Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-21 / 21. szám
Unokáink emlékkönyvébe---------------- EMLÉKFOSZLÁNYOK ---------------boszorkányos gyorsasággal és oly sűrűn öltögették az aranyfonalat, hogy a készülő minta pillanatok alatt összefüggő aranyfelületet alkotott. Legkedveltebb díszítőelemük a rózsa. E hímzés szakemberei szerint a rózsát csak az képes mesterien kivarrni, aki szereti a virágot, főleg a rózsát, életet lehelnek aki átéli a nappal pompázó virág elszunnyadását napnyugtakor, és leveleinek szelíd reszketését, amikor rászáll az éjszakai harmat. A nők szeretik a virágot, főleg a rózsát, életet lehetnek bele az anyagon is. Amilyen rövid volt látogatásunk a buharai „aranygyárban", olyan mély nyomokat hagyott bennünk az itt dolgozók sajátos viszonya népművészeti értékeikhez, gondos-pontos elkészítése minden egyes darabnak, amely rendkívül munkaigényes. Hiszen csupán egyetlen tubetejkába tizenhat-ezerszer ölti a tűt a szorgos női kéz. Nem álltuk meg később, a buharai bazár mellett elhaladva, hogy be ne forduljunk egy tubetejkáért. Hazavisszük emlékbe — nézegettük magunkat a tükör előtt, miközben a szimpatikus elárusítónő mosolyogva jegyezte meg: Most váltak igazában erős férfiakká! Zavarunkat kísérőnk oszlatta el, mert megmagyarázta, hogy a tubetejka ornamentumaiban viselőjének tulajdonságait hímezik bele. A mi újdonsült tubetejkánkat pedig szép hosszú eröspaprikák díszítették. Ma már a legtöbben — főleg a fiatalok — mosolyognak ezen, de régebben nemcsak gazdájának tulajdonságait olvashatták le a tubetejka mintáiról, hanem azt is, hogy az idegen melyik faluból vagy városból származik, esküvőre, valamilyen ünnepségre megy-e, vagy zarándokúton jár. Üzbegisztán más vidékein is készítenek tubetejkákat, de bárkit kérdeztünk is, a válasz egyértelmű volt: a buharai a legszebb, a legjobb minőségű, s a legrégibb hagyománnyal bíró. Motívumai a buharai aranygyár további harminckét termékét díszítik — mellényeket, tasakokat, díszpárnákat, papucsokat és sok más egyebet, a hazaiak és a külföldiek örömére. Mert mi is sok mindent elhoztunk haza, hogy azután otthon, szétrakva felidézzük-érezzük a vakító napsugarat, a sztyeppékét borító fű zizegését, az erdei tisztások színpompás virágainak bódító illatát, az oázis üde levegőjét. Számos közép-ázsiai város semmisült meg a háborúk viharában. Többet közülük a természeti csapások pusztítottak el. Buhara annak ellenére, hogy szintén sokat szenvedett, felépült újra meg újra. Biztosan rövid időn belül kisimulnak azok a szépségén esett mély ráncok is, amelyeket a legutóbbi földrengés okozott. Mert történelmében eddig mindig így volt. Dr. MILAN PIOVARCÍ a szerző felvételei 1. kép A dóm hátsó kapuja előtt három idős asszony áll. Időnként összedugják a fejüket. Igen ma éjszaka elvitték őket, mondja az alacsony fekete kendős és felnéz a Zsidó utcára, mely a szeptember reggeli napsütésben kopár és elhagyott képet mutat. Még most is viszik őket, válaszol a magas, szürke nemezkalapját a homlokába húzva. Én is láttam, a Kalapos utcában házról házra keresték őket, fejezi be a harmadik. A következő percben két fegyveres SS katona közeledik. A három asszony sietve elindul a Káptalan utca felé. 2. kép A Hal térről a Zsidó utcában egy magányos fiatal nő siett. Ijedten néz körül, majd megáll egy kétemeletes sárga bérház kapuja előtt, s mikor nem lát senkit, sietve*’ belép a nagy barna kapun. Szűk, sötét udvar, baloldalt fehér függönyös ajtó, kis táblán: „Házmester". Ide csenget be a hamvasszöke hajú nő. Nagy kék szemé a kilépő sovány házmestemöt figyeli. Jó napot, kérem, Waldneréket keresem, Erzsi a barátnőm volt, mondja. Nincsenek itt, ma éjjel elvitték az egész családot, sőt a többi lakót is. Minket hagytak itt és az első emeleten az öreg Reis házaspárt. Borzasztó éjszaka volt, lezárták az egész utcát a Kapucinus úttól a Duna-partig. Aki menekülni próbált, azt lelőtték. Tessék felmenni a Reis házaspárhoz. Kopot öreg lépcsőn siet fel a magányos nő. Jobbra, tárva a konyhaajtó, szegényes berendezés, fehér konyhaszekrény, asztal, két szék, a tűzhely meleg, itt még élet van... 3. kép Bent, az