Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-21 / 21. szám
Fotó: archív Ilyenkor tavasszal meg nyár elején valahogyan mindig megszaporodnak az újságok, a hetilapok társat kereső rovatában a hirdetések. Megértő férjet, feleséget, „hasonló sorsú" (az már kevésbé szokott kiderülni, hogy milyen sorsú ...) partnert keresnek — férfiak és nők, fiatalabbak és idősebbek. (De tegyük félre egy későbbi időpontra a társkereső hirdetések és feladóik témáját, amikor majd megpróbálunk túllépni egy kicsit azon a nagyon „kézenfekvő és egyszerű" magyarázaton, hogy tudniillik valaki „társaság hiányában", „idő hiányában" stb., miért választja ezt a fajta ismerkedési lehetőséget, vagy esetleg a ma már világszerte igen elterjedt komputeres partnerkeresést, -választást.) „Magamnak férjet, s gyermekemnek apát keresek", „1—2 gyermek nem akadály", „olyan nő válaszát várom, aki szintén egyedül neveli gyermekét", „gondos mamája lennék olyan gyermek/ek/nek, aki/ ke/t az apa egyedül nevel"... S lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, de az ilyen és hasonló hirdetés-, ill. levélrészletek is egyre sűrűbben jelennek meg a lapokban. Még néhány évvel ezelőtt egy férjhez menni semmit sem sejtetnek, még véletlenül sem adnak okot valamiféle elképzelésekre, képzettársításokra, még véletlenül sem tudhatunk meg belőlük semmit az illető nő vagy férfi jelleméről. Hát még indítékaikról, amiért hirdet! Egyfajta védőburkot alkotnak az ismert, sőt elcsépelt, obiigáit szókapcsolatok, mondatok. Nemcsak a hirdetések, hanem a szerkesztőségekbe érkeiő jeligés levelekben is. De az is igaz, hogy bár sok-sok közős vonással íródtak, megkülönbözteti őket az író, a feladó motivációja. Ha már hirdetéshez folyamodnak, ezt rendszerint bizonyos élettapasztalat után teszik, s a leggyakrabban rossz tapasztalatok után. Az egyedülálló anya vagy apa igyekszik teljessé tenni a családot, társat keres, akivel megoszthatná a gyermeknevelés gondját-baját, akire minden élethelyzetben számíthatna. Ha nem lenne gyermeke, partnert bizonyára más úton-módon is találna. Nagyon jól tudja, saját bőrén tapasztalja, hogy a gyermeknevelés az édesszülö számára sem egyszerű feladat, így hát ellenszolgáltatást ajánl fel... De rendjén van-e így? Igen, természetesen, ha az így megkötött házasság, amelyben a két felnőtt, szülő te, hogy az asszony első házasságából származó gyermekét helyezzék el gyermekotthonban, vagy a nagyszülőknél és hasonlók. A szülők gyakran saját gyermekük, gyermekeik nevelése során is kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor úgy érzik, mindenfajta nevelési elvük, módszerük csődöt mondott, s ezt az élet elég gyakran produkálja. A fentebb említett szülők vállalták ugyan a nevelőszülő, vagy mondjuk úgy: mostohaszülő szerepét de nem tudtak megbirkózni vele, s az első nehézségnél megtorpantak, sőt csődöt mondtak. A kezdet kezdetén ugyan váltig állíthatták, hogy ök bizony mennyire szeretik a gyerekeket. Egy gyerek azonban nem lehet egyfolytában mosolygós, jólnevelt és szófogadó. Ezt elvárni tőle nem lehet. Minden „gyakorló" szülő megérezhette, hogy csemetéje — bármely korosztályról van is szó — pattanásig tudja feszíteni idegeit. S ha saját gyermekével sok esetben elnéző tud is lenni, a másét már sokkal könnyebben nevezi ugyanakkor, ugyanolyan helyzetben neveletlennek, utálatosnak. S ha ráadásul ez a felnőtt alapvető természetéhez tartozik, akkor Egy-két gyermek nem akadály vágyó, „csinosnak, rokonszenvesnek tartott" kétgyermekes anya nemigen kezdte volna hirdetését a „két gyermekemnek szerető apót, magamnak megértő férjet keresek" minta alapján. De hát változnak az idők, s ma már sokan vélekednek úgy — nagyon helyesen-, hogy két egyenrangú ember tiszta lapokkal induljon egy esetleges közös úton. A hirdetések szinte kínosan ismétlődnek, úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. A puszta tényeken kívül előző házasságából is összejönnek a gyerekek, betölti társadalmi funkcióját. Ez viszont csak ott válik lehetővé, ahol mindketten átérzik, hogy milyen nagy felelősséget vállaltak egy másik, nem saját kisgyermek nevelésével. Nem ritka az olyan eset, hogy a feleség példásan törődött férje első házasságából számlázó gyermekével, de csak addig a pillanatig, míg meg nem született közös gyermekük. Vagy: kénytelen volt elválni második férjétől, mert közös gyermekük születése után az apa követelmeg végképp nem várható el tőle, hogy türelmes legyen partnere csemetéjének „csinytevéseivel", hibáival és rossz szokásaival. Lehetséges