Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-18 / 25. szám
Pénz-e az apró meg az ötszázas bankó ? Bosszantjuk egymást, szinte naponta. Mármint én és a kereskedelem, én és a hivatal, én és a posta, én és a... Szóval azok az emberek, akikre naponta — vagy legalábbis a szokásosnál gyakrabban — szükségem van. Nem mintha nem élhetnék nélkülük (óh, boldog idő, jöjj el), de amig ügyintézés, pénz, áruvásárlás, vonaljegy s miegymás lesz, addig könyörtelenül ki vagyunk, ki leszünk szolgáltatva egymásnak. Mi, vevők és eladók, ügyfelek és ügyintézők, megrendelők és szállítók és Így tovább ... S újabban már nemcsak a ninccsel, a „nem tudom mikor lesz"-szel, a hiánycikkekkel, az „épp most fogyott el” áruval bosszantanak engem, illetve a „pont most nincs rá pénzem"-mel bosszantom magamat én, hanem azzal is, hogy áru is van meg pénzem is van, csak éppen azért sem kapom meg a kért árut! De nem ám! Mert mit gondolok én?! Imigyen történt például: Egy borongós napon, munka végeztével — úgy délután fél négy tájban — rohannék gyermekemért az óvodába, de merthogy addig vagy 10—12 kilométeres út áll előttem, inkább a buszmegállóhoz igyekszem. Illetve előbb a hírlapárus standjához, hogy vonaljegyet vegyek, legalább két darabot, mert annyira feltétlenül szükségem van még, ha gyermekemmel haza akarok érni. Húzom elő az ötszázast — mert az is pénz ugyebár —, mondom, hogy kérek húsz vonaljegyet, két csomag cigarettát, egy — nem is olcsó — magazint meg napilapokat (mert reggel a standon nem tudtak visszaadni a bankómból, így nem kaptam újságot sem)... A pénz láttán a hölgy rámsziszeg: mit képzelek?! Neki nincs olyan forgalma ... Szerintem van, mert elég forgalmas helyen áll a bódé (az illetékesek kedvéért: Szlovákia fővárosában, a Karadzic utcán, (a száma 17-es)... Aprót kér a hölgy. Mindössze 2 Kcs 10 fillért sikerül összekaparnom. Apróban. Tízfillóresekben. Akkor kérek két vonaljegyet, mondom. A hölgy ránéz az apróra, s most már felháborodottan üvölt: ne akarjam rásózni a . .. filléreimet, egykoronásnál kisebb pénzt ö nem köteles elvenni tőlem, neki erről papírja van, ilyen a rendelet... Kérem, hogy mutassa meg a rendeletet. Azt mondja, nem ér rá, nagy a forgalom, neki ki kell szolgálnia a vevőket. Ketten állnak mögöttem. Nézem őket. Most nagy a forgalom, vagy kicsi? Aztán engem is elönt az epe. Kérdezem, hogy akkor mivel fizessek. Visszaad az ötszázasból, vagy elteszi ezt a két koronát tízfilléresben? Pártolóm is akad, a sorstárs vevők személyében. így én győzök végül, megkapom a két jegyet, s egyelőre még nem kapom meg az első infarktust. (Megtanulom viszont, hogy milyen jó dolog a bérlet, s hogy milyen jó dolog a jegyosztó automata. Mert ha jegyet nem is ad olykor, legalább nem bosszant a pimasz beszédével.) A másik példám ugyancsak fővárosi, május 4-én 16 óra 20 perc tájt esett meg velem a Slovnafthoz tartozó üzletház játékboltjában. Baráti látogatásra készültünk, valamit akartam vinni vendéglátóink kisfiának. Hatvannégy koronát kellett volna fizetnem. Nyújtom az ötszázast, kapom rá a választ: aprót adjak. Csak ötvenesem van, mondom, az kevés ... Akkor menjek el valahová felváltani, neki üres a kasszája, mondja az eladó. Üres a kassza délután négykor??? Igen, mert a főnöknö már levitte a bevételt a postára, ők mára már lezártak mindent... (Kivéve a boltot, mert annak este hatig nyitva kell lennie, s aki nem munkaidő alatt jár bevásárolni, az magára vessen! Mert ugyebár idealizmus a részemről, hogy ezt hittem, ezen a májusi szombaton úgy dolgozunk, mint csütörtökön és pénteken, ha már egyszer a csütörtököt és a pénteket átünnepeltük!) Tanácstalan vagyok meg dühös. Nem szerezhetne maga aprót? A kérdés felháborítja a hölgyet, az nem az ö kötelessége. Én viszont úgy tudom, hogy az övé. Mivel nem tudunk dűlőre jutni, kérem adja oda a panaszkönyvet. Mint akit a darázs csípett meg, úgy szisszen fel: ezért nem kérheti a panaszkönyvet! Legyek szíves aprót szerezni, ö nem hagyhatja el az üzletet, mert egyedül van. A főnöke a postára ment... Ragaszkodom a panaszkönyvhöz. Nem adja. Megkeresem. Toliam szerencsére van. Ahogy felütöm a könyvet, az eladó fogja a telefont és tárcsáz. Azonnal felveszi a hívott fél. A kérdés az, hogy a főnöke ott van-e. Nincs ott. Újabb tárcsázás, azonnal gyere! Két perc múlva ott a főnök, épp csak átszaladt valamelyik szomszédos boltba beszélgetni. Ö is mondja, hogy fizessek apróval, mert már üres a kassza. A pénz a postán van. Mert nekik messzire kell hordaniuk a pénzt. Püspökire (Podunajské Biskupice). Csendesen mondom, hogy akkor legkevesebb egy órája üres már a kassza. Ö azt feleli, hogy most jött a postáról. Szemtelen vagyok: rövidujjú pulóverben és köpenyben, két perc alatt.. . Autóval hordjuk a pénzt, mondja. Akkor elég lenne fél hatkor lezárniuk a kasszát, hatra elkészülnének vele, s vihetnék. Autóval négy-öt perc a posta ... Két szúrós szempár figyeli, abbahagyom-e az írást. Nem hagyom abba. Befejezem a bejegyzést. És várom a választ. Várom, hogyan intéződik el a „kis-pénz — nagypénz" ügy. S közben magyarázgatom aprócska gyermekemnek, hogy miért kellett azt a gyönyörű autócskát az üzletben hagynia ... Csak azt nem tudom megmagyarázni sem neki, sem magamnak, de azt hiszem, maguknak a bolti eladóknak sem, hogyan lehet, hogy a közeli piacon fizettem már két csomó retekért — potom hat koronát — úgy, hogy ötszázasból kellett visszaadnia a kofának. Villámgyorsan körbeszaladta társait, s nem volt semmi baj. Megkaptam a retket is, a visszajáró pénzt is. Persze, igaz, hogy ő a saját portékáját árulja — nem az államét, a miénket, mint emezek —, s ha a nyakán marad, az az ő kára. Utóirat: A panaszkönyvi bejegyzésre időközben választ kaptam a „felettesektől". Elnézést kértek tőlem, és tudatták velem, hogy üzleteikben a nyitvatartási idő egésze alatt kötelesek az eladók annyi pénzt tartani a kasszában, hogy a vevőknek bármilyen címletű pénzből vissza tudjanak adni. És tudatták velem azt is, hogy e kötelességük megtartására a fent nevezett játéküzlet eladóit figyelmeztették. — gyurkovits—