első szobában két ágy, két szekrény, az ágyak előtt asztal, négy szék, az egyiken az öreg Reis ül. Hófehér szakálla a mellére ér, göndör fehér haján házisapka. nagy barna szomorú szeme kérdőn néz a belépőre. „Jó napot, Lőrincné vagyok, Walderék jó ismerőse, nem találtam otthon őket." „Ismertem az egész családot, mindenkit elvittek, csak én és a feleségem maradtunk itt." A szenvedő arcú Reis úr a felesége felé fordul. Kis sovány aszszonyka, fehér haja sötét kendövei lekötve. „Én a kis dédunokámat sajnálom, kivették a bölcsőből, egy kis ingben vitték el az éjszakában." A bölcsőben még látszik a csecsemő nyoma ... Kopognak. Hosszú fekete kabátos, fekete kalapos, fehér szakállú, magas férfi lép be. „Jó napot, Dr. Wint vagyok, mutatkozik be Lörincnének. Két házzal odébb lakom, hallottam, az öreg Reis házaspárt is itthagyták, mint engem, azért jöttem el. Lányomat és az unokámat is elvitték. Nem tudom, miért szakították szét a családot, az unokám nem akart elhagyni, keserű búcsúzás volt. Állatorvos vagyok, egy életen át dolgoztam, vagyont nem gyűjtöttem, elnöke voltam az állatvédő egyesületnek, tagja több jótékonycélú körnek. Az emberi jogokért harcoltam. Életem legszomorúbb éjszakája volt a mai. Nem ezt vártam öregségemre. Sajnos, az élet nem szép, de keserű." 4. kép Lőrincné feláll és bemegy a lakószobába. A kanapén össze-vissza a párnák, látni, hogy alvás közben riasztották fel őket, a szekrény nyitva, a fehérnemű összetúrva, gyermekruhák az asztalon — a három dédunoka ruhácskái —, mindenhol a kapkodás jelei. Nézi az olcsó babákat, lovacskát, játékokat. Szíve összeszorul. Hová vitték őket? Könnyeit letörli és kinéz az ablakon, látja a cirkáló FS-SS katonákat, rossz érzés fogja el. Kimegy, elbúcsúzik a Reis házaspártól, Dr. Wint előtt megáll. Ne szomorkodjanak, még minden jóra fordulhat... 5. kép Egész nap tépázták a város nyugalmát, mintha egy veszett tájfun söpörte volna az utcákat. Esteledik. Az újvárosi vasútállomás katonákkal körülkerítve. A deszkakerítés mögött elkeseredett nők, gyermekek szálnak be a marhavagonba. Waldnemé élesztgeti eszméletlen tizennégy éves fiát. Frigyes sápadt, kinyitja szemét, de ismét eszméletét veszti. Waldner Erzsi egy kis aktatáskát szorongat. Lőrincné a kerítésen kívül néhány asszonnyal figyelik a deportált nőket, gyermekeket. Odahajol a réshez „Erzsi, Erzsi, itt vagyok". Erzsi feláll, jön a kerítéshez, angolos kosztümben, magas, karcsú, szőke haja a vállára ér. Szép. Kinéz a résen. „Anna, eljöttél? Apám mindent elkövetett, hogy elkerüljük a deportációt, de nem vették figyelembe a svájci állampolgárságunkat. Itt vannak az iratok, egyet Neked adok, Anna." Kiveszi az aktatáskából és a résen kiszúrja. Lőrincné gyorsan elteszi. „Ne csüggedjetek, Erzsi, elmegyek a svájci követségre, mindent elkövetek, hogy segítsek rajtatok ... Apád hol van?" „A férfiakat külön vitték, aggódom, nem tudom, hol van." Erzsi és Lőrincné a deszkakerítés résén egymáshoz szorítják arcukat. Cirkáló katonák közelednek, Lőrincné gyorsan távozik, Erzsi viszamegy a feléledt Frigyeshez és édesanyjához. 6. kép Nincs vége a szenvedésnek és szomorúságnak. Még nem volt elég áldozat, végsőkig meg kell alázni a gyámoltalant. Három nappal később a halálsapkás SS-katonák a Zsidó utcán sorba állítják a visszamaradt öregeket. Dr. Wint impozáns, aszkéta termete az első, nagy fekete kalapja alatt reszket fehér szakálla, de acélszürke szemében elszántság. Kész az utolsó útra, kis fehér kutyája mellete áll. S jön az egymást támogató Reis házaspár. Kezükben bot, két erőtlen öreg, fejük és kezük reszket, nem sok volt már az elmúláshoz. Hoznak még több öreget, tizenkilencen vannak. Nehezen lépkednek a fekete ruhás, fehér hajú, szomorú öregek, kip-kop, kip-kop, kopognak a botok, s a visszhang messze száll... 7. kép 1945. márciusában az oswieczimi koncentrációs tábor kapui kinyílnak. A győztes szovjet hadsereg felszabadítja a haláltábor még élő tagjait. Jönnek a tábor lakói, rongyos öltözékben, ijesztő csontvázak. Köztük van Waldnerné és Erzsi, fejük kopaszra nyírva, Waldnerné erősen hajlott. Erzsi sovány kezében virágcsokor. ZSENYEI JOLÁN (nŐ9)
