Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-07-23 / 30. szám

már érzem, ennek nem lesz jó vége. Egyik nap a cseh mesterünknek is feltűnik, hogy sokat eszünk, főleg egyesek. Megfogadjuk neki, hogy ezentúl fogyókúrázunk. Sajnos, nem sikerül betartani, s amikor legközelebb rajtakap, hogy kérődzőm munka közben, meg is jegyzi: Vás bych teda nechtél zivit. (Magát sem szeretném etetni.) Amíg a hallottakat és a kenyeret — amit éppen majszolok — próbálom megemészteni, azon gondolkodom, mi van velem ? Azelőtt nem ettem ennyit. '

Az idő múlásával kezdem a melót megszokni. Még fel-felszisszenek, amikor oda csípem két vas közé az ujjamat, vagy megcsúszik a kezem és felhorzsolom, esetleg lábamra ejtek valamit, de a csavarhúzó vagy kulcs már nem úgy áll a kezemben, mint az első napokban. Igaz, állandóan megbotlom valamiben, és megjósolják, hogy a nagy, betonozott aknában fogom egyszer végezni, de én csak nevetek ezen. És mindnyájan egyre többet nevetünk. Egyik nap, amint kiballagunk a csarnokból rakodni, felfedezzük, hogy mesterünket Józsefnek hívják, a brigádfőnök is József, Magdinak kettő van otthon. Bözsi néninek úgyszintén, ekkor én már a nevetéstől fuldokolva préselem ki magamból, hogy férjem is, fiam is József. Ott állunk az októberi napsütésben, három nő, összeölelkezve és röhögünk.

Novemberben már nagyon fázunk. Magunkra szedünk mindent, amit csak lehet. A sok gönctől alig bírunk mozogni és sokszor nem tudunk egymásra nézni nevetés nélkül. Én már napok óta énekelem, hogy „Kimegyek a temetőbe, beszélek a csősszel, ássa meg az én síromat, késő hideg ősszel". Ezzel próbálom magamat felmelegíteni. Csak úgy visszhangzik a csarnok, ha rázendítek, és előszedem az összes népdalt és kórusmüvet, amit az Ifjú Szívekben tanultam, de legtöbbet mégis csak a temetőbe megyek ki. Az asszonyok egy idő után már nem bírják

hallgatni. Egyik nap Magdi felkap egy darab fát és felém hajítja: megdoblak, ha nem hagyod abba. Nem hagyom, és megdob. Pont szájon talál. Azonnal feldagad az ajakarrt, nem is tudom becsukni rendesen a számat. Magdi bánatosan megkérdezi: — Nagyon fáj? — Nem — válaszolom neki —, tyak buzerál itt ez a tyomó. — Na mi az, ha valakinek ilyen tyomója van, akkor már nem is tud rendesen beszélni? Végre elnevetem magamat. — Te még akkor is megnevetteted az embert, ha kötyög a pontya — és buzgón törölgetem kipottyanó könnyeimet. Aki a közelünkben dolgozik, gurul a nevetésről, és azóta, ha valaki jóízűen nevetni kezd, már nyújtjuk is neki a zsebkendőt, hátha elkezd neki is kötyögni a pontya.

Amilyen nehezen jártunk munkába az első két hónapban, most annál nagyobb kedvvel jövünk. Szinte már hiányzik, ha valaki csak egy napra is otthon marad. Egyik nap rakodás közben megállunk pihenni és észreveszszük, Magdi tetőtől talpig pirosba öltözött. Piroska, nevetjük el magunkat, és zöld hegesztőkabátom miatt én leszek a vadász, Pityuka hosszú, bozontos hajával a farkas, Tériké a nagyanyó, csak Bori néni áll ott szomorúan, neki nem jutott szerep. Egyszer csak megszólal: — Tudjátok mit, gyerekek, én leszek a farkas hasában a kő. Mindenkinek kötyög a pontya. Lehetséges, hogy minket már a nevetés is hizlal?

Amikor már nagyon hideg van, hoznak egy hőágyút. így sincs sokkal melegebb, de legalább odamehetünk néha a fűtőtesthez melegedni. Sajnos, nem sokáig élvezhetjük, hamarosan elromlik. Hiába magyarázom a brigádfőnöknek, hogy a szövetkezet csak jól járna azzal, ha nem kívülről melegítene minket, kár azért a drága fűtőolajért, inkább belülről fütsenek ki boros vagy rumos teával.

— Maga iszik? — néz rám meglepetten.

— Igen, puszta önvédelemből; hogy meg ne fagyjak, mindenre hajlandó vagyok. Erzsébetnapkor teljesül az álmom. Végre kifűthetem magamat belülről. Ebédidő alatt meghívjuk a mestert is, hogy igyon a három Erzsébetünk egészségére egy pohárkával. Amikor Pityuka bejön hozzánk gratulálni, nevetve mondja: — Most aztán egész délután ki ne engedjétek az öreget a csarnokba. A mester olyan nevetésre fakad, hogy nekem egyszeriben gyanússá válik ez az ember. Biztosan ért a mi nyelvünkön.

Decemberben már nem járunk az étkezőbe, az öltözőben eszünk. A mester is bejön hozzánk néha melegedni. A hőmérőnk 10 fokot mutat. Bözsi néni az egyik ebédszünetben kínálni kezdi süteménnyel. Kisvártatva a kávéját is közelebb tolja hozzá. Ránézek.

— Bözsi néni, maga hízeleg a főnöknek, maga akar valamit. Biztosan munkát, mert nem szeretne közülünk egy napot sem hiányozni! Nézzék — mondom nevetve —, milyen piros az öreglány.

