Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-05-21 / 21. szám

Az aranyfonál városa

Buhara — az Üzbég SZSZK egyik történelmi nevezetességű városa egyaránt vonzza az archeológusokat és a turistákat. Azt is mondhatnánk, hogy Közép-Ázsia múzeuma ez a város, amely egykori és mai épületeinek bizarr egyvelegével, utcáinak labirintusával elkápráztatja az idegent. Csodálatos architektonikus műemlékeit és az itt élő költők neveit — akik százszor megénekelték városuk szépségét — az egész világ ismeri. S ha valaki megkérdezi, mikor is született valójában ez az ősrégi város, rendszerint a 10. században élő buharai történész szavaival adják meg a választ:

„Ezen a helyen, ahol ma Buhara áll, egykor mocsár volt, amelyet sűrű sás nőtt be és csak itt-ott bukkant elő egy-egy fa vagy tisztás... Jöttek ide emberek a világ minden tájáról. Eleinte kunyhókat építettek, de később, amikor már többen voltak, megkezdték a köházak építését... Azután Szijavus megépítette Buhara citadelláját... Azóta több mint háromezer év telt el..

Ennek a városnak — mint a keleti városoknak általában — megvolt a maga titka. A buharai emír három szent dolgot rejtegeti az idegenek elől: saját személyét, háremjét és a karakuli juhok tenyésztésének titkát. Egyetlen külföldi sem közelíthette meg a juhokat élete kockáztatása nélkül. Mindmáig élnek

regék az olyan merész emberekről, akik fejükkel fizettek kíváncsiságukért. Az emír és háremjének titkáról azonban már fellebbent a fátyol, végnélküli történeteket meséltek róluk kísérőink. És a karakuli juhok titka ? Régen hitelét vesztette, a kolhozok tagjai szívesen mutogatják „védenceiket", büszkélkednek is velük és azt sem rejtik a véka alá, mik a sikeres juhtenyésztés feltételei.

Mégis, mindannak ellenére, hogy buharai vendéglátóink szívesen mutatták meg a városfejlesztés kézzelfogható eredményeit, a fehéren izzó lakónegyedeket, amelyek modernségük ellenére magukon viselik az egykori buharai építészeti stílus jegyeit, minket leginkább az ősi várost felidéző muzeális épületek vonzottak hamisítatlan légkörükkel, hihetetlen történeteikkel, legendáikkal, így — egészen véletlenül — jutott fülünkbe az a történet is, amely arról az egykori uralkodóról szól, aki az ellenség fogságába esett. Megkérte börtönöreit — így a történet —, hogy feleségének „szuzanét", hímzett takarót küldhessen, melyet saját maga varrt ki. Az ajándék kézbesítése után röviddel hadsereg jelent meg a várbörtön alatt, mivel — mint kitudódott — a cár felesége a takaróra hímzett mintákból kiöl vasta, hol raboskodik a férje és mekkora seregre van szüksége, hogy kiszabaduljon.

Később, amint kezünkben forgattuk a buharai hímzéseket, láthattuk, hogy ebben a történetben sok igazság lehet. A moszlim törvények ugyanis tiltották a valóság ábrázolását, ezért a kelet országaiban gazdag ornamentikus művészet fejlődött ki, tele szimbólumokkal, melyeknek jelentése a vonalak bizarr összevisszaságából volt kiolvasható. A virágok és virágszárak pedig valójában allegóriák, s ez a művészet napjainkban is él Buharában.

Ha a régi Buharában valakiről azt állították, hogy a Mirgyusztimi utcából való, mindenki tudta, mivel foglalkozik. Itt éltek azok a mesterek, akik az aranyfonállal való hímzést apáról fiúra örökítették. Ezt a foglalkozást évszázadokon át csupán férfiak űzték, mivel az a hit járta, hogy ha az asszonynép keze az aranyhoz ér, az megfeketedik. Mi azonban meggyőződhettünk róla, hogy az aranyfonál a buharai asszonyok keze között még fényesebb, érdekesebb lesz.

Buharában járni és meg nem látogatni azt az üzemet, ahol aranyfonállal hímeznek — megbocsáthatatlan vétek. A csaknem hétszáz nőt és fél száz férfit foglalkoztató gyár első emeletén hímezik hamisítatlan üzbég díszítőtextilt, a „szuzanét". Azt tartják, az üzbég lakás szuzane nélkül nem igazi otthon, mint ahogy tubetejka nélkül sem igazán üzbég az üzbég férfi. A tubetejkát egy emelettel feljebb hímezik — hatalmas csarnokokban — az ügyes leánykezek. Az előttük fekvő fekete bársonyba olyan