Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-23 / 17. szám
nem ehettünk. Egy lány valahonnan szaharint kerített, azzal szórtuk be a havat és azt ettük. Márciusban Ravensbrückben a zuhogó esőben a hideg kőkockákon aludtunk. Megtetvesedtünk. Minden reggel halomban álltak a hullák... Már alig maradt valami erőnk, csak hevertünk a napon és tetvészkedtünk. Malhof volt az utolsó láger, de mire odaértünk, már muzulmánok voltunk. Csont és bőr. Április 30-án még fellökött egy német. Ez délután hat órakor volt, de éjfélkor, amikorra odaért a svájci Vöröskereszt, már egy német sem volt közöttünk! Május elsején, amikor felszabadultunk, nem volt már „los, los"! Nem voltak már kutyák, egyenruhák! Mert a németek egyenruhája alatt — hiszen mindenre felkészültek — már előzőleg ott volt a csíkos rabruha! A hazafelé vezető útra nem emlékszem olyan élesen. Tudom, hogy Lübtz városban, amely a meklenburgi tartományban van, egy magyar aszszony fogadott be bennünket három napra. Útközben koldultunk. Mindenhol elmentünk az orosz kommandatúrára, csak meg kellett mutatni a tetoválást, és máris gondoskodtak rólunk. Én akkor kaptam vérhast. Megálltam az út szélén és mondtam a húgomnak, hogy nem megyek tovább. Ott térdelt mellettem, sírt keservesen, amikor megállt mellettünk egy orosz katonai autó. Kiszállt belőle a tiszt, ő is zsidó- volt, föltett bennünket a kocsira, és olyan lakásba vitt bennünket, ahol még meleg volt az étel, amit a menekülő németek főztek. Azután sonkát hoztak a katonák. Gyönyörű volt... Említettem, hogy útközben koldultunk. A szegények és a jólelkű németek adtak. Ha fejték a tejet és megláttak bennünket, odaadták és újra fejtek. Csak a gazdagok, a nagykapusok nem adtak. Május végén értünk Berlinbe. Az állomás egy romhalmaz volt, de az üres szerelvények minden irányból szállították az orosz katonákat. Mi is fölkéredzkedtünk egy ilyen vagonba, ahol egy egész lábas friss gulyást kaptunk és egy marék cigarettát. Amikor jóllaktunk, elaludtunk. Időközben elindult a vonat, Déőínnéi átléptük a határt, s mikor reggel kinyitottuk a szemünket, csehszlovák zászlót láttunk. Sírtunk a boldogságtól... A prágai állomáson, azoknál az ablakoknál, ahol most a menetjegyeket adják, minden ablaknál más ennivalót kaptunk. Volt ott tojás, vajas kenyér, tea, tej... Arra, hogy hogyan jutottunk el Bratislavába és onnan Stúrovóba, már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy Stúrovóból három napot gyalogoltunk hazáig. A falu végén már újságolták nekünk, hogy az apánk otthon van, vár bennünket... Mindennap megveszi a kenyeret meg a tejet, hogy hátha betoppanunk... Nem tudom, hogyan kerültünk haza, de futottunk, az biztos... Én még sokáig nem bírtam járni. Huszonöt kilót fogytam. Olyan sovány voltam, hogy az Uzletes gyerek, amikor meglátott, utána azt terjesztette el a faluban, hogy „az Évikének levágták a csécsit!" ... Amikor két hét múlva bált rendeztek a tiszteletünkre a falubeli legények, én akkor is csak a székből nézelődtem. Nem volt bennünk semmi érzelem, s már fél éve otthon voltam és még mindig nem tudtam, férfi vagyok-e vagy nő... Tizenkilenc hónapig nem volt menzeszem ... Amikor már jobb lett, megfogadtam, hogy nem megyek zsidóhoz, nehogy az én gyerekeimnek