Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-23 / 17. szám

Ofga Feldeková

Amikor anyuka kikísért a szakszervezeti üdülésre induló vonathoz, szomorúan végignézett rajtam, és így szólt:

— Magam sem tudom, okosan teszed-e, hogy elmégy arra az üdülésre. Ki tudja, lehet-e ilyen kurta lábbal szerencsét csinálni.

Nekem az volt a véleményem, hogy az ember ne adjon fel előre semmit, és hogy meg kell ragadni minden alkalmat. Igaz, itt a falunkban meglehetősen sikertelenül harcoltam azért, hogy megcsináljam a szerencsémet. Eddig még egyetlen mulatságon se táncoltam. Ha már nem bírtam magammal, a barátnőmmel táncoltam, akinek az arca tele volt mitesszerrel. Egyszer beállított a mulatságra egy idegen férfi, odajött az asztalunkhoz, és felkért. A derekam elég hosszú — amikor ülök, akik nem ismernek, még azt is hiszik, hogy magas vagyok. Fordultunk egyet-kettőt a táncosommal, éppen hogy csak sikerült hozzáigazítanom a lépteimet, amikor azt mondta, várjak egy kicsit, el kell ugornia valahová. Vártam egy ideig, körülöttem táncoltak, minduntalan meglöktek, így aztán arra gondoltam, alighanem a szükségét végzi. Odaálltam a férfi W. C. elé, várok, de a táncosom sehol. Megint ez az én kurta lábam, gondoltam magamban, és visszamentem a terembe. Nem olyan a természetem, hogy minden butaságért sírjak. Mindig leszögeztem magamban, hogy az a szamár, akinek nem kellek. Maga látja kárát. Úgyhogy jelentkeztem az üdülésre. Méghozzá Csehországba.

— Fura természetük van a szlovákoknak — mondtam anyukámnak. — Nösüléskor az ember lábát nézik. Az enyém arra azért jó, hogy járjak vele. S még csak nem is csoszogok. A csehek talán többet adnak az arcra meg a jó természetre. Ha cseh embert hozok a házhoz, nagyot néznek majd a faluban. Az emberek már csak ilyenek. Mindenkit csodálnak, aki más nyelven beszél. Rögtön előkelőbbnek találják. Amikor a mi legényeink visszajöttek Csehországból, a katonaságtól, igyekeztek csehül beszélni. Hiába, így tetszett nekik. Az egyik barátnőm is, nem mondom meg, kicsoda, mert még meg találna sértődni, néhány napot töltött a nénikéjénél valahol délen, s már azt mondta, hogy „körösztanyám".

Kölnivizet is vettem az üdülésre. Orgonavirágot, kis üvegcsében. Csak úgy ontottam az orgonaillatot, amikor próbaképpen bepermeteztem magam. Amikor anyuka megszagolt, elfintorította az orrát, és azt mondta, hogy mióta meghalt az anyja, nem szereti azt az illatot. Nagymama nyáron halt meg. Harmadnapra a teste már oszlásnak indult, és amikor anyuka belépett a szobába, és elképzelte, hány ember lesz ott a koporsó leszögezésekor, megijedt, mit szólnak majd a kellemetlen bűzhöz, ami betöltötte az egész szobát. Elszaladt hát a vegyeskereskedésbe, és vett egy kis üvegcsét, amelyben orgonakölni volt. Behintette vele a nagyanyámat, a szőnyeget és — durch — az egész szobát. Az orgonaillat összekeveredett a bűzzel. Nem tudom, milyen illat lehetett a helyiségben, én akkor még nem éltem, de állítólag nem kaptak levegőt. Kinyitották az ajtókat és az abla(nőu)

kokat, csakhogy a gyertyák a huzatban sorra kialudtak, úgyhogy újra becsuktak mindent, röviden búcsút vettek a halottól, kivitték nagymamát az udvarra, s a szertartás ott zajlott le. Nos, miután anyuka többször is megszagolta a ruhámat, még sirt is egy sort szegényke. Elhatároztam, hogy az üveget kidobom vagy elajándékozom, minek búsítsam vele anyukámat.

Az üdülésen egy fiatal párral ültem egy asztalnál. Az asszony egész idő alatt kötött, az ember eljárt sétálni. A menyecske arra gyanakodott, hogy férje valami szoknya után szaladgál. Megkért, hogy nem lesném-e meg az emberét. Azt ígérte, hogy viszonzásképpen megtanít kötni. Három álló hétig követtem a férfit. A parkban mindig szem elöl vesztettem. Egyszer kegyetlenül elverte a feleségét. Miközben ö sétáit, én pedig a nyomában loholtam, az asszony talált magának egy szeretőt. Lehet, hogy nem is volt a szeretője. Ott üldögélt a menyecske mellett, és tartotta neki a motringot. Ha odamentem hozzájuk, mindig felállt, és távozott. A fiatalasszony azt hitte, hogy árulkodtam a férjének.

—■ Maga mind a két félnek dolgozik — mondta nekem az ebédnél.

Útban az állomásról hazafelé anyukának részletesen elmeséltem az egész üdülést. Levelet akart írni a fiatalasszonynak, csakhogy nem tudtuk a címét.

