Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-04 / 23. szám
Könyvajánlatunk Az év elején jelentette meg a Madách kiadó Duba Gyula új könyvét, amely novellákat, szatirikus elbeszéléseket, valamint két irodalmi paródiát — Grendel Lajos: Célba köpés, illetve Vajkai Miklós: A várandós busz éjszakái címmel — tartalmaz. Az elbeszélésekben mindennapjainkkal foglalkozik az író, s arra keres választ, hogy a kisebb-nagyobb gondok, konfliktusok közepette hogyan képes az ember megőrizni tisztaságát. Mivel a csehszlovákiai magyar irodalom nem bővelkedik szatirikus írásokban, bizonyára szívesen olvassák majd a mindnyájunk álal észlelhető fonákságokat kipellengérező írásokat is. amelyek közül ízelítőül álljon itt a Megszegjük a rendeletet című. Egyben az elbeszélés közlésével köszöntjük 55. születésnapján az írót. Abban az időben vállalatunk megállíthatatlanul haladt a romlás felé. S mi, egy szocialista üzem alkalmazottai, nem tehettünk semmit az égvilágon, komoly megfontoltsággal és színlelt nyugalommal vártuk az erkölcsi bukást. Ott tartottunk, hogy habverőink és tormareszelöink gyártása a piaci ár háromszorosába került. Exportszállítmányaink sorra visszajöttek, még a fiatal Bikini Köztársaság is visszaküldte habverőinket, azzal a megjegyzéssel, hogy nem rugóznak, egyáltalán nem verik a habot, és kilyukasztják az edény fenekét, tormareszelőink érintése simogató, inkább vakarózásra használható, mint tormareszelésre. Az még hörgött egy ideig, megivott fél liter vizet, aztán elénk tárta a két kezét. Panaszok árja tört elő belőle, hol sirt, hol meg szitkozódott. Fejébe toluló vérétől élénkvörös lett az arca. Az ő két keze meg van kötve, s a lába is kötve van. Minden végtagját harminc előírás köti gúzsba. Agyát elevenen nyüzsgő gazdasági rendeletek koptatják, mint a torma a reszelőt. Se éjjele, se nappala, mert fél, hogy valamelyiket elfelejti. Meghökkenve hallgattuk. — Minket is gúzsba kötnek a rendeletek — mondta bizonytalanul a főkönyvelő —, mégsem kapkodunk a szívünkhöz, és nem hörgünk olyan rettenetesen. DUBA GYULA Ezek után mindenki előtt nyilvánvaló, hogy vállalatunk komoly hiányosságokkal küzdött. Évekig harcoltunk keményen a nehézségekkel, de mindhiába. A reszelők keménységi foka nem javult, reszelőink sorra csorbultak ki a csípős, fás tormagyökerekben. Ez volt a helyzet azelőtt az emlékezetes termelési értekezlet előtt, melyen elhatároztuk, hogy megszegjük az előírásokat. Az értekezlet a szokásos módon indult. Monoton, rutinos hangján megnyitotta az igazgató, egyik részlegvezetőnk közömbösen bejelentette, hogy valamit modernizálni kellene a műhelyében, mire a főkönyvelő szenvtelen hangon, nyugodtan megmagyarázta, hogy nem lehet... Megemlítette az előírás számát is, melynek értelmében nem lehet. Tudom, intett erre beleegyezöen a részlegvezető, nem is azért mondtam, csak úgy... A teremben meleg volt, legyek zúgtak és cikáztak a levegőben, kissé bóbiskoltunk. Unalmas nyári délelőtt, igazán nem tehetünk róla ...! — Ki akar hozzászólni a tárgyhoz? — kérdezte az igazgató, bár tudta, hogy nem lesz hozzászóló. Illik megkérdezni. Bár amit nem lehet, ahhoz nem érdemes hozzászólni. Teljesen felesleges a lehetetlent logikailag is alátámasztani. A lehetetlen magában való dolog, mindentől függetlenül érvényes, létezése indokolja önmagát. S ebben a fülledt és tunya csendben, mely annyira emberi és természetes, történt, hogy a főmérnökünk kétségbeesetten felsikottott: — Gyorsan vizet, mert megfulladok ...! — S a szívéhez meg a torkához kapkodott. A főmérnök piros arcú negyvenes, köztudomású, hogy a szívinfarktus előszeretettel választja ki ezt az embertípust a tömeg sűrűjéből. Most meg sápadt és elgyötört, homlokáról súlyos verejtékcsöppek gördülnek alá. Jobb lába furcsán rángatózik, s a melle hörög. Megrettentünk. A szemünk láttára hal meg itt. Valaki vízért futott. Az igazgató zsebkendőjével törülgette a beteg homlokát, s főkönyvelő meg a hátát veregette. — Kuc, kuc, kuc — mondta neki —, mi lett veled, Zsiga ? — De én kapkodok — bömbölte erre iszonyú hangon a főmérnök —, én igenis kapkodok ... A