Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-13 / 33. szám
■ KÉREM A PANASZKÖNYVET! — Nagyobb a géppark, több a gond — kapcsolódik a beszélgetésbe Lampert Zoltán kombájnos is. — Ez még nem lenne baj. A bosszantó az, amikor „felülről" dirigálnak, hogy mikor mit csináljunk. Mintha itt a szövetkezetben nem tudnánk, mikor kell aratni. ... A mi érdekünk elsősorban a veszteségmentes aratás. Úgy kell beállítani a gépet, hogy minél kevesebb gabonát hagyjon maga után. Most például csak fele teljesítménnyel dolgozunk, lassabban haladnak a gépek, több gázolaj fogy el. De most nem az üzemanyag a fontos, hanem az, hogy minden szem magtárba kerüljön I... Both Ambrus Kovács Pétert váltja a kombájnon. Otthon volt ebéden, mert a felesége gyermekgondozásin van. — Legalább ekkor látom a gyerekeket. Mire este haza érek, már ágyban vannak. Ilyenkor az ember csak a munkát nézi, a család is háttérbe szorul. Igyekeznünk kell, mert két-három hét késésében vagyunk, és nem szeretnénk, ha ennek az őszi munkák látnák kárát. Idősebb férfi lép a fiatalok közé, rögtön „ugratni" kezdik. No Feri bácsi, mondja meg az újságírónak, mi a különbség a mostani és a régi aratás között! Feri bácsi meghökken, nem tudja, komolyan vegye-e a szót, mígnem elmosolyodik: — Harminc éve ülök a kombájnon. Az aratás nélkülem már meg sem lenne ... Sokat tudnék mesélni róla, de ezek a fiatalok a léghűtéses kombájnjukon már meg sem hallgatnak... De azért jó gyerekek, igyekvők, belevalók. Nem félnek a portól, meg a túlóráktól sem . .. A fiatalok tisztelettel néznek rá, becsülik kitartását, munkaszeretetét, azt, hogy ötvenhat évesen is felül a kombájnra. Már indulnánk tovább, amikor megérkezik a két mérnök, Akroval Vilmos, az ellenőrző bizottság elnöke és Terbák Zoltán, föagronómus. Naponta többször is megjelennek, hogy minden rendben van-e, s ha kell, gyors legyen a segítség. — Biológiailag érett a gabona mindenütt, de a hétvégi eső után még mindig dunsztban vannak a kalászok, nem szeretnénk hát elsietni, nehogy a hamar munka a minőség rovására menjen. Meg aztán olcsóbb is, ha a nap szárítja a szemeket. A raktárhiány is fékez bennünket. Nemesócsára (Zem. Olca) hordjuk a terményt, ha ott nagy a torlódás, itthon rakjuk le. Már nagyon várjuk, hogy elkészüljön a 200 millió koronás gadóci új raktár, reméljük, ezzel megoldódnak gondjaink — mondja a főagronómus. — De vajon lesz-e annyi termés, mint tavaly? — Lesz. Számokat még nem mondhatunk, de ha az időjárás is úgy akarja, rekordtermés lesz. Jó hallani a bizakodó szavakat, azt, hogy az idei aratás a normális kerékvágásban folyik. Persze mindezek mögött látni kell az igyekezetei, a szorgalmat, a gondos előkészítést is, ami hozzásegítette őket ahhoz, hogy most az aratás kellős közepén zökkenőmentesen folyhat a munka. A keszegfalusi szövetkezet tagjai elégedettek lehetnek. Becsületes munkájukat siker koronázta: ebben az ötéves tervidőszakban teljesítik — sőt túlteljesítik — gabonatermelési feladataikat. Tavaly 7,26 tonnás átlaghozamot értek el, idén sem számítanak kevesebbre. S ez pedig nemcsak nekik, hanem nekünk, mindannyiunknak is öröm. H. ZSEBIK SAROLTA A vendéglátás „stációi" Az útvonal: Bratislava—Komárom (Komárno) Valahol ebédelnünk kellene, jut eszünkbe húsz-harminc kilométernyire a fővárostól. Nem