Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-16 / 29. szám
Könözsi István felvétele elsősorban MIÉRT VÁLTAM EL...? Két éve vagyok elvált asszony és két éve szerencsétlen. Nem tudom magamnak máig sem megbocsájtani, hogy hirtelen haragom olyan meggondolatlansághoz vezetett, amit talán már soha jóvá tenni nem lehet Magamról beszélek csak, pedig tudom, hogy az elvált férjem is igy érez Szeretjük és gyűlöljük egymást egyszerre, és ma már képtelenek vagyunk megbocsájtani. Pedig milyen könnyen mehetett volna azon a napon, amikor kérkedve kimondtam a visszavonhatatlant: elválunk! A féltékenység ördöge kínzott mindkettőnket együttélésünk alatt Gyanúsitgattuk egymást vádaskodtunk értelmetlenül, pedig már tudom, egyikünk sem tett addig — míg felbontották házasságunkat — egyetlen félrelépést sem. lányoknak felbontották a házasságunkat! Ma sem értem, hogy tehettek ilyet! Meg sem próbáltak kibékíteni! Pedig a bíráknak is tudniuk kellett hogy döntésük nyomán két kisgyerek sorsa forog kockán. Két-három napig a frissen elvált asszony szerepében tetszelegtem magam és munkatársaim előtt Végre szabad vagyok ismét! Igaz. hogy egy lakásban lakunk, de semmi közünk egymáshoz Mindenki azt tesz, amit akar. Hát nem igy volt Amikor először hallottam meg, hogy a „férjem" nem egyedül van a szobájában és hogy kedvesen cseveg a partnemőjével. azt hittem, végem. Nem bírom ki. Legszívesebben berohantam volna a szobába azzal, hogy minek neked más, itt vagyok én! De nem így tettem, hanem másnap meghívtam egyik kollégámat! Hogy a volt férjemben is tótágast álltak az érzelegy fedél alatt két boldogtalan felnőtt és két szerencsétlen gyerek... MOLNÁR BEÁTA NEM MINDIG ELVÁLÁS Nem az első megfontolatlan szerelem, s nem is egy pillanatnyi fellángolás előzte meg házasságkötésemet Férjemmel többéves baráti viszony után határoztunk úgy, hogy összekötjük életünket mert úgy éreztük, együtt szebb, gazdagabb lesz Nem anyagi, vagy más megfontolások, igazi szerelem természetes következménye volt elhatározásunk. És iám mégis kudarcot vallottunk. Valahogy mégsem fitt ki a lépés! Négyévi házasság után, miután megszűnt a harmónia, úgy Mindegyik a másikat okolta a „rossz gazdálkodás miatt —, „tehetetlenséggel" vádoltuk egymást és már csak a rosszat vettük észre. A veszekedések lassan mindennapossá váltak, — így fiunk számára megváltás volt hogy a nagymama — anyósom — magához kérte. Bölcsődei helyet úgysem tudtunk szerezni, mamám betegsége miatt nem vállalhatta, a fizetett „pótmama"nagyon megterhelte volna amúgy is szűkös pénztárcánkat Aztán eljött az a nap, amikor mindketten úgy éreztük, nem bírjuk tovább! Nem hirtelen fitt ez a felismerés! Próbáltuk több ízben rendezni viszonyunkat Hónapokig fontolgattuk. S tettük ezt főleg gyermekünk miatt és idős szüléinkre való tekintettel. Én akkor már tudtam, hogy férjemnek nem lesz több családja, s az anyósom élt-halt egyetlen unokájáért így hát kínlódtunk, alkudoztunk egymással és önmagunkkal is. Végül beadtuk a válókeresetet s egyben megegyeztünk : maradjon a gyermek a nagymamájá-Asszonyok elmúlt házasságaikról Aznap is fáradtan jöttem haza munkából kisfiámmal, akit a bölcsődéből hoztam. Két teli bevásárlószatyrot cipeltem, és már az ajtóban lehurrogtam kislányomat