Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-04 / 23. szám
Egy huszonnégy éve megvalósításra váró kormányhatározat, avagy a rokkantakról való gondoskodás buktatói — Jogos panaszok, adott körülmények — Történt-e mulasztás? — Az ügy nem tűr halasztástI — A felelős szerv intézkedik, de segítséget kér... Bevezetés helyett kivonatok egy jelentésből, amelyet ez év február 22-én tartott kormányülésén terjesztett elő az SZSZK Egészségügyi Minisztériuma: „Hazánkban a szövetségi kormány 113/1961-es számú határozata szabja meg a rokkantakról való gondoskodás, illetve a számukra szükséges segédeszközök gyártásának irányelveit, az egészségügyi intézményekre, valamint az érintett termelővállalatokra háruló feladatokat. E kormányhatározat alapján a kerületi egészségügyi intézetek mellett speciális osztályok létesültek, amelyeknek az lenne a feladata, hogy különböző ortopéd kellékeket készítsenek a rokkantak számára, és felkészítsék, megtanítsák őket azok használatára. Ehhez a munkához műhelyeket és fekvőhelyes részlegeket is kellett volna létesíteni, de a kerületi nemzeti bizottságok a mai napig sem teremtették meg a szükséges anyagi és műszaki feltételeket, nem gondoskodtak megfelelő számú szakemberről. így az említett kellékek gyártása az egészségügyi tárca termelővállalatai közül kettőre hárult (a cseh országrészben a prágai Ergon n. v., Szlovákiában pedig a bratislavai Protetika n. v.), amelyek feladata különben csak az ortopéd és más segédeszközök alkatrészeinek, illetve néhány hasonló jellegű termék sorozatgyártása lenne." Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy egy kormányhatározat immár negyed évszázada megvalósításra vár, hogy a sokezer rokkant életszükségletévé vált ortopédcipőt, mankót, kerekes széket, protézist (művégtagot) és más, a mozgás-, látás- és hallássérültek számára nélkülözhetetlen segédeszközt nem megfelelő feltételek mellett gyártunk, illetve importálni vagyunk kénytelenek. A következmény ennél sokkal komolyabb. Nem akármilyen fizikai és pszichikai megterhelést, fájdalmat okoz emberek ezreinek, akikhez a sors enélkül is oly mostoha volt. Ezt a hatást mi, épkézláb emberek még csak el sem tudjuk képzelni. Mert fogalmunk sincs arról, mit jelenthet tehetetlenebbnek lenni, mint az emberek többsége, hogy mennyire fájhat minden szánakozó esetleg egy-egy megvető tekintet — csak azért, mert a sors valamilyen kellemetlen bélyegét viseljük. Képtelenek vagyunk felfogni, mit jelent botra, mankókra támaszkodva, egy kerekes kocsiban ülve, másokra utalva élni, sokszor mégis oly magányosan. De még azt sem, milyen lehet nem látni a kikeletet, a természet csodálatos színeit, nem hallani a vidáman éneklő madarak vagy gyermekünk, unokánk csengő hangját. Annál inkább tudják mindezt ők, azok az embertársaink, akiket röviden rokkantaknak nevezünk. Szlovákiában mintegy 230 000-en vannak. És szinte kivétel nélkül ugyanúgy vágynak élni, boldogságra, szeretni és szeretve lenni, mint mi, egészségesek. Sőt! Az 1982-es statisztikai adatok szerint közülük kb. 80 000-en munkaviszonyban is vannak. Ez a szám Szlovákia dolgozóinak 3 százaléka. Egy, a miénkhez hasonló társadalom SEGÍTENI életében egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni ennyi ember, ennyi dolgozó érdekét. Velük szemben kötelességeink vannak, amelyeknek mintha nem tulajdonítanánk mindig kellő jelentőséget. Vagy mivel magyarázható; hogy az érdekükben hozott kormányhatározat teljesítése akár ilyen hosszú ideig is elodázható? Miután a közelmúltban tudomásunkra jutott, hogy a rokkantak érdekében újabb lépéseket tettek legfelsőbb párt- és állami szerveink, hogy újabb kormányhatározat látott napvilágot, szinte önkénytelenül bekopogtunk mi is országos egyesületünk vezetőségének ajtaján, hogy segítsünk, ha tudunk. Gabriela Letovancová, a Rokkantak Szlovákiai Szövetsége Központi Bizottságának dolgozója — aki maga is két francia mankó segítségével tud csak járni — nem titkolja, örülnek minden segítségnek. így a mienknek is. — Annyi a gondunk, bajunk! Kiküszöbölésükre, megszüntetésükre minden lehetőséget meg kell ragadnunk. Sokszor még egy pársoros, reményt keltő cikkecske is jó szolgálatot tehet. Előre is köszönöm, valamennyi sorstársam nevében! A nem teljesített kormányhatározat következményeiről hosszasan beszélgettünk Gabriela Letovancovával, de hogy megbizonyosodjunk arról, a rokkantak