Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-13 / 33. szám
Feleki László Barátságos kézfogások, búcsúszavak, feleségnek szóló kézcsókok meleg hangsúlyozása, miközben én szerényen a háttérben maradtam. Amikor a férfi könyintett egy közeledő férfinak. A férfi középkorú lehetett. Öltözete kopott, de rendkívül rendes. Látni lehetett, hogy mindennap gondosan kikeféli sötétszürke zakóját, amelynek szivarzsebe a kifordítás során legalább három gyenrriekre következtethető módon átkerült c jobb oldalra. Főkönyvelőnek néztem, s csak később tudtam meg, hogy fizikatanár. Barátom szívélyesen üdvözölte, s amikor már mind a ketten Mindig ez volt a bajod! — Tudod, hogy nem szeretek ... — Persze hogy nem szeretsz. A magadfajta embereknek éppen az a bajuk, hogy mindig a háttérben akarnak maradni. — Ó, hát nem is erről van szó, én tulajdonképpen csak... — Mi az, hogy csak? Ez jellemző rád. Csak, ugyan! A legszívesebben eltitkolnád. Mások bezzeg! hasonlítasz össze. Az én szerény szerepem ... — Ja, csak ezt ne mondanád! Milyen különös! Elsősorban a kiváló emberek becsülik le saját teljesítményüket. — Komolyan mondom, meghatsz ezzel az érdemtelen dicsérettel. Akkor bátorkodom megkérdezni, tulajdonképpen melyik részét gondolod... — Ne, ne ragadjunk ki részleteket, engem az hogy a végső eredménnyel kapcsolatban... — Drága barátom, ne várj tőlem most hideg fejtegetést, ehhez még le kell higgadnom, egyelőre a friss élmény túlságosan hatalmában tart. Egyszer úgyis beszélünk róla, nekem is vannak kérdéseim. Most már nem is tartalak fel, látom, sietsz, de azt meg kellett mondanom neked, hogy milyen büszke vagyok rád. Még egyszer szívből gratulálok! Hoffttu kel( at emberekét ko/c/otmltauU? — Boldogtalanok az emberek. És ennek mi vagyunk az okai, mi, emberek. Sok mindent megoldottunk már, de felelősségem tudatában állítom, hogy hiába repülünk űrhajókkal akár a naprendszeren is túl, a kozmoszban sem fogjuk megtalálni egymás boldogságát, ha szívünk üres marad. Pedig, hajh, milyen egyszerű az egész! Hogy is mondjam, mindössze arról van szó ... de várjunk csak, inkább nézzük meg a dolgot a gyakorlatban! Megállt, és barátságosan szervuszt cseréltek egymással, csak ennyit mondott: — Gratulálok! A férfi láthatóan zavarba jött, mintha egy kicsit elpirult volna. — Ó, igazán kedves tőled .. . Barátom erélyesen tiltakozott: — Dehogy vagyok kedves, eszem ágában sincs! Csak tudom értékelni azt, amit érdemes. A párbeszéd ettől kezdve pergővé vált. — De hát igazán ... — Csak ne szerénykedj! — De hát nem volt az olyan nagy dolog, más is megtette volna. — Mondod te! Ismerlek. Akkor más miért nem tette meg? Miért éppen te? — Istenem, szerencsém volt, ennyi az egész. — Szerencse! Bátraké és a tehetségeseké a szeren-' cse! Te mesélted egyszer, hogy Pithagorasz száz tehenet áldozott az isteneknek, amikor rájött nevezetes tételére, és a hagyomány szerint azóta félnek az ökrök minden új felfedezéstől. — Kedves vagy, hogy vele egésznek a harmóniája, szépsége nyűgözött le. — Értem. De tulajdonképpen ezt már más is... — Tessék, a végén még az eredetiséget is megtagadod magadtól! Éppen neked kell tudnod, hogy a dolgok összefüggnek. Newton mondta, hogy azért sikerült a természettudományban távolabb látnia, mert óriások vállán állt. Galilei nélkül nem lett volna Newton és Newton nélkül nem lett volna Einstein. — Igazán nagyon aranyos vagy. Azért mégis érdekelne. — Igazán nagyon kedves tőled, boldog vagyok ezért a váratlan elismerésért. Barátságos kézfogások, búcsúszavak, feleségnek szóló kézcsókok meleg hangsúlyozása, miközben én szerényen a háttérben maradtam. Amikor a férfi könynyed, szinte tánclépésekkel már messze járt, megkérdeztem barátomtól: — Tulajdonképpen mihez gratuláltál neki? Ftózta a fejét. — Fogalmam sincs. Majd vállat vont. — Fontos? Sült krumpli Egy őszi este, hajdanán, rózsakrumplit sütött anyám, mázas tálban asztalra tette, az édes illat szállt felette. Mily jó volt az a krumpli rég, még most is érzem melegét ize a számban megmaradt ó, fehér mennyei falat Sült krumpli, esti lámpa fény, mázas tálban alvó remény. Hol van már, hol van az a kor? Keresem egyre, s nincs sehol. Anyám is régen ott pihen a krumplitermő földbe lenn, már csak álmomban látom én, illatos krumplit süt szegény. Dénes György versei: Gyalogút Rozstáblák közt a gyalogút oly virgoncán szalad, mintha nem is út volna, de beszédes kis patak. Fut a zöld árban, bukdosik, csak sejted, hol lehet fölé borul a zizegő, tajtékos rengeteg. Utacska, vézna gyalogút oly félve lépek én, hisz régi gyermek-magamat varázsolod elém. Egy régi nyárban ballagok a rozsmezőkön át szívemben csendes jó öröm s virág, csupa virág. Falusi öregasszony Szegény asszony, lám, az arcod oly fekete, mint a bánat melledben a fáradt évek nyögdécsetve sírdogálnak. Gyér kontyod az idő keze befestette szép ezüstre, árnyék ült a homlokodra, rád hajlik a hűvös este. Fátyolos a szemed tükre, s alig lát már tíz araszra, gyönge lábon jársz az Úrhoz néhanapján bús panaszra. S állsz a kőszent előtt árván dideregve, szemlesütve, s valahol, a lelked mélyén száll az emlék drága füstje. (női*) Längstem brzsebet illusztrációja
