Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-28 / 22. szám
Cjn'ncü^ A belváros zsongó zaja lassan elhal mögöttünk. A hatalmas épületek árnyékában szerényen meghúzódó utcácska régi házai, tenyérnyi udvarai, időmarta kerítéseik méltóságteljesen feszengő oszlopaikkal üdítő nyugalmat árasztanak. Csak mi törjük meg a néma csendet, amikor az enyhe összevisszaságban gubbasztó családi fészkek egyikének kapuján megnyomjuk a villanycsöngő gombját. Kisvártatva egy csinos, fiatal no nyit ajtót. Öltözete, frizurája szerény, de divatos. Nyílt tekintete, közvetlensége vonzó személyiséget sejtet. Kedvesen betessékel a házba. A szoba — ahol letelepszünk — egyszerű berendezésével, meghitt hangulatával a háziak kifinomult szépérzékéről tanúskodik. Nem csoda! Ludmila Fintorová formatervező, férje szobrászművész. Náluk járunk. Furcsa, de még a szanaszét heverő játékok is valami rendről árulkodnak. Pedig legalább két gyerekszobára való leselkedik ránk a szoba minden sarkából. A télikertté alakított ablakból, a rekamiéról, az asztalról, a zsúfolt könyvszekrény polcairól... Ez már a művésznő külön világa. A játék. A játék, amely a legtöbb felnőtt számára legfeljebb gyermekkora soha vissza nem térő csodálatos világát idézi. De a jó játék ennél többre is képes. Itt van mindjárt ez a két pothos hasú, dülöngélő rongybaba, amely mozgássérült gyermekek számára készült. Velük nem tehetnének kárt magukban, hiszen könnyűek, puhák, egyszerűek, mégis olyan kedvesek. De most mintha megelevenednének. Társaikat már ők mutatják be, miközben akaratlanul játszani kezdünk. — Látod, milyen nagy koca! — Ugye, most lesz malaca? — Fia a hasán a cipzárt széthúzod, meglátod! — Nahát, tényleg, kettőnek lett anyukája! — A kicsik száján meg a koca hasán kapocs, ha azokat összeakasztod ... — Jé! szopik a két malacka! — És ez a derék paripa? — Ne félj! Ez csak hinta ... Közben felénk tart egy farkas. Nagyra tátja száját, tán ő ette meg Piroskát és nagymamáját! De aggodalomra semmi ok. Mert — mint a mesében —, ha felnyitod, mind kijöhet, akit bekapott. Aztán velünk szembe cammog egy elefántgyerek. Jé, mosóporosdobozból készült. Amott a szabálytalan kerekeken felénk bicegő holló bizony nem Mátyás király udvarából való. Látod, tolla nem is fekete, ez csak egy teásdoboz teteje. De amit most látunk, az már a csoda maga! Egymás mellett fekszik szépen a farkas, a malac, a róka, a medve, a kutya, meg a macska. Komolyan! Ez nem halandzsa! Igaz, ezek mind csak fa lapok, s ha ügyes vagy, akkor az összesét egy négyzetbe rakhatod ... Nehéz abbahagyni a játékot. De nem nehéz kitalálni, hogy a legtöbbjét azért készítette a művész, hogy a gyerekekkel megszerettesse az állatokat. — Igen, nagy állatbarát vagyok. S úgy gondolom, hogy a játékok útján kell először megszerettetni minden gyermekkel a természetet, az állatokat. Ma már a falusi gyermek is egyre ritkábban lát állatot, hát még a városi?! Erről jut eszembe — fordul felénk —, félnek a kutyától? — Flát lehet itt félni egy kutyától ?... — Akkor, ugye beengedhetem Bubut? Három kutyánk van, ő a kedvenc. Néhány pillanat múlva nagy örömmel telepszik mellénk Bubu, a dalmata kutyus. Szépségével sok-sok nemzetközi kiállítás és szépségverseny babérját gyűjtötte össze, gazdija nem kis örömére. És láss csodát! Bubuvai mintha egy adag fesztelenség, meghittség, barátság is közénk telepedett volna! — Gyermekkoromban az iskolai oktatás után két helyre jártam igazán szívesen. Az