Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-04 / 23. szám
A V illő Ta-na-naj, ta-na-naj Tóth Lő-rinc, tánc-ba ug-rott a ka-kas. fel- dön -töt -te a va-jat, mi-vel sü-tünk ré-test? Kű-tyi víz-zel gyúr-juk, pa-ta-ki víz-zel va-jaz-zuk. Szállj le kon-kó. szállj le, u-gorj bú-za, u-gorj. f J—1. .4=3= J J J f--a===i i | 9 ' ■ Va - la - hány űr- ge - lyuk, po-cik-lyuk, pat-kány-lyuk, any-nyi ve-rem bú-za le-gyen ke -tek-nek! Kigyúrom beló'le konkót, üszögöt. Mindenféle gajzot; Adjon ketek szalonnát! Húszéves a Villő, az elsők közt alakult gyermek-folklórcsoportunk. Húsz év egy együttes életében nem kis idő. A Villő pályafutását nehezítette (vagy könyítette ?), hogy tagjai csaknem évenként cserélődtek. És nehezítette még sok más külső körülmény is, az anyagi támogatás hiánya (gyakorlatilag pénz nélkül léteznek, a szülők alkalmankénti „besegítésével", illetve adományokból), a sehová, semmilyen szervezet védőszárnyai alá nem tartozás bizonytalanságai (mint sok hasonló iskolai csoportunkét), az erkölcsi, eszmei és a szakmai támogatás hiánya (amely nem fogható csupán a lokális elzártságra) és így tovább és így tovább. A Villő mégis, mindezek ellenére, húsz év után is él. Húsz év alatt a Villő száznál több fellépést ért meg, rendszeresen jelen volt a járási, a kerületi és az országos versenyeken, a zselizi (Zeliezovce) ünnepségeken és Gombaszögön (Gombasek) eljutottak Magyarországra, résztvevői voltak a békéstarhosi Kodály-ünnepségeknek, szerepeltek a Kossuth rádióban több részre bontott népdalösszeállitással és a bratislavai televízióban fél órás műsorukkal, állandó műsoradói voltak a helyi falusi és iskolai, valamint a járási rendezvényeknek. Húsz év alatt 4—500 gimesi és lédeci gyerek táncolta-énekelte végig iskolás évei javát, s húsz év után most az alapítótagok gyerekei a törzstagok. Mindez eredmény. Hogy félezer gyereknek fogékony éveinek legjavában alkalma volt az értelmes és rendszeres munkába belekóstolnia, megtanulhatta, hogy a siker nem magától jön, az felismerésért keményen meg kell dolgoznia, megízlelhette a közönség előtti, a színpadi szereplés kínját és gyönyörűségét, ráérezhetett önmaga megmutatásának vágyára és felelősségére, és élvezhette a közösség, a közösségbeli munka megtartó éltető erejét. Mindez olyan érték, amely nem mindegy, hogy benne van-e az életét formálni kezdő tarsolyában, vagy sem. A Villő sok gyereket ajándékozott meg útravalóul ezzel az értékkel. És nagymértékben a Villő húszéves tevékenységének köszönhető az is, hogy egyre többet tudunk a Zoboraljáról, erről az érdekes múltú és izgalmas jelenű tájegységről. A kezdeti évek útkeresései után a csoport érdeklődése szűkebb hazájuk, a Nyitra-vidéki tizenhárom falu néphagyományai felé fordult. Előzetes munkák, szakirodalom hiányában maguk vállalkoztak a néprajzi gyűjtőmunkára, s a húsz év alatt lejegyeztek több száz gyerekjátékot dallam- és szöveganyagával együtt, felgyüjtötték az év fordulóihoz, a jeles napokhoz fűződő ünnepi szokások dalait az ünnep rítusával együtt, pontosan jegyezve a falunkénti eltéréseket, a variánsokat is. A saját gyűjtésű anyagot az adatközlők előadásmódját ellesve, autentikus módon állították színpadra. A Villő műsorai nem stilizáltak, nincs bennük aktualizálás, de jóformán még koreográfia sem. Az ő bemutatásaik nincsenek alárendelve a színpad törvényeinek. A falusi öregek, a nagyanyák mozdulatait, amelyek évszázadokon át formálódtak, az emberben mélyebben rejlő erők irányítják. A gimesi és a lédeci gyerekek ennek — akár természetes környezetükből kiszakítva, színpadon is — a leghűségesebb tolmácsolok A ládafiákból összegyűjtött népviseletbe öltözve természetes egyszerűséggel éneklik a balázsolás és a Gergely-nap köszöntőit, a tavaszi szokások, a kiszehajtás és a villözés dalait, a hosszú szentiváni éneket s a gyér mekjátékokat egyszerű tánclépésekkel kísérve, amint nagyanyáik járhatták egykor mezőn, utcán, udvarokban. Talán ez a „csoda" is egy emberhez köthető, elég volt hozzá egyetlen ember elszántsága, kitartása és buzgalma. Jókai Máriáé, aki a csoport vezetője és „mindenese", a gimesi (Jelenec) és lédeci (Ladice) gyerekek tanító nénije, s aki a húsz év eredményeire visszaemlékező, a legsikerültebb összeállításokat újra felelevenítő ünnepi délutánon keserűen fogalmazta meg a kérdést, vajon lesz-e e munkának folytatója? A kérdés több értelmű. Lesz-e elég gyerek a Zoboralján, lesz-e elég növendéke a gimesi iskolának? Mert az utóbbi években nem kis gondja volt a Vilidnek a táncra, énekre alkalmas gyerekek kiválasztása is az egyre apadó létszámú iskolai osztályokból. És nem érdektelen a kérdés kevésbé gyakorlati oldala sem: lesz-e érdeklődés, lesz-e kinek és miért elénekelni a Zoboralja szép dalait, lesz-e kinek eljátszani a gyerekjátékokat? Kell ez manapság valakinek, érdekel ez még valakit? Aki így kérdez, azt kérdőjelezi meg: mi értelme tudnunk arról, hogy voltak elődeink, akik ugyanúgy egy sajátos és öntörvényű kultúra részesei és formálói voltak, akárcsak másokéi. És zűrzavaros, ellentmondásokkal teli korunkban a válaszadás megkerülése mind pótolhatatlanabb hiánnyá lesz. Kocsis Aranka Hrapka Tibor felvétele (qőÍt)
