a hőmérő higanyszála árnyékban is 30 fokot mutatott, de délfelé a 43 fokot is elérte. Mindenütt szemtelen, csípős legyek támadták meg az embert, s az

Ha azt mondom Ausztrália, mindenkinek az eszébe jut: kenguru, koala, esetleg opál, vagy az AC/DC kemény fémzenei együttes.

— Láttál kengurut? Megsimogattad a koalát? — voltak az első hazai kérdések, amelyekkel a családom fogadott kilenchetes ausztráliai látogatásom után. De ezzel állít meg az utcán azóta is minden ismerősöm.

Nos, ezennel nyilvánosan beismerem: láttam kengurut és koalát. Meg emut, dingót, kacsacsőrű emlőst és sok más ritka állatot a Victor Harbour kikötő melletti Coala Park-ban és a sydneyi állatkertben. A kis koalamedvék butuska pofácskájukkal. puha szőrükkel igazán kedves állatkák Csakis egy bizonyos időben jönnek le a magas eukaliptuszfákról. Körbecammognak a számukra bekerített térségen, odajönnek a látogatókhoz, kedvesen a nyakukba csimpaszkodnak, hagyják magukat simogatni, miközben úgy brummognak, mint a játékmackó, ha megnyomják a hasát.

Engem azonban leginkább az opál fogott meg!. . . Szívesen gyönyörködtem az opálékszerekben az üzletek kirakatában. Az emlékbe kapott kis kövecske ma is megigéz mélytüzű, vibráló csillogásával. De nem ezért érdekelt az opál! Ami nem hagyott nyugton, az inkább azoknak az embereknek az élete, sorsa, akik bányászszák, csiszolják, harcolnak s tönkremennek érte.

Bennszülött harcosok a táblahegyek alatt

egyetlen utcán kóbor kutyák keresték az árnyékot. Az utca kihaltnak tűnt, ám a környék számtalan dombja oldalán itt is, ott is fém víztárolókat, villanyvezeték-póznákat, televíziós antennákat és ajtókat fedeztem fel.

— Azok a dugoutok! Bennük laknak a minerek (vájárok), — magyarázza a kísérőm, majd bekopog az egyik ajtón.

— Lépj be, ha jó barát vagy! — így a válasz. Benyitunk, s a néhány lépcsőn át kellemesen hűvös, tágas nappaliba lépünk, ahol mosolygós képű szikár férfi áll fel fogadásunkra.

— Paul Schneider geológus, ám csakis az opálok érdeklik — mutatja be kísérőm régi barátját. — Nála jobban kevesen ismerik itt a viszonyokat!

Körülnézek a „dugoutban". Ez hát a mai föld alatti lakás? A konyhában korszerű berendezés, hatalmas hűtőszekrény, a fürdőszobában villanybojler, vízvezeték. A két szoba ugyancsak kényelmes és kellemes. A mészkő falakat fával és szőrmékkel burkolták.

— Télen nem fázik itt? — érdeklődöm.

— Télen? Hát i.. itt tulajdonképpen nincs

G. VINCZE ILONA