Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-23 / 30. szám
A * * városi hangosbemondó már két napja ezt kiabálja. Hidegen hagy a dolog egészen addig, amíg egyik ismerősöm nem kezdi el a rábeszélést. — Te, menjünk el, három hónapig havi ezerötért elcsavarozgatunk egy csarnokban. Éppen nekünk, háziasszonyoknak való munka, csak kibírjuk valahogy. Mi tagadás, engedek a csábításnak és harmadnap már vidáman kerekezünk munkahelyünk felé. Húsz perc alatt letekerjük a távot. Megérkezünk. Öltöző nincs, a már félig kész első ketrecsor mögött folyik a sztriptíz. A cseh mester valahova elutazott, így Pityukétól, egy fiatal hegesztőtől várjuk, hogy eligazítson minket. Nem kell sokáig vámunk. Megáll a csarnok elején fúrógéppel a kezében és int nekünk, hogy két fiatal és fürge asszonyra lenne szüksége. Ismerősöm felmászik a ketrecsor legtetejére, én lenn maradok a biztonságos talajon. Egy elmés szerkentyűt nyomnak a kezembe. Szegény fiú, még nem tudja, kivel van dolga. Szerszámokhoz nem szokott, gyerekméretű kezem fél órán belül izomlázat kap, és szétesik kezemben a szerszám is. „Azt a..." — harsogja Pityuka és elindul, hogy keressen számomra valami könnyebb munkát. Később, még a délelőtt folyamán, felfedező útra indulok. Megállapítom, hogy az építkezésen fellelhető egyetlen illemhely koedukált és állandóan foglalt. Vagyunk rá egy páran, huszonhét idénymunkás, azonkívül kőművesek, ácsok, villanyszerelők. Amikor túl vagyok az első megpróbáltatásokon, jön az újabb meglepetés. Anyagot kell behordani a csarnokba. Kimegyünk egypáran, hatalmas kesztyűkkel felszerelkezve és az egyméteres gyomban keressük-kutatjuk az anyagot, közben hangosan mérgelődünk, amiért tavasszal nem szórták le gyomirtóval az egész területet. — Itt van, itt van — kiált fel valaki, és mi boldogan rohanunk oda, hogy végre megtaláltuk. A gyomból válogatjuk egyesével a háromméteres vinklivasakat és két kézre fogva a feltúrt, árkokkal szabdalt területen, keskeny pallón egyensúlyozva vonulunk visz - sza. Mindenki csalódott. Hát ez az a „könnyű munka nőknek"? Délre elfáradunk az örökös mászkálásban, anyagkeresésben. Sokan el akarnak menni almát szedni, mások maradnának, mondván, itt legalább tető van a fejünk felett, ha esik az eső. És megszakadni sem kell, majd csak annyit cipelünk, amenynyit bírunk. Másnap még nincs itt a mester, a csarnokban csak egy hegesztő dolgozik és egy fúrógép működik, pedig mindegyikből elkelne még egy, így lassan haladunk előre. Csak nézzük egymást, ki mit csinál, kivesszük egymás kezéből a szerszámokat is, és szüntelenül Pityukét idegesítjük. ■ — Ezt hogyan kell? Ez jó lesz ide, vagy tegyük inkább amoda? És emide milyen csavart csavarozzunk? Úgy járunk utána, mint kotlós után a kiscsibék, így gyakran visszhangzik a csarnok, amint Pityuka felkiált: „Azt a ...", mi meg nevetünk, mert nem könnyű ennyi aszszonyt, fiatalt, idősebbet irányítani és megtanítani a szerszámok kezelésére, fogására, pláne ha ilyen ügyesek is akadnak közöttünk, mint jómagam. Meg aztán ennyi alkatrész között eligazodni, hiszen csavarból is több mint tízféle van, ahhoz megtalálni az anyát, alátétet... Bizony időbe telik, mire belejövünk. Később, az egyik ketrecsorban egy gazdátlan festékesdobozra lelek, mellette az ecset. Belemártom a festékbe az ecsetet és a hegesztő után menvén vígan festegetem az összehegesztett részeket. Mire egy jó darabot befestek, roppant büszke vagyok magamra. Nem kell ide sem mester, sem Pityuka, lám, mindjárt másnap találok én magamnak munkát egyedül is. Amint így örülök, megáll mellettem egy asszony, aki már régebben itt van, és megkérdezi, lekalapálta-e valaki előttem a cundert. Mi az a cunder? És miért kell azt lekalapálni? Elmagyarázza. Rosszul leszek, majd nagy lélegzetet véve elindulok egy nagyobb csoport aszszony felé. Előadom nekik a történteket, és szomorúan hozzáteszem, hogy két nap után be is fejezem itteni pályafutásomat. Egyikük harciasán felkap egy kalapácsot és erélyesen csapkodni kezdi a már lefestett cundert. Arca és ruhája pillanatok alatt tele lesz apró, fekete pöttyökkel, az utánam dolgozó már végigkente a lemezeket kátránnyal. Tökéletes szalagmunka. A kalapáló káromkodik, az asszonyok nevetnek, majd az egészet elintézik egy kézlegyintéssel. — Nem kell megmondani a mesternek, ha megérkezik, annyi lesz a dolga, hogy ezt észre sem veszi. — Megkönnyebbülök. Úgy látszik, mégis maradok. Két hét elteltével még mindig nincs öltözőnk, poros, piszkos minden ruhánk, bárhová tesszük, akasszuk. Az