szövetségének vezetősége azonos nézetet vall ez ügyben a tagsággal, hát tovább megyünk. Mária LakatoSová, a szövetség lévai (Levice) járási bizottságának titkára készségesen vállalja egy délutáni találkozó megszervezését a városban lakó rokkantakkal. Az ülésterem asztalainál ülő emberek látszólag semmiben sem különböztek tőlünk. Csupán a székük mellé támasztott bot, mankó vagy a kicsit később, munkából érkezők bicegő járása árulja el rokkant voltukat. Van közöttük vegyésztechnikus, diák, nyugdíjas, közgazdász stb. A beszélgetés könnyen indul. Nem panaszkodni jöttek, nem is okolnak senkit, hozzászólásaikból mégis — mint éles sikoly — kicseng az elégedetlenség, a segítségkérés. — Tudják, a rokkant ember kritikus, mert érzékeny, mert általában mások munkájának kiszolgáltatottja. S az életét megkeserítő nehézségek — amelyeket gyakran mások felelőtlensége, mulasztása okoz — magyarázatából, a különböző indoklásából idővel elege lesz — mondja Mária Lakatoéová. — Sajnos, a rokkant emberen 'a szavak vajmi keveset segítenek. 1981-ben, a rokkantak nemzetközi évében bizakodtunk. Nem mondom, akkor és szövetségünk tavalyi kongresszusa után sok minden történt, sokat tettek az érdekünkben, de hát ez mind kevés ahhoz, hogy elégedettségre legyen okunk. Például a rokkantak segédeszközeit gyártó vállalatok problémáinak bizonygatása nekünk nem segítség — teszí hozzá Igor Rolcek. — Nekem például még egy közönséges gumiharisnya beszerzése is gondot okoz. Az ortopéd cipőből egy párat kapunk évente. ennyire van jogunk. Mégha az kifogástalan lenne is, akkor sem tarthatna ki — veszi át a szót Terézia Pachingerová —, de a legutóbb is olyat kaptam, hogy azt hordani nem tudom. Hogy a szín- és fazonválasztás lehetőségéről ne is beszéljek. — Tizenöt-húsz évvel ezelőtti ízlésnek megfelelőek — így Gabriela Lehotayová. Ürge Erzsébet esete meg kimondottan meghökkentő. Neki egy gyermekkori betegség fizikai elváltozást okozott a testén, de a lábát az ortopéd cipő deformálta. Vojtech Komáromi a rokkantak segédeszközeinek alacsony esztétikai színvonalára panaszkodik, miközben hangsúlyozza, azok sok esetben még funkciójuknak sem tesznek eleget. Nem azért, mintha nem tudnának a hazai tervezők szebbet, jobbat tervezni. Inkább azért, mert nincs, aki vállalná azok gyártását. Olyan kicsiségek, mint a botra erősíthető cipőkanál, csúszásgátló spicce stb. kapható, de drága és körülményes a felszerelése. Véletlenül épp egy lévai nyugdíjas tanár újítása alapján lehetne gyártani olcsóbbat, jobbat. De hi„A rokkantak nemzetközi évében bizakodtunk ..." ába hagyta jóvá a Feltaláló- és Felfedező Hivatal, gyártó nem akad rá. És ez csak két példa a sok közül. Jaroslav Novák mérnök a hazai gyártmányú protézisek hiányosságairól beszél. — Az én lábamra szerelt protézissel nehéz manipulálni. Tökéletlenek a csuklók, nehéz és nyikorog. Kellemetlen vele mozogni. A protézissel élő embernek különös figyelmet kell fordítania a higiénára is, mert a művégtaggal érintkező bőr könnyen gyulladásba jöhet. Ennek megakadályozására a szilonharisnyához hasonló anyagból készült takarót kell használni, amihez csak hébe-hóba jut hozzá az ember. Növelni kellene a hazai művégtagok élettartamát is. Ha az a kifogás, hogy az ilyen kellékekből kevésre van szükség, és ezért nem éri meg, hogy fejlesztésükkel, kutatásukkal foglalkozzunk, akkor miért nincs ezen a téren is nagyobb fokú nemzetközi együttműködés? A rokkant gyerekek meg sok esetben azért zárkóznak el a társaságtól, mert szégyellik a művégtagjukat. Mert nincs elég nagy választék a nagyságuk szerint, és a színük messziről kiabál: ez műkéz. És az is érthetetlen, miért kell fél évet várnia a rokkantnak egy protézis vagy ortopéd cipő elkészítésére?! A panaszok sorát Stefan Stanko és Zuzana Kollárová is folytathatná, de nem teszik. A legégetőbbekről már szóltak a többiek. A beszélgetésre eljött volna még néhány kerekes kocsira kényszerült rokkant is, de mivel a szövetség járási bizottsága egy középület első emeletén kapott helyett!), nem járhatnak még a kitűnően működő szakkörökbe sem. (Vajon mi indokolhatta, hogy a nemzeti bizottság „egy emelettel" szaporitotta a mozgássérültek életét amúgy is nehezítő építészeti akadályok sorát?) A kerekes kocsi hiánya, a kaphatók elavultsága pedig ugyancsak fájó pontja több ezer mozgássérültnek. De szólhat-Szlovákiában mintegy 230 000-en vannak a rászorulókon (nos)
