Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-13 / 33. szám
t£öS KALENDARIUM 1925. Vili. 14-én született Václav Búmba cseh asztrofizikus. 1955. Vili. 17-én halt meg Fernand Léger francia festő. 1790. Vili. 18-án született Kölcsey Ferenc magyar költő. 1850. Vili. 18-án halt meg Honoré de Balzac francia író. 1885. Vili. 20-án jelent meg Brnóban az első munkásújság, a Rovnosf. KÖNYV Liv Ullmann változásai Ez a-könyv nem szépirodalmi alkotás. Szerzője nem iró, hanem színésznő, Liv Ullmann, aki ezúttal sem hagyta magát befolyásolni a magánélet intimitásaira és közéleti pletykákra kíváncsi publikum elvárásaitól. írt egy könyvet, bevallása szerint véletlenül (a felröppenő álhír kötelezte), ami nem regény, de nem is önéletrajz. Az előbbihez az írás művészete hiányzik a Változásokból, az utóbbihoz számos képeslapokból, magazinokból is jól ismerhető részlete a híres életnek. Sem egyik, sem másik láthatóan nem is volt célja a színésznőnek. A Változások önmaga „mentségét" kereső, tisztázó vallomás. Egymás mellé rakott sok apró mozaik, morzsa az élet emelkedett, nagy pillanataiból és a látszólag jelentéktelenekből, amelyekben az életet mozgató belső erők, a lélekben végbement változások megragadhatók. A kitárulkozás, az önmegmutatásnak a vágya, és a félelem a védtelenné, sebezhetővé meztelenítettségtöl — ez a kettöség vonul végig a könyvön, mint az életen is, amelyről szól. Kevesebb érzelmet és több tárgyiasságot, több dokumentumértéket vártak volna a Bergman-filmek- és a Liv Ullmann-rajongók ettől a könyvtől. A konkrétumok mellett azonban több a belső kétség leírása, a hivatásával és az anyaszereppel egyszerre küzdő nő válságairól, változásairól szóló. A humorral teli és az öniróniától sem mentes sorok őszintesége Liv Ullmannak azt az arcát mutatják, amelyet a magyar mozilátogatók a leginkább ismerhetnek a Bergman-filmekböl, az önmagukkal szembenézni kész hősnők alakításairól. A Változások vallomásai azonban elhitetik az olvasóval, hogy a színésznő igazi arca ez, s nem a képeslapokból, a cannes-i és hollywoodi fogadásokon megjelenő sztáré. A könyv legizgalmasabb lapjai azonban kétségkívül azok, amelyek az Oscar-dij kiosztásának napjáról, cannes-i és párizsi vacsorákról, a Farö-szigeti évekről vagy egy-egy film forgatásáról tudósítanak akár naplószerűen, akár csak a benyomásokat, véleményeket rögzítve vázlatosan. Ezekről a lapokról egy nem mindennapi élet különlegességei tárulnak föl az olvasó előtt. Szalay Anna FILM Szexmisszió Nem szeretem a sci-fit. Nem az én műfajom. Ennek ellenére szívesen váltanék újra jegyet Juliusz Machulski filmjére, ha nem kellene beállnom a reménytelenül hosszú sorba. Mert a parabolát szeretem, és nem átallom bevallani: időnként szívesen megnézek olyan filmeket, amelyek leplezetlenül szórakoztatóak. Szívesen veszem, ha elém tartják azt a bizonyos görbe tükröt, amelyben megpillantom saját, fogyatékos énemet. A Szexmisszió elsősorban elénk, nők elé tartja a tükröt, de nem kizárólag. Elvégre mi vagyunk azok, akik fennen hangoztatjuk, hogy semmi szükségünk férje, megélünk mi egyedül is, van olyan jövedelmünk, hogy eltartjuk magunkat és gyerekeinket, egyre többen vállalunk felelős beosztást, egyre kevesebb időt töltünk a gyerekekkel, a háztartási munkákkal — az emancipáció ürügyén. Igaz, a Szexmisszió már a szuperemancipáció korában játszódik, amikor a férfiak kihaltak, írmagjuk sem maradt, a gyerekeket (csak és kizárólag lányokat, mert övék a jövő) lombikban keverik, kavarják. Hogy miután megszülettek, egy rideg, gépies, érzelmektől mentes világ csavarjává neveljék. Olyan világba, amelyben nem süt a nap, nincs_holdfény, nincsenek