Bözsi néni rám néz.

— Vilma, maga még pirosabb.

Gurulunk a nevetéstől.

December elejétől már nem biciklin járunk dolgozni, hanem autóbuszon. Traktor húzza, de jó meleg van benne, ha befűtik. Egyik nap, útban hazafelé megkérdezem a mellettem ülő Magditól, hogyan hívják a Bandikét, aki velünk dolgozik. Rámnéz és úgy mondja: Mengyán.

— Jól van — mondom, és nézem őt tovább —, várhatok.

Mengyán — mondja másodszor. Én

tovább nézem, nem kell sietni, csak nyugodtan gondolkozzál. Már farkasszemet nézünk egymással, mire ötödszörre elkiáltja magát: Mengyán Bandi. Borzasztó nevetésre fakadunk, mert én egész idő alatt azt értettem, hogy mindjárt, ami ebben a náthás időszakban nem is csoda. Azóta, ha valakinek kell valami, majd mengyán odaadjuk, majd mengyán odamegyünk, majd mengyán megcsináljuk.

December 14-én kinn javában fagy, mi meg idebenn, a csarnokban majdnem odafagyunk a csavarokhoz, ketrecekhez. Leckési Bözsi néni ment meg minket a fagyhaláltól egy lityi borosteával. 17-én orvoshoz megyek. Szúr a bal oldalamon, a szívem táján.

— Csak egy kis bordaközi megfázás — nyugtat meg az orvos. — Miért futkosott ki a jó melegből a hidegbe?! — mondja szemrehányóan.

Elfog a nevetés.

— Doktor úr, az volt a baj, hogy hidegből futkostam ki a hidegbe.

Fájdalomcsillapítót kapok és egy ígéretet, hogy a jövö héten már nem lesznek olyan nagy fájdalmaim, bírjam ki ezt a hetet valahogy a munkában. Erre ismét elkap a nevetés.

— Igaz, hogy van egy kis hőemelkedésem, de én éppen arra akartam kérni, nehogy eszébe jusson kiírni a munkából, mert én akár négykézláb is, de elmegyek dolgozni. Életemben nem nevettem ennyit és ilyen jóízűen, mint ezek között az asszonyok között.

Évek óta tartó hajhullásom elmúlik, az állandóan szedett vitaminjaimat eldobhatom. És mint az kiderül, már egyikünk sem a pénzért jár ide, hanem valami másért: a társaságért, a vidámságért.

Elveszik a noteszomat, amibe három hónapon keresztül jegyzeteltem. Lázasan keresem, kutatom, de hiába, nem kerül elő. Biztos helyre tettem. Most már csak az

emlékezetemben bízhatom, pedig csupa fontos dolog volt benne:

— Hogy október 25-én dinnyét eszünk Marika varázsolta elő a szatyrából, jut belőle a gyerekeimnek is, akik ujjongva kiabálják, anyu, ez a legjobb munkahely, mindig itt dolgozzál.

— Hogy amikor novemberben azt mondom a mesterünknek, szeretném a névnapomat itt megünnepelni, azt válaszolta: — Vy sijete na mné boudu, és mégis megtartom, mert alkatrészhiány miatt a szerelés egészen karácsonyig elhúzódik.

— Hogy volt, aki szeptemberben pihenni jött közénk, mert otthon műszak után várta a nagy fólia. Sokan azt hitték, tízkoronás órabérben elsétikálnak, csavarozgatnak itt közöttünk három hónapig. Tévedtek. Egyre kevesebben vagyunk.

Szeptemberben, amikor idejöttem, majdnem az első nap megfutamodtam és mérges voltam magamra, amiért három hónapra aláírtam a szerződést. Most, amikor közeledik a munka vége, szomorú vagyok, hogy nincs tovább.

— Szeretnék minél tovább itt maradni — mondom egyik reggel az autóbuszban. Kezemben lángost tartok, Rellike reggelijét. — Tudjátok mit? Lelángosozzuk a mestert, hogy még maradhassunk egy darabig söprögetni. — Most senki sem nevet. Úgy látszik, más is úgy van ezzel, mit én.

És elérkezik az utolsó nap. Befejezzük, lassan elfogytunk mint a hold, és csak hatan maradtunk, hogy befejezzük ezeket a koszos ketreceket — mondja Kati, és a mester komolyan ráfeleli: még nem azok. Míg a többiek hahotáznak, én elképzelem a 48 000 kiscsibe csipogását. Mondhatom, pokoli lárma lesz itt. Csinálunk egy kis számadást is: 11 508 órát dolgoztunk le, kb. 1 500 korona értékben vesztettünk el szerszámot, egyszer sem kellett mentőt hívni, senki sem sebesült meg, csak én híztam három kilót. Délben megérkezik a szövetkezet elnökének az ajándéka: egy liter kerítésszaggató. A mester búcsúzik, újabb szerelésre utazik. Meg szeretnénk neki köszönni, hogy annyi türelemmel tanított minket, de amint látom, más is úqv járt m -• én, mórt

Gyúrók Éva illusztrációi

csak motyogunk, köszönjük, hogy olyan volt, köszönjük, hogy olyan volt, amilyen volt. Mi is búcsúzunk egymástól, de nem hosszú időre, hiszen barátságunk tartósabb lett, mint szeptemberben gondoltuk volna. Még utoljára elmondjuk egymásnak a címünket, Kolárovo nem olyan nagy, hogy ne találnánk meg egymást, Örtény sincs a világ végén és még egyszer, utoljára kötyöh a pontyunk, amikor elválunk egymástól.

GOGH VILMA