miért nem vitte le a szemetet a kukába. Idegesen végeztem a délutáni teendőket vacsorafőzést miegymást Azt hittem, fürdetésig megérkezik a férjem, és legalább ezt elvégzi helyettem. De neki aznap túlóráznia kellett pedig megígérte, siet haza. Közvetlenül vacsora előtt érkezett, és én meg sem kérdeztem hol volt csak elszabadult bennem minden indulat és szórtam magamból a sértő szavakat Ö egy ideig megdöbbenve nézett rám, talán mentegetőzni is próbált már nem tudom, csak azt hogy a parázs veszekedés vége az lett: elválunk. Másnap siettem a bíróságra, nehogy megelőzzön. Nem bírtam volna elviselni, hogy ő válik el tőlem és nem én őtő/e. Már le is higgadtunk, beszélőviszonyban voltunk ismét úgy látszott el is simul a dolog, amikor megkaptuk az idézést a tárgyalásra. Vállvonogatva, durcásan, mint két gyerek mentünk el egymás mellett a tárgyalóterem előtt várakozva, és negyven perces tárgyalás után úgy fittünk ki az ajtón, hogy már nem tartoztunk egymáshoz Az első tárgyaláson mek, hogy neki sem volt mindegy a dolog abból tudom, hogy benyitott, kopogás nélkül törte ránk az ajtót azután nagyon elszégyellhette magát mert nagyot nyelve, szó nélkül megfordult és elment hazulról. Mi ugyanis az asztalnál egy tervrajzot egyeztettünk és eszem ágában sem volt mást tenni. De bosszantottuk egymást tovább, vitatkoztunk hangosan, nem voltunk tekintettel senkire. Se a gyerekekre — akik közben nemegyszer a szomszédoknál kerestek menedéket —, se a szüléinkre, akik kétségbeesetten. tehetetlenül nézték mivé fajult az a házasság, amelyben kilenc évig nem találtak kivetni valót Ma már odáig jutottunk, hogy a férjemnek is vannak alkalmi ismeretségei és én sem töltöm egyedül a szabad időmet s mindezt egy két és fél szobás lakásban, két gyerekkel. De egyetlen partneri kapcsolat sem hozott eddig megnyugvást igazi vonzalmat Igen, boldogtalan vagyok, gyűlölöm és szeretem is egyszerre a volt férjemet És minél inkább próbálom kiirtani magamból az iránta érzett szerelmet annál erősebb, annál kínzóbb. Mégsem tudom, mégsem tudjuk megtalálni az egymáshoz vezető utat Hát nem rettenetes ?! így él most már két éve döntöttünk, hogy inkább külön folytatjuk az életet és tettük ezt annak ellenére, hogy immár nemcsak kettőnk, hanem hármunk életéről volt szó. Hosszas töprengés, higgadt megfontolás előzte meg ezt a lépésünket is. Nem az indulatok, hanem a pro és a contra mérlegelése. S most — csaknem 20 év távlatából — mégis gyakran kétségeim támadnak : igazán jól döntöttünk akkor ? Nem kellett volna „jóban — rosszban"mégiscsak kitartanunk egymás mellett? Akkor egyértelműen tagadó volt a válaszom. Ma már nem vagyok olyan biztos benne. így hát döntsék el önök... Amolyan romantikus diákszerelemként indult ismeretségünk. Volt férjem egy majálison látott meg engem. Azután, midőn a véletlen újra összehozott bennünket ugyancsak meglepett a rólam készített fényképsorozattal. Tetszettek a fényképek, és megtetszett a magas barna fiú is. Négy évig tartott az egyre szorosabbá váló baráti viszony, míg végül is a frissen szerzett diplomával annyira megnőtt a bátorsága, hogy megkérte a kezemet. Szüleim nem ellenezték frigyünket már csak azért sem, mert volt férjem közben városunkban kapott állást és más lehetőség híján