állatkertbe és a művészeti népiskolába — kezdi vallomását a művésznő. — Mert imádtam az állatokat, és legalább annyira szerettem a képzőművészetet. Ezért aztán állatorvos, vagy szobrász szerettem volna lenni. A nagy döntés azután született, hogy egy gyönyörű könyvet kaptam édesapámtól, amely Michelangelo életét és munkásságát ábrázolja. Szobrász leszek! — jelentettem be szüleimnek, persze e merész elhatározáshoz én magam sem fűztem nagy reményeket. De azért az iparművészeti szakközépiskolába jelentkeztem, ahova meglepetésemre tényleg fölvettek. Fafaragást tanultam, és a gyerekkori álmomhoz egy fokkal közelebb kerültem. Szerencsés voltam. Sikerült az első próbálkozásra a bratislavai Képzőművészeti Főiskolára is bekerülnöm. Olyan volt az egész mint a mesében. Két évig a szobrász szakra jártam, míg végül beláttam, nem nekem való. Tanulmányaim a formatervezői szakon folytattam, s a játéktervezést választottam. Talán azért, mert gyermekkoromban mindig a magam készítette játékok voltak számomra a legkedvesebbek. Meg azért, mert közben férjhez mentem, és megszületett Linda, a kislányom. Ő volt az ihletöm. Szinte minden játékát én csináltam. Tanulmányaim befejezése után természetesn abban a hitben indultam munkahelyet keresni, hogy játéktervező leszek. Azonban hamarosan bele kellett nyugodnom, hogy nincs olyan játékgyár, amely igényt tartana munkámra. Sőt, ipari formatervezőként sem tudtam elhelyezkedni. Óriási csalódást jelentett számomra, amit sokáig nem is tudtam kiheverni. így lettem szabadfoglalkozású. Most már hosszabb ideje a Munkabiztonsági Kutató Intézet lát el munkával, kicsit más jeliegűvel, mint a játéktervezés, de hamar megszerettem. Fontos, felelősségteljes munka emberek ezreinek egészségét védő eszközöket tervezni. — És mint ily sokszor a „valós mesében", a játéktervezés és -készítés maradt a termékeny üres órákra ... — Nem tudom abbahagyni. Sok játékom megjárta több európai ország kiállítását, most is van belőlük néhány valahol Afrikában. De én a hazaiaktól vártam titokban valamilyen eredményt. Pontosabban azt, hogy felkeressen egy gyártó, és én játékokat tervezhessek. Sokat és szépeket. Végre adódott egy alkalom. Amikor megmutatták az első gyári mintadarabot, nem ismertem rá az általam tervezett babára. Más szín, más forma ... minden úgy, ahogy a gyártás szempontjából előnyösebb. Az együttműködésből nem lett semmi. — Ami most újra lázba hozott... — Ludmila itt hirtelen a szájához kap —, erről még nem szabad beszélnem ... Dicsekvésnek tűnne ... Meg ki tudja, hogy sikerül-e ... A Mladé letá — kiadóvállalat Ludmila Fintorovát egy könyv szerkesztésével bízta meg. „Csinálj állatkertet" címmel jelenik meg, a kilenc éven felülieknek kínál majd sok ötletet, szakmai tanácsot a játékkészítéshez. S ezeket a játékokat a szerzőnek el is kell készítenie! — Remélem, sikerül oly játékokat terveznem, amelyek alkotásra, kreativitásra ösztönzik a gyermekeket, és megszerettetik velük az állatokat, a természetet, a szépet, miközben a játékkészítéssel járó munka szórakozást is nyújt nekik. S minden fából, papírból, rongyból készül majd ... Mert a műanyagból eddig nekem csupán két fajta nyerte el a tetszésem: a Lego és a Rubik-féle logikai játékok. Ezek a mai játékgyártás csúcsát jelentik. De az én anyagaim és játékaim elsősorban a gyermekek lelki és érzelmi-érzéki világát szeretnék fejleszteni... És ragaszkodását a minket körülvevő világhoz... (baranyai) ( nős)