illemhely is közös. Igaz, közben hoztak egy bódét, de se ajtaja, se teteje, se gödör alatta. ígérnek egy öltözőt a másik, épülő csarnokban, de a kőművesek szemmel láthatóan nem nagyon erőltetik meg magukat. Az idő hűvösebbre fordul. Esni kezd. A feltúrt terepen művészet közlekedni. Elindul haza anyámékhoz a segélykérő levél. — Kedveseim, segítsetek! Azért mentem el dolgozni ennyi év után, hogy végre legyen egy kis pénzem, de lassan több lesz a kiadásom, mint a bevételem. Szükségem lenne a régi gumicsizmámra, egy munkaruhára (öcsi kölcsönözhetne egyet), a kötényruha, amit vettem, már össze-visszaszakadt, meg vékony is, fázom benne. Továbbá kellene még a régi esőköpenyem, viharkabátom, meleg kabátbélésem is, tudom, a régi holmijaimat még nem dobtátok ki. A csarnok, ahol dolgozom, elöl-hátul nyitott, egy ajtó sincs még felszerelve rajta, a szél a sok lyukon, szellöíönyiláson vidáman fújdogál ki s be. Szeles időben meg kell benne dermedni. Közlöm a postással és anyósommal, hogy nevemre érkezik majd egy hatalmas csomag és várok türelmesen. Egy hét múlva, szombat délelőtt csöngetnek. Anya áll a nyitott ajtóban. Kezében két hatalmas táska, szemében ezernyi kérdés. Személyesen akar meggyőződni arról, hogy érettségimmel, nyelvtudásommal és nagy álmaimmal valóban oda jutottam, hogy cipelem a vasat. — Nem olyan rossz meló ez — mondom anyának. — Nincs felelősség, nincs izgalom .sem. Amit mondanak, megcsinálom, ezt ide teszem, azt oda teszem, csavarozok, rakodok, cipekedek. Voltam már könyvkiadónál stemplizö, könyvelő, referens, gyárban raktáros, de vasat még nem cipeltem, ezt is ki kellett próbálnom. Nézi munkában megedzett kezemet, lila foltoktól tarka lábamat. — Hogy nézel ki? — mondja rémülten. — Nem számít — legyintek —, és az sem, hogy fizetéskor a tyúkfarmos asszonyok kinevetnek, amiért örülök a magam ezernégyszázának. A kétszer ennyit is könnyen elveri az ember, ha nem jól osztja be. Míg én mondom a szöveget, anya rakodik, és a táskákból sorra előkerül minden, amire szükségem lehet. Úszom a boldogságban. Mindent felpróbálok. Örömöm hirtelen alábbhagy, amint a hétfői piszkos munkára gondolok. Szomorúan nézem vadonatúj munkaruhámat. Én leszek a legelegánsabb, de csak addig, míg odébb nem cipelek benne egy vinklivasat, vagy ketrecajtót, vagy láncot, vagy ... A női illemhely végül elkészül, és a munka is gyors ütemben halad. Amióta megérkezett a mesterünk, egyszeriben megváltozott minden. Valahonnan elővarázsolt még egy hegesztőt, és elkezdett dolgozni még egy fúrógép. Mindenkinek van munkája, mindenki csavaroz, fúr, szerel, rakodik. Az anyag hatalmas ládákban vagy csak úgy letéve, 200 méteres körzetben található a két csarnok körül. Innen hordjuk be kézben, talicskára vagy kocsira rakva. Egyik-másik láda oldalán hatalmas lyuk éktelenkedik. Ez még abból az időből való, amikor nem volt itt a mesterünk, és mi kerestük a megfelelő anyagot. Most már nincs anyagkeresés. Ha szükségünk van valamire, kinyitja a megfelelő ládát, vagy felkutatja a gyomban, s gyors lábával, mint a nyúl, hol itt, hol ott bukkan fel, mindent észrevesz, meglát, utasít, de nem parancsol, nem kiabál, a munka mégis halad. Néha megáll egy-egy autó a kapu előtt. Öltönyös egyének vonulnak végig a csarnokon, bekukkantanak a másikba is, ahol még a kőművesek dolgoznak, és nagyokat hümmögnek, morognak, határidőkről beszélnek. Van, aki gyakrabban jön, és az idénymunkások munkaerejének maximális kihasználásáról beszél, érti ez alatt azt, hogy tíz nö ne legyen egy rakáson, és állandóan járjon kezünk, lábunk. — Szóval — nézünk össze —, tilos a tömörülés. Akad, aki azt mondja, csak alszunk munka közben. Nem vagyok jelen, amikor ez elhangzik, és nagyon sajnálom. El tudtam volna az illetővel beszélgetni erről a témáról. Hogy nézzen körül, hány tonna anyagot kell nekünk a helyéről elmozdítani, nagyobb részét háromszor is kézbe venni. Először, amikor felrakjuk a kocsira, másodszor, amikor leszedjük róla, és elrakjuk valahova, harmadszor, amikor ismét kézbe veszszük, hogy végre a végső helyére rakjuk. Októberben átmegyünk a másik csarnokba dolgozni, végre van öltözőnk. A társaság kezd összemelegedni. Azelőtt kisebb csoportokba verődve kettesével-hatosával öltöztünk, most mindenki kénytelen egy helyen és egyszerre végezni ezt a műveletet. Ebédidőben ételrecepteket mondunk egymásnak, és csodák-csodája, kiderül, hogy tudok sütni. Büszkén hozom el az asszonyoknak megkóstolni remekművemet: a zselés piskótát. A kaja pedig a szövetkezetben olyan jó, hogy I