lesz gond, hiszen van elég „vendégfogadó" az út mentén. Közeledik a csárda, ha ott sokan lesznek, majd a legközelebbi motoroscsárdánál vagy étteremben megállunk. Sietős az utunk, így nem vállalkozunk arra, hogy esetleg a közbeeső járási székhely jó nevű és konyhájú szállodájában üljünk le kényelmesen ebédelni. A megtett kilométerek szaporodásával egyre hangosabban követelődzik gyomrunk. Nem baj! Nagymegyerig (Calovo) valahogy kibírjuk. És már itt is van! Az út szélén — az áruház után — ott a várva várt étterem. A helyiség szerényen berendezett, aránylag tiszta abroszokkal, kevés, kettőnkön kívül három-négy vendéggel. A pincérre sem kell sokat várni, udvariasan kérdez és kínálja a szerény választékot. Mondjuk, hogy sietünk, ami a leggyorsabban elkészül — mert készétel nincs —, azt kérjük. Örülünk, hiszen az ígéret szerint, mire a húslevest elfogyasztjuk, szinte meg is sül a rántott sajt. Megérkezik a leves. Magamba fojtom megjegyzésemet a töredezett szélű csésze láttán, a lényeg a fontos: a leves. A forró húsleves, amiben az étlap szerint daragaluska van. Az utóbbi nem is hiányzik belőle. Sietve lenyelem az első kanállal, és abba is hagyom az evést. A leves nyári langyos, és ezt én inkább egy jó meggylevestől várom el, mint a húslevestől. Fizetve az elfogyasztott üdítőkért és — azt hiszem, jogosan felháborodva — sietve távozunk. Félünk, hogy a „frissen sült" rántott sajt is hideg lesz ... A következő megálló a tanyi (Tön) motoroscsárda. Árnyas fák tövében húzódik meg, nem éppen szerényen, hiszen messziről felhívja magára a figyelmet. No, itt biztosan szerencsével járunk! Tévedünk. Készétel itt sincs, s az egyik pincér készségesen elmondja: Legalább fél óra, míg elkészül valami... A másik — csupa jóindulatból (amiért ezúton is köszönetét mondok) — hozzáfűzi: Lesz az jó háromnegyed óra is... Mindez történt július első vasárnapján, délután egy és két óra között, a nyári forgalmi idényre pedig, állítólag, felkészültünk. Vagy mégsem mindenütt? PÁKOZDI GERTRÚD Sofőrbátorság Új autóbuszpályaudvar, péntek délután, fél öt. Begördül a jókai (Jelka) busz. Időre. Felszálló sincs annyi, mint máskor, repes a szívem, lesz ülőhely! Néhány lépcsőfok, s állok a sofőr színe előtt. — Jókára kérek egy jegyet — mondom, tenyeremben a készenlétben tartott tizenhárom korona. A pilóta rámnéz. — Kell jegy? — kérdezi. (Nincs bizalomgerjesztő képem, mert egy ötkoronás jegyet már ki is lyukaszt. De azért közben fürkészve néz a szemembe, várja a választ.) — Igen, kell — felelem meglepetten s kissé bizonytalanul, mert eszembe jut, mivel magyaráznám meg az ellenőrnek, hogy jegy nélkül utazom? De akkor már halványan derengeni kezd ismerőseim néhány elbeszélése, melyeknek a „Sofőrök kisded játékai a buszjegyekkel" közös cím felelne meg a leginkább... A mi sofőrünk közben már lyukasztja is a „nyolckoronásat" s nem is fordul felém, inkább a jegytől kérdezi: — De majd Jókán visszaadja? —• Hát jó ... — felelem elképedve. Azután eszembe jut valami. — És a pénzt is visszakapom? — Akkor nem kell — válaszolja a kormányos, s már nem is foglalkozik velem. Hogy az utánam jövővel is társalog-e, nem figyelem, mert nem győzök csodálkozni. Micsoda bátorság! És ha ellenőr lennék inkognitóban? Vagy az ellenőrtől csak az utas féljen? LÁM PL ZSUZSANNA (nős)