Amikor szövetkezetét alapítottak a falunkban, beálltam a műhelybe, ahol műbőr táskákat készítettünk. Tetszett a munka, és nem törődtem többé azzal, hogy kellek-e valakinek, vagy sem. Vénlány maradok, mondtam mindenkinek. Nekem így tetszik. Amikor mindezt hangoztatni kezdtem magamról, a férfiak érdeklődni kezdtek irántam. A nőtlenek nem — csak a házasok. Azok sem egyformán — komolyabban csupán az egyik. Mit tehettem? Akinek nincs szerencséje a nőtlennel, megelégszik a házassal is. Hiszen úgy különben szép, arányos termete van.

Ha még nemrégiben valaki azt mondja nekem, hogy egy majdnem ötvenéves férfi elveszítheti a fejét és szerelembe eshet, szemen köpöm az illetőt. Holott már akkor tudnom kellett volna, hogy az én emberem is szerelmes lett. A műhelyben, ahol a műbőr táskákat készítik, dolgozik egy lány, aki géppel üti a táskákba a lyukakat, melyekbe aztán belefüzik a zsinórt. Nem mondom, az arca nem csúnya, de amikor feláll, alacsonyka. Kurtább a lába. Az emberem világéletében suszter akart lenni, tanulni is kezdte legénykorában, de akkoriban nem ment ez a mesterség, a Bafa elhappolta minden seftjüket, így aztán maradt a gazdaságban. Amikor megalakult nálunk a szövetkezet, ott helyezkedett el. Szakmája, mint mondtam, nem volt, de a szövetkezetben bőrrel is dolgoztak, s az én emberem a hetedik mennyországban van, ha bőrt lát. Ott ismerte meg a lányt. Néha bementem az uramhoz a műhelybe, én is megismertem a lányt, még meg is kedveltem. Egyszer-kétszer meglátogatott bennünket. Megvendégeltem, jóltartottam, ha már az urammal dolgozik. Ha én akkor tudtam volna, hogy kígyót melengetek a

keblemen. Lejárt már a munkaidő, s az én emberem sehol. Azt hittem, túlóráznak, elindultam hát, hogy megnézzem. Sehol egy lélek. Bemegyek a műhelybe, hát az emberem ott ül a széken, a lány meg az ölében. Csak az a kurta lába kalimpált a levegőben.

— Szóval így vagyunk, te bestia, te korcs — mondom neki. Fölkaptam egy műanyag zsinórt, és végigsuhintottam azon a kurta lábán. És csak suhogtattam és suhogtattam.

— Jajajaj, mamám — sivalkodott a lány, és átkarolta az emberem nyakát. Úgy kapaszkodott bele, mint a kullancs. Ekkor az emberem lefejtette a lány kezét a nyakáról, felállt, elvette tőlem a zsinórt, és most ö korbácsolt engem. De a lányt is.

— Ostoba tyúkok, lesz itt rend végre? — kiabálta.

Amikor meghalt a lány anyja, a temetésen kibékültünk. Az uram meg én is kezet nyújtottunk neki, ahogy illik. Mondtam a lánynak, hogy nézzen el egyszer hozzánk. Talán egy héttel a temetés után beállított, olyan bánatos volt a szeme, hogy mindenemet odaadtam volna neki, csak hogy felvidítsam.

— Ilyen az élet, az emberek megszületnek és elmennek — mondta neki az emberem. Meg kell adni, az uram szépen tudott bánni a szavakkal. Hiszen igaz is, amit mondott. Felajánlottam a lánynak, hogy járjon hozzánk kosztra. Én otthon vagyok, kettőnkre főzök, miért ne ehetne nálunk egy harmadik is. Szép összeget is fizetett a kosztért. Jó szívvel voltam iránta. Ebéd után mindig kijelentette, hogy megfőzi a kávét. Azelőtt nem ittunk kávét. Tejeskávét, azt igen, pótkávéból. De a lány feketekávét főzött, illatosat. Egy asszony tanitotta meg rá, amikor üdülni volt Csehországban. Állítólag a csehek mind azt isszák. Ebéd után az uram mindig Így szólt:

— Jolánka — mert így hívták a lányt —, igyunk meg egy kávét.

Jolánka egy szem kockacukorral itta, azt mondta, a csehek csak eggyel isszák, én meg az emberem kettővel.

Egyszer aztán nem akart enni. Beteg, vagy mi a szösz, gondoltam magamban. Hiszen nem fözök rosszabbul, mint amikor jóízűen evett. Egy idő múlva észrevettem, hogy nő a hasa.

— Nem terhes ez a lány? — mondom az emberemnek.

— Még az is lehet — mondta az emberem.

Nem akartam kérdezősködni, csak egyszer megemlítettem a lánynak, hogy ha uborkára vagy csalamádéra támad kedve, megtalálja a kamrában. Mondta, hogy jó. Máskor megkérdeztem tőle, hogy nem megy-e férjhez. Azt mondta, hogy nem, és megint olyan bánatos volt a szeme. Borzasztóan sajnáltam. Csak nem fogok megverni egy viselös asszonyt, gondoltam magamban. Ha úgy teszek, mintha mi se történt volna,, a faluban senki se jön rá, hogy a gyerek az emberemtől van. Csak nehogy az anyja kurta lábacskáit örökölje, ettől félek. Inkább az uramét. Neki szép, arányos termete van.

Körtvélyessy Klára fordítása