Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-21 / 21. szám
VILEM ZAVADA Az asszony puha mozdulatokkal megigazította a gyermeken a takarót. Még állt egy pillanatig az ágy mellett, szigorú vonásai ellágyultak. Aztán a kályhához lépett, és türelmetlen gyorsasággal megpiszkálta az izzó fahasábokat; arcán vörös fények táncoltak. Mintha újból számba akarná venni, helyén van-e minden, még egyszer körülnézett. A gyermek — úgy tűnt — alszik, szeme behunyva. Az asszony lábujjhegyen osont ki a szobából, óvatosan billentette a kilincset, nehogy zajt verjen. Csak a padló reccsent szárazon. Még a helyére zökkenő kilincset fogta, amikor kopogtak a konyhaajtón. Ijedten fordult arra: — Tessék — mondta bizonytalanul. Kopott férfi lépett be: csizmában, viharkabátban, púpos hátizsákkal. Hunyorgott az erős fénytől. Lerázta az esőcseppeket a sapkájáról. — Vacak idő — mondta köszönés helyett; szélcserzett hangja fémes zörgéssel hullt a szoba csendjébe. Az asszony felszisszent: — Te vagy az? — Ellenséges tartás feszült a vállában. Egy kicsit úgy állt a szobaajtó előtt, olyan elszántan, mintha azt védené a kései betolakodótól. A férfi félszegen állt, bozontos szemöldökén is víz csillogott. Viharkabátja vizesen fénylett. Hallatszott: eső dobol az ablakon, a háztetőn, zajosan csörgött a csatorna. — Mit akarsz? — kérdezte az asszony élesen. A férfi megemelte egyik szemöldökét. „Nem változott semmit, nem változik semmit" — gondolta. Lassú mozdulatokkal forgatta vaskos ujjai között a sapkát. A sapka is kopott volt, akárcsak a gazdája, simlédere töredezett. — Átutazom — mondta csendesen, szinte bocsánatkérön. Gyér haja csatakos összevisszaságban borzolódott a fején. — Átutazol — nézte az asszony a ritkás hajat. — „Öregszel te is" — gondolta kárörömmel. A férfi csizmája alatt meggyűlt a víz a zöld műanyaggszönyegen. — Gondoltam, hogy a következő vonatig... — Elhallgatott. „Látni akarom! Jogom van látni!" — gyűrte a sapkát ujjai között. Mint jógázó, ha hosszú visszatérés után Kiss János (1933—) romániai magyar író kiengedheti a levegőt, az asszony lazított a feszes tartáson. „Eszedbe jutottunk?" — gondolta gúnyosan. — A gyerek ... Hogy van? „Én nem érdekellek, mi?" — Megnőtt? — ügyetlen mozdulattal kereste tenyere a lehetséges gyermeknagyságot. „Ha megnőtt, nem neked nőtt!" — Milyen? Az asszony újból megfeszült, szeme öszszeszűkült; — Nincs itthon — mondta rekedten. A férfi furcsán lecsüngette a karját; — Nincs? — kérdezte csalódottan. — Nincs — mondta az asszony. Alig tudta visszatartani diadalmas mosolyát. — Igazán? Az asszony felfortyant: — Hát hazudok én? „Milyen kár! — gondolta a férfi. — És most már a vonat is ... Reggelig kell várni a következő csatlakozásra." — Anyáméknál van — mondta az aszszony. A férfi tanácstalanul topogott. „Érte szálltam le a vonatról I" — gondolta. — Hát akkor... — mondta. Sapkáját a fejébe nyomta, sóhajtott. — Hát akkor... — Bizonytalan pillantása körbeszaladt a konyhán. — „Minden a helyén — gondolta —, mindig minden a helyén. Csak a gyermek ... Nem kellett volna leszállnom." Az asszony ezt a tekintetet követte. A kályha fölött egy madzagon kis kötény száradt. — Az övé? — kérdezte a férfi. Az asszony egy darabig ellenségesen hallgatott. „Menj már, mit bámulsz?" — Igen — mondta aztán. A férfi a kötényt nézte. Félszeg mosoly lágyult az orra alá. „Az övé" — gondolta, de hiába erőlködött, nem tudta beleképzelni a gyermeket. — Nincs fénykép róla? — Nincs. „Még mit nem!" A férfi árnyéka az ajtóra vetült; torz, púpos árnyék. „Meg is ijedne tőled!" — gondolta az asszony. — Nagy már, ugye? Az asszony