csillagok. Egyszóval amely teljesen érzelemmentes. A hidegrideg értelem irányítja. S ha netántán valakire mégis rátörnének az érzelmi hullámok, megszólal egy torz hang: „Vegyél be tablettát, vegyél be tablettát!" Hol maradnak a férfiak? Kettő darab van belőlük. A díszpéldányok. A férfitükörképmás. A minden nőt az ujja köré csavarni akaró, aki azt képzeli, nélküle úgy sem tudnak élni a nők. A szoknyavadász. A másik irmag az idealista tudós. A maga (hím)nemében két ellentétes figura. Happy and nincs? De van. A két férfinak (akik csak a hibernációnak köszönhetik, hogy életben maradtak, hogy a nők értékes leletként kezelték őket, s végül nem sikerült őket sem naturalizálni — azaz nővé változtatni —, sem elpusztítani) végül sikerül kimenekülnie a nők karmai közül, ráadásul hölgyek is követik őket. A fajfenntartás érdekében . . . Elnézést, hogy elárultam a film végét, de nem ez a lényeg. Nem azért pereg másfél órán keresztül a film, hogy a várakozás feszültségével tartsa ébren és nevetögörcsben a közönséget. Mindvégig érdekes, izgalmas, szórakoztató. Elfeledteti a nézővel, hogy a mozi levegőtlen. S ha hellyel-közzel fészkelődünk, csorog rólunk az izzadság, nemcsak azért van, mert a moziban legalább harmincöt fokos hőség van. Grendel Ágota FOLYÓIRAT Júliusi Filmvilág Julio Cortázar kiváló magyar fordítója, Dés Mihály tanulmányt közöl Spanyolország messze van címmel a Filmvilág júliusi számában. Számunkra azért lehet vonzó a dolgozata, mert az utóbbi évszázadokban a Közép-Európában élő nemzetek több hasonló rémkorszakot átéltek, amilyen Franco hosszúra nyújtott történelmi opusa volt. S bár Dés elsősorban azzal foglalkozik, hol áll a spanyol film Franco nélkül, nem akarja, mert nem is lehet kikerülni a diktatúra okozta máig ható traumák taglalását. S ez nem véletlen, hiszen ahogy szerzőnk írja: „Elképesztő idők voltak ezek. A cenzúra olyan alkotói szabadsággal dolgozhatott, hogy önálló művészeti ággá vált. Nemcsak betiltott, át is irt.” A demokráciában aztán megmutatta magát, mi az, ami hiányzott a spanyol filmből: a nemzeti hazugságok leleplezése, a politikai szatíra és a szex. s a filmes középszer máig ezeken a témákon csámcsog. Az élvonal azonban már nem, amiről mind a budapesti, mind a prágai mozinézők meggyőződhettek. Amikor áprilisban Prágában jártam, lehetetlen volt jegyet szereznem a Spanyol Filmhét vetítéseire, s kiváltképp nem Saura Carmenjére. Mert nemcsak a külföld, de a spanyolok számára is ö A Spanyol Filmrendező. Bár Dés írása alapján inkább a merész újítót, Gutiérrez Aragónt nevezhetnénk annak, aki filmjeivel „a lehetetlen megvalósításán dolgozik”. Összegezésként szerzőnk azt írja: „A mai spanyolokat már valóban nem érdekli Franco, és nem akarják, hogy bárki is megmentse, megváltsa őket. Nem mintha nem érdekelné őket a múltjuk, de már van saját jelenük, s eképp saját jövőjük is." FILMVILÁG 85/7 MUarcpavcr/j<i —M „új érzíkfinyaSff” halárai Rossellini elfelejtett filmnovellája A spanyol film Franco nélkül r~-vr Bár a beszélgetés tíz résztvevője közül egyik sem mondta ki, párbeszédükből kiviláglott, hogy az „új érzékenység" határait kereső magyar filmrendezők — Bódy Gábor Kutya éji dala, Xantus János Eszkimó aszszony fázik. Szirtes András Pronuma-bojok. Wahom András Jégkrémbalett, Müller Péter Ex-kódex és Tarr Béla Őszi almanach című filmje szolgált a vita alapjául — van saját jelenük, bár némelyeknek érthetetlen és kifogásolt alkotásaikkal az általuk ábrázolt jelenségsorok megmaradnak embrió-állapotukban. Abban megegyeztek a beszélgetés résztvevői, hogy „a magyar filmben is születőben van valami új, s érzékeljük azt is, hogy ez az új elválaszthatatlan azoktól a