Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-09 / 28. szám
„Kiváló munká( Május utolsó napja, verőfényes nyári kora délután. A fák élénkzöld levelei vibrálnak a rekkenö hőségben, szemtelen apró szöszpamacsokkal adnak hírt egymásnak ismerkedésre való hajlandóságukról. Én kis „miaszöszpamacs'' ismerkedni repültem a Galánta (Galanta) melletti Kaskády hotelhez, és várom, hogy a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának tagjai is lassacskán ideszállingózzanak. Most találkoznak először azóta, hogy a ,,A kiváló munkáért" kitüntetésüket az énekkar vezetősége átvette. A „mindig pontosan érkezőket" — alig húszán vannak eddig a hatvantagú együttesből — fotós kollégámmal megvinvitáljuk egy vonatroncs-látogatásra. A vonatot azon nyomban elfoglalják, és kinevezik milánói expresznek (ti. az énekkar ősszel Olaszországba készül), Janda Iván művészeti vezető mozdonyvezetővé, Horsicza Ferenc, az énekkar elnöke pedig masinisztává „vedlik át". De sürget az idő . . hiszen havonta csak egyszer találkoznak, így minden percet igyekeznek kihasználni. A mozdonyvezető megadja a jelt... a kiszállásra. Pár perc azonban maradt még háromig, a hivatalos próbakezdésig. A nagy melegben mindenki megszomjazott, irány a presszó, ahol üdítő és kávé mellett „matrózok" társaságában Horsicza Ferencet, a „kapitányt" faggatom. Természetesen első kérdésem az, hogy miért nevezik őt huncutul, sokat sejtetően kapitánynak? — Hosszú történet az. Egyszer tábortűz mellett elmesélen — ígéri. Türelmetlen voltam, és kilestem a huszadik évfordulóra kiadott programfüzetből: „A számomra legkedvesebb emlék az NDK-beli vendég-