nálunk lakott. Eleinte szép volt a közös élet noha csak egy 8 m2 nagyságú szobácskánk volt Később azonban megszületett a fiunk s megkezdődtek a bonyodalmak is. Mivel a fiam születése miatt már nem tudtam megvédeni diplomamunkámat s csak később fejezhettem be tanulmányaimat nem álltam munkaviszonyba, azért sem szülési segélyt sem családi pótlékot nem kaptam. Az akkori rendeletek értelmében a férjem munkahelyéről sem részesültem semmiféle segélyben, .mivel hogy az nem járt a katonai szolgálatra bevonultak feleségének. Igy aztán az egyedüli könnyítést az jelentette, hogy elhalaszthattam a bútorra felvett bankkölcsön törlesztését, sőt a lakbérrel és a villanypénzzel is adós maradtam egy évre. Fiam gyengécske, beteges gyerek volt egy év alatt az összes gyermekbetegséget átkínkkftuk. Miután férjem leszerelt azt sem tudtuk, melyik adósságot kezdjük hamarabb törleszteni kezdő mérnöki fizetéséből. S anyagi helyzetünkön alig segített munkába lépésem. Annyi mindenre kellett az a kis pénz! Kevés pénz — nagy gond! Hát ez volt akkoriban a helyzetünk, s ez lassan felőrölte türelmünket és egymás iránti szeretetünket nát, s mi mind a ketten úgy s akkor visszük magunkhoz amikor s ahányszor csak tudjuk. Megtörtént a válás, s mi elástuk a csatabárdot Azóta sem esett köztünk rossz szó! Később férjhez mentem, új családot alapítottam. Második fiam születése után magamhoz vettem az első fiamat is, hadd nőjenek a gyermekek együtt Ám három év elteltével munkába álltam, s újra jöttek a bölcsőde- s óvodagondok. Közben volt anyósom megözvegyült s addig könyörgött, míg első fiam újra csak hozzá került És mivel volt férjem az év nagyobbik részét különböző szolgálati utakon, kiküldetéseken tölti, ma már ő gondoskodik a „nagyiról". A „sztorihoz" hozzá tartozik még az is. hogy volt férjem barátja maradt családomnak. Mindig segítőkész igazi fi barát akivel egyszer és mindenkorra összekötött fiunk nevelésének gondja. Két fiam nagyón ragaszkodik egymáshoz s ha csak lehet együtt vannak. A szabad időt vakációt rendszerint együtt szoktuk tölteni, s nemegyszer a volt férjem, sőt az édesanyja is velünk tartott A két apa csaknem egyformán bánik mindkét fiammal; az egyiktől a gyakorlati kézügyességet tanulták meg. a másiktól a szép szó, az irodalom s a zene szeretetét Egyik fiam sem hallott a szülőjére (sem az apjára, sem az anyjára) soha semmi rosszat a másiktól, s gondolom, apjukat—anyjukat egyformán szeretik, és a tágabb család teljes támogatását élvezik. Vajon hogyan alakult volna viszonyunk, ha nem bontjuk fel idejében a félresikerült házasságot? Lehet hogy idővel elsimultak volna a viszályok, a kedélyek megállapodtak volna — gondolom néha. De lehet hogy nem! S mi lett volna, ha az elhidegülést a gyűlölködés váltja fel, ami az állandó gondok, bajok miatt egymást okoló házastársaknál oly gyakori? Milyen élet családi légkör lett volna akkor az első fiam osztályrésze? Most hogy nemsokára ő is megkapja a mérnöki diplomát és talán saját családot alapít s a másik fiam is átlépte már a felnőttkor küszöbét nyugodtan mondhatom: mindkét fiamat sikerült — közös erővel — becsületes, egymást és a szüleiket szerető, tisztelő emberré nevelni. S mi más is lehet egy szülő vágya, legszentebb feladata ? GÁTI ERZSÉBET