szellemi jelenségektől és művészi megoldásoktól, melyeket a képzőművészetben, irodalomban, zenében, de még életformában is újabban posztmodemségnek vagy új érzékenységnek szokás nevezni." A kerekasztal-beszélgetés szövegének olvastán azonban az az érzésem támadt, a vélemények rögzítése csupán arra volt jó, hogy néhány dologra — köztük elsősorban a rendezők konkrét életérzéséire, amelyekből fikciók megszülettek — burkot vonjon. A lap négy csehszlovák vonatkozású dolgozatot is tartalmaz. Komis Mihály a cseh új hullám legendás hírű alakjának, Milos Formánnak Ragtime című amerikai filmjéről ír, azzal vádolva a neves rendezőt, hogy filmje giccs, ő pedig a töke fogságába esett. Sanremói tudósításában Székely Gabriella Vera Chytilová A faun késő délutánját értékeli a legbővebben s legpozitívabban. A Láttuk még című recenzió-rovatban pedig Hirsch Tibor Szívélyes üdvözlet a földről című Oldrich Lipsky-filmnek írja le hiányosságait, Szántó Péter viszont dicsérőleg szól a Kínos történetek című, három Capek-novellából három fiatal rendező készítette filmről, kiemelve a Z. Fiírd rendezte A gyilkos merénylet címűt. Sándor Anna (nőé) Felhívás tudatosságra A tavasszal elhunyt európai rangú képzőművészünk, Jakoby Gyula — s általa egy közömbösség — jutott az eszembe, miután elolvastam Zelei Miklós Lipcsey György szlovákiai magyar szobrász című írását a Magyar Hírlap július 27-én megjelent képes mellékletében. A szám a fiatalokkal foglalkozik (a VIT kapcsán), föltehetően ezért kapott benne egy oldalt a minket különösen érdeklő cikk, hiszen a Dunaszerdahelyen (Dun. Streda) élő szobrász alig harminc esztendős. Jakoby viszont nyolcvan is elmúlt, életművét mégis csak néhány hónappal halála előtt tárta nyilvánosság elé Budapest, azt követően pedig Miskolc városa. Igaz, hogy az ötvenes években már bemutatkozott Budapesten, de ahogy azt egyik interjújában Jakoby elmondta, az nem volt életmű-kiállítás. Ez az utóbbi is csak némi jószándékkal az, hiszen a közel hétszáz festményt számláló ouvruenek csak töredékét láthatták a magyarországi nézők, nem beszélve a méltatlanul halk visszhangról. Nem csoda, hogy Zelei cikke arra buzdítja a magyar képzőművészeket, ez esetben szobrászokat, hogy „legalább akkora figyelemmel forduljanak a szomszédos szocialista országokban élő magyar kollégáik felé, amekkora figyelemmel az irodalmárok olvassák a külhoni magyar müveket". A lap olvasói elsősorban Hrapka Tibor felvételei révén s nem Zelei esztétikai elemzése alapján nyerhetnek képet Lipcsey művészetéről, amit egyrészt a kiadvány hírközlő-ismertető jellege indokol, másrészt magának Zeleinek a megközelítése: „nehéz, sőt lehetetlen szobrokat leírni. Akár meg is nézhetnénk őket! Lipcsey György szobrai méltóak arra, hogy a hazai közönség ne csak fotókon láthassa őket, hanem eredeti mivoltukban is." Magyarán, a fiatal publicista és költő cikkének záró soraival is utal a magyarországi képzőművészeti élet azon közömbösségére, amellyel hazai magyar képzőművészetünket kezeli. Bár a Lipcsey-szobrokról irt etikai ihletésű minősítése eléggé általános — „mindegyik felhívás, ösztönzés létünk átgondolására, a tudatosságra" —, alkalmasint önértókelő. Hiszen Zelei Miklós írásának indíttatása rokon a Lipcsey-figurák szándékával : felhívás tudatosságra. S hogy ne legyünk szemellenzősek, ki kell mondanunk, hogy a hazai képzőművészet szervezőinek hatalmas adósságai vannak nemcsak a fiatal Lipcseyvel, de a már halhatatlan Jakobyval szemben is: nemhogy Lipcseyt, de — s ez végső soron érthetetlen — Jakobyt mind a mai napig nem fedezte fel: Prága, Brno, Ostrava, Martin stb. Úgyhogy: határon innen, határon túl... Szigeti László