demokráciában mindenkinek joga van kapkodni a szívéhez, meg hörögni is. olyan hangon, amilyenen akar. Csend telepedett közénk. Csak Zsiga főmérnök zihált vadul és szabálytalanul. S ebben az ólomnehéz, baljós csendben valaki megjegyezte, alig hallhatóan és puhán, ahogy az esti szél indul, sóhajszerűen: — Meg kellene szegni egy rendeletet... Szavai azonnal elhaltak, de visszhangjuk tovább rezgeti a levegőben. Riadtan néztünk körül. Ki mondta ezt? Hol a lázadó? Mindenki a másikra nézett. A levegőben forradalom feszült. A megjegyzést egyelőre még senki nem vállalja, de a lelkeket már kikezdte és rágja, mint szú a fa belsejét. És miért ne szegnénk meg? Legalább egyet az ezerkilencszáztizenhét közül. Valamelyiket. Akárha a legjelentéktelenebbet is. S jött a kísértés. Micsoda öröm lehet megszegni egy rendelkezést. Kéj. bizonyára ... Az igazgató szólalt meg, habozva és mintegy személytelenül. — De melyiket kellene megszegni? Melyiket...? Hátunkon hideg borzongás futkározott. A főkönyvelő a semmibe bámult, mint aki nincs jelen, és lassan mozgott az ajka, magában beszélt. Zsiga főmérnök zihálása csillapodott. — Talán a nyolcszázötvenhatperkilencvenkettest... — mondta rekedten —, a nyersanyagbeszerzésre vonatkozót .. . Személyes örömet szerezne, ha a b cikkelyeit semmibe vehetném. Egy kéz lendült a levegőbe, a föanyagbeszerzö keze. Izgatottan kalimpálva jelezte, hogy beszélni akar. — Miért nem egy másikat, elvtársak ... Miért éppen a nyolcszázötvenhatperkilencvenkettest...? Nekem három ellátatlan gyermekem van otthon, elvtársak, éhesek, mint a verébfiókák. S amúgy sem vagyok mártír természetű ember... Sosem szerettem vértanú lenni, már gyermekkoromban is idegenkedtem ilyen szerepektől. A tervezőosztály vezetője azzal utasította vissza a munkakörét érintő előírások megszegését, hogy öreg édesanyját kell eltartania, aki ágyban fekvő beteg és magatehetetlen. — Újházas vagyok — mondta határozottan a minőségi ellenőr —, előttem az élet, s a feleségem gyereket vár. Két hónap múlva apa leszek... Tiltakozom a hetvenötperszáz megszegése elleni Aztán megint arról kezdtünk beszélni, hogy milyen rendeletet kellene megszegni, kormányrendeletet, vagy miniszterit. A probléma groteszk helyzet elé állított. Szíves-örömest megszegtük volna bármelyiket, de a felelősségtől mindenki húzódozott. Néhányan arra hivatkoztak, hogy nagyobb összegű kölcsönt vettek fel házra, autóra, üdülőre, s amíg vissza nem fizetik, felelőtlenség lenne tőlük szabályellenességekbe keveredni. Egy kollégánk az akváriumát és a díszhalait, egy másik pedig a sziámi macskáit féltette az esetleges következményektől. Megszégyenítő percek következtek, nem néztünk egymás szemébe, és valaki időnként hisztérikusan felköhögött, hogy a csend feszültségét enyhítse. — Komolytalanok vagyunk, elvtársak — jegyezte meg az igazgató —, eh ... eh ... öhöm ... pedig az üzem érdeke férfias helytállást követel felelős vezetőitől... S közben Zezula kartársra nézett. Zezula kartárs ötven éven felüli, ványadt agglegény (szívinfarktustól nincs mit félnie), köztudomású, hogy se kutyája, se macskája, igénytelen, és az ételt csak csipegetve eszi, mint egy madárka. A döntő szót a főmérnök mondta ki, aki követte az igazgató tekintetét. — Szegjük meg a negyvenperötvenötös összes alcikkelyét.. .1 A cikkelyek felölelték Zezula kartárs teljes hatáskörét. Zezula kartárs érezte a vészt, kínosan vonaglott székén, szája szélét harapdálta, és ütemesen tördelte a kezét. Szólni nem mert, érezte, hogy neki van a legkevesebb vesztenivalója közülünk. Hát szegjük meg a negyvenperötvenötöst, mondtuk egyhangúlag, az lesz a legjobb ha azt szegjük meg ... így szegtük meg a negyenperötvenötös.rendelet összes alcikkelyét. Azóta vígan szegjük meg sorra a rendeleteket és előírásokat, s eddig még minden baj nélkül. Ellenben a Bikini Köztársaságból köszönőlevelet kaptunk, melyben lelkesen magasztalják habverőinket, állítólag a legjobb külföldi gyártmányokkal is felveszik a versenyt. De a főkönyvelőnk feje erősen reszket azóta, s a felesége meséli, hogy álmában vadul hánykolódik, és néha rémülten felkiált.