mindemellett, hogy valóban igyekszik „objektív" lenni saját és mostohagyermekének megítélésében, ha azonban ez nem a legbensőbb énjéből fakad, a konfliktus előbb-utóbb így is kipattan. Már csak azért is, mert a partnerek több rosszabb tapasztalat után nem bíznak meg egymásban, és árgus szemmel figyelik, hogyan viselkedik a másik az ö gyermekükkel szemben, és persze, fordítva. Sőt még a másik nevelési igyekezetét, ténykedését is képesek helytelenül megítélni. Méginkább meg kell gondolniuk a dolgot azoknak, akiknek nincs, nem lehet saját gyermekük és örökbe szeretnének fogadni egyet, gondoskodni szeretnének valakiről, gyermeket nevelni, szeretettel körülvenni. A gyerek nevelésének hétköznapjai, az örökbefogadás azonban nem ugyanaz, mint mondjuk a hétvégére „kikölcsönzött" unokaöccs vagy unokahúg babusgatása. kényeztgetése. A gyereknevelés sok gond is egyben, sok átvirrasztott éjszaka a lázas kicsi mellett, és sok-sok nappal, amikor a gyermek szőke fürtjei ellenére is inkább ördögfiókára hasonlít. Mindezért persze a sok öröm kárpótol, nem beszélve egy-egy szülői, nevelői sikerélmény érzéséről. És fontos tudni, hogy a szülői szeretet nem az áldozatok, a lemondások mérlegén mérettetik. Aki mégis vállalni készül, vállalni akarja a „mostoha" szerepét, gondolkodjon el azon, hogy mennyire is „szereti, imádja" úgy általában a gyerekeket. Nézzen magába. vajon nemcsak saját problémájának megoldása készteti-e erre az elhatározásra. Csak akkor válaszoljon a hirdető mamának vagy papának, ha már tisztázta, hogy igenis önzetlenül és feltétlenül szeretni tudná a prartner gyermekét, vállalni tudja a felelősséget, s a nevelés minden örömét és buktatóját. FRIEDRICH MAGDA Kedves Dixi! Tudom, hogy türelmetlen vagy, hát a végén kezdem: ne akarj férjhez menni a fiúhoz, akiről a leveledben írsz. (Legalább is egyelőre ne!) És ez a lényeg. Minden további, ami a kapcsolatotokat meghatározza, ebből induljon ki! Tehát: ne követelőzz, ne méltatlankodj, ne tegyenek olyan elvárásaid, amilyenek lehetnek egy menyasszonynak a vőlegényével szemben stb. Ehelyett minden kötelezettségtől mentes baráti kapcsolat kialakítására törekedj. Miért ezt tanácsolom ? Gondosan elolvastam a leveledet ráadásul többszőr is. Amit megállapítottam, az a következő: — A te fiúd még zöldfülű — a kijelentéseiből, a magatartásából ítélve ebben biztos lehetsz —> a házasságra még mindenképpen éretlen. (Nagy hiba volna hát mégis beteugrasztani, később súlyos következményekkel járhatna, elsősorban a házastársra nézve.) — Téged (még!?) nem szeret eléggé, nem vagy számára annyira fontos, amennyire egy majdan jó házassághoz elengedhetetlen. Meglehet csupán azért nem, mert az ő érzelmi élete még nem annyira kialakult és gazdag, mint a tiéd. Meglehet hogy a jelleme fogyatékossága miatt ami megakadályozza abban, hogy a mély érzésekre, az igaz szeretette valaha is képes legyen. De ne ítélkezz elhamarkodottan! A szeleburdinak, felelőtlennek, sőt önzőnek tűnő huszonéves fiatalemberből később lehet még kiváló, önzetlen családapa és odaadó férj annak a nőnek az oldalán, akit elfogad, megbecsül, akit tisztelni és szeretni tud. Hogy a fiúd oldalán majdan te leszel-e az a boldog nő, Dixi, nem tudom. De azt tanácsolom, egyelőre téged se ez foglalkoztasson, hiszen olyan fiatal vagy még. És a fiúd is az Ne terheld hát meg olyan elvárásokkal, amelyek őt még inkább csak riasztják. (Meglehet, éppen te az elvárásaiddal kényszeríted őt olyan magatartásra, amely önzőnek hathat pedig csupán ösztönös védekezés.) Örülj inkább a barátságának, a külső kényszertől független, az őszinte érdeklődésből, belső szükségletből fakadó találkozásoknak, együttléteknek. S ha később úgy látod, hogy ezek száma egyre ritkul, hogy éltető erejük, ahelyett hogy növekedne, egyre lanyhul, ne erőszakoskodj és semmiképpen se akard külsőségekkel (jegygyűrűvel, házassági levéllel stb.) megtámogatni azt ami alapjaiban már rég összedőlt esetleg nem is állt soha. De addig se várakozással töltsd az időd (micsoda ostobaság lennel). Légy nyitott érdeklődő mások iránt és foglalkozz magaddal is, hogy önmagadért szerethessenek, s ne azért, mert „olyan tudsz lenni, amilyen másoknak legjobban megfelel". Hogy nem tudsz e fiú nélkül élni!? Hogy 6 lenne az egyetlen és igazi!? Ilyen először is nincs, másrészt pedig az a gyanúm — hosszú leveled szövegének aprólékos kielemzése után —, hogy te nem is annyira ebbe a fiúba vagy szerelmes. Inkább arról van szó, hogy a te érzelmeid már megértek egy igaz, mély szerelemre. Üdvözöl
