Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-30 / 18. szám
Megnősült a fiam, és ezzel kiosztotta rám az anyósszerepet. Szíves örömest vállalom, de miként, hogyan, milyen viselkedés- és magatartásformákból építsem fel, hogy erős, de nem terhes, összetartó, de nem megkötő, időtálló és megbízható kapcsolattá váljék az az öröm és szeretet, amit most érzek? Itt hevernek íróasztalomon az esküvői fényképek, az egyiken az ifjú pár között jómagam, láthatóan boldogan újdonsült anyós mivoltomban. Az egyik legokosabb jókívánság így hangzott: Kívánom nektek, hogy húsz év múlva is pontosan így mosolyogjatok. .. Az ember — így a lélekbúvárok — születésétől haláláig megszámlálhatatlanul sok szerepet játszik. Először gyermek, pátyolgatott kis istenke a családi ház oltárán. Aztán mérhetetlen nehézségekkel folyvást harcban álló, küszködő kisiskolás. Utána tilalomfák erdejében lázadó, dacos, az egész világgal szemben álló serdülő. Majd következik az ún. produktív életkor, amikor a szerepek sokasága között bukdácsolunk több-kevesebb sikerrel. Sokszor nem tudjuk, melyik a fő- s melyik az epizódszerep, mert egyszerre vagyunk szerelmesek, szeretők, feleségek, anyák, dolgozók, beosztottak és felettesek, egyszerre vagyunk termelők és fogyasztók, elárusítók és vevők, adók és kapók, vesztesek és győztesek. Fő- és mellékszerepeinkbe végzetesen belebukhatunk, s van, amit újra kezdhetünk. Vannak az életben elháríthatatlan, kényszerű, kivédhetetlen szerepek, s vannak önként vállaltak, felépíthetők és formálhatók. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, az anyósszerep éppen azon kevesek közül való, amelyeket ha megválasztani nem is, de formálni, építeni igenis módunkban áll. Mert nézzük csak. Az anyósszerepben lehetek diktatórikus anyacsászárnő, aki saját félig elfeledett, félig elképzelt tapasztalatai alapján holmi törvényt, rendet és illemet szeretne rákényszeríteni a fiatalokra. Lehetek édeskésen ömlengő örömanya, mesterkélt ujjongással megbocsáthatatlan közönyt leplező hízelgő: jaj, de édesek vagytok^ jaj, de jól csináljátok, ugye, látjátok, hogy én nem szólok bele semmibe felkiáltásokkal elhárítva minden-minden felelősséget. Lehetek szépelgő és gyámolításra váró puhány, mert ugye, ti olyan jók vagytok, és most már gondoskodni fogtok rólam, mert ez hálából kötelességnek. Lehetek bezzegelő, sóhajtozó, oktondin okítgató vén bölcs, aki avítt s megkövesedett értékeket és erényeket bányászgat a régmúltból, és kínosan folyvást ezekkel példálódzik. Lehetek kísértet: feltámadó szüfrazsett, a női emancipáció elvadult és idejét múlt harcosa, aki romba dőlt piedesztálról hirdeti a családban a nőuralmat. Lehetek butuska és alamuszi örökös jóakaró, aki hol a fiát, hol a menyét félrevonva, megfellebbezhetetlen tanácsokat osztogat kéretlenül, és nem tudja, föl sem fogja tán, mennyire szánalmas. Lehetek kellemetlenül hangoskodó, nyeritő viharfelhő, amely szabályos időközönként megjelenik a fiatalok egén, és isten tudja, miért, de csak mennydörög, prédikál, a kákán is csomót keres és, persze, talál. Lehetek könyörtelen pénzbeszedő, aki örül, hogy lerázta minden szülői gondját, de megköveteli a hálát, tiszteletben és anyagiakban egyaránt. Lehetek boldogtalan, mártíromságban kéjekjő. rútul elárult anya, akinek gyermeke egy idegen nőnek esküdött hűséget és neki örök hűtlenséget. Lehetek rafinált diplomata, aki úgy véli, négyszemközt tett fontoskodó és epés megjegyzéseivel majd ő irányítja a fészekrakó fiatalok életét. Lehetek... lehetek... hát igen, sokféle anyós lehetek, megszámlálhatatlan változatban építhetem föl legújabb szerepemet. De jó lenne, ha kéznél lenne egy rendező, egy dramaturg, egy díszlettervező vagy kellékes. De sajnos, ez is, az is én vagyok... Tanulom hát az anyósszerepet, és már az is megnyugtató, hogy tudom, milyen nem akarok lenni. Nem mondtam, s nem is mondom a menyemnek, hogy „kislányom", mert nem az, és nyilvánvalóan nem is akar az lenni. Ő a fiam feleségének és unokáim édesanyjának szerepét vállalta. Nem tanulhat az én győzelmeimből és kudarcaimból, sem a fiam, sem a menyem, mindennapi életküzdelmüket együtt, közösen kell megvívniuk. Azért is, mert minden ember, minden férj és minden feleség, magában hordja az örömet, a boldogságot, az unalmat és a kétségbeesést. A házasságban az asszony feladata, hogy örömet, békét, megnyugvást, szeretetet, derűt, harmóniát teremtsen. A maga módján, a maga szerelmével és szeretetével. S ebben az övé a főszerep, nem az enyém. Mennyi dal szól a szerelemről, és mennyi rosszmájú vicc az anyósról, olvastam valahol. Ám, ha jobban belegondolunk, ez utóbbi jórészt nem az anyósok, a rosszul értelmezett és rosszul játszott anyósszerep hibája-e?! Persze, az igazság az, hogy sokan még egy elmúlt korszak anyósképét őrzik önkéntelenül is, s a modem anyós és nagymama nem fér már bele ebbe a keretbe. Változnak az idők, változnak az erkölcsök — és változnak külsőségeikben és tartalmukban is női szerepeink. Hogyan tanuljuk meg hát az anyósszerepet? A pszichológus válasza: „Fogas kérdés, és a felelet sem lehet egyszerű, általánosan elfogadott, mert erre az esetre még nincsenek kialakult viselkedésformák korunk illemkódexében." S kapaszkodóul hadd idézzek még egy mondatot Lux Elvira Női szerepek c. könyvéből, a fiús mamáknak: „A problémamegoldás egyszerű: nem „befogadni" kell az új asszonyt a családba, hanem ki kell engedni a — sokszor — fullasztó anyai szeretetből a fiút, hogy önálló családot alapíthasson. S tegye ezt ne az anyja, hanem a felesége „vezérlete" alatt." Tud valaki jobb receptet? LÁNG ÉVA Egy újdonsült anyós kétségei és az anyósszerepet is tanulni kell avagy