leeresztette a szempilláját: — Négyéves! — mondta megvetően. — Igen, négyéves. De hát ezt tudta. A számok azonban nem mondanak semmit. A számoknak nincs arcuk, nincs mosolyuk. A számoknak nincs kötényük. — Add nekem azt a kötényt — mondta váratlanul a férfi. — Hogyne! — Kifizetem ... — Elszégyellte magát. Furcsának és nevetségesnek hatott ez az ajánlata. Az asszony nem válaszolt. Óra ketyegett a kredencen, a férfi arra figyelt, s ez újból eszébe juttatta a vonatot: „Ha nem szálltam volna le. már... Mit csinálok reggelig?" Megrántotta a hátizsák szíját. „Azt hittem, megláthatom, odaadom neki.. — Majdnem elfelejtettem! — mondta gyorsan. Lecsúsztatta a hátizsákot, s kezdte kiengedni a köteleket. Az asszony nyugtalanul a szoba felé fülelt. Mintha mozgást hallott volna. „Még csak az kéne ...! Mit akar? Miért nem megy már?" A férfi egy filléres babát hámozott elő a hátizsákba gyömöszölt holmik közül. Szennyes fehémemüszag csapott az aszszony orrába. — Neki hoztam — nyújtotta a férfi a babát az asszony felé. Az asszony elhúzta a száját; nem nyúlt a baba után. — Tedd csak oda. Álltak az asztal két oldalán. — Add oda neki... „Majd bolond leszek! — gondolta az asszony. — Egy ilyen vacak kis... Nem szégyellt ezzel ideállítani!" — Odaadod? — Oda, oda! Mit akarsz még? — Semmit. Csak arra kérlek... — A kályha felé pillantott: — A kötény... próbálkozott újra. — Nem! — csattant az aszony hangja. A férfi az asszony ellenségesen merev vonásaiban szerette volna felfedezni azt a régen volt arcot, amely annyi mindent jelentett valamikor. „Rég volt" — gondolta, aztán lehajolt, és összehúzta a hátizsák száját. Belevörösödött, amíg sikerült belebújnia a hámba. Az asszony egyetlen mozdulatot sem tett, hogy segítsen. Szilva József linómetszete KISS JÁNOS Fürdő lány A jegenyesornál, túl a faluszélen smaragd-mélyben: békák elveszett paradicsoma. Hűs víz zöld taraján: úszó szőke leány. Fehér karja jár föl és le: föld nedvének zöldes ölén meg-nem-születettek néma szívverése. Ó, úszni e hűs vizekben s így élni — megszületetten! Tandori Dezső fordítása A vers közlésével a nyolcvan éve született cseh költőre emlékezünk — Mondd meg neki, hogy itt jártam ... Azt már nem merte hozzátenni: és csókolom. Az asszony hallgatott. — A babát... Add oda a babát. Megfordult, indult; nyomában sáros, vizes tócsa maradt. Hideg levegőhullám csapott be a kinyíló ajtón; kint zuhogott az eső. A férfi csak egy pillanatra torpant meg, mintha eszébe jutott volna valami, aztán öklével beleszántott a nyirkos levegőbe. Az asszony azonnal az ablakhoz lépett, ahogy becsukódott az ajtó; félrehúzta a függönyt, de nem látott semmit; a sötét, őszi este rácsorgott az ablakra. Inkább csak sejtette, mikor csapódik be a kiskapu, s hogy a nehéz léptek belevesznek az éjszakába. Fellélegzett, és megint a szoba felé fülelt. Egy gondolatnyit sem állhatott így, most már tisztán hallatszott; — Mama! Gyorsan a szobaajtóhoz sietett. Benyitott. A gyermek az ágy szélén ült... — Hát nem alszol? — korholta az aszszony. A gyermek, talán a világosságtól, talán csak az ijedt asszonynak tűnt úgy, pontosan úgy hunyorgott, mint az előbb a férfi. — Ki volt az, mama? — Ki lett volna? — próbált könnyed lenni. — Azt hittem ... Aludjál! — mondta gyorsan az aszszony, s végigsimitott a gyermek homlokán. — Aludjál szépen. De ott érezte az arcán a gyermek kutató tekintetét. — Hunyd be a szemed. Hunyd be szépen. A gyermek engedelmesen eresztette le a pilláit. Egy darabig még ott állt az ágy mellett, aztán megnyugodva indult az ajtó felé. Éppen csak a kilincsre tette a kezét. — Igazán, ki volt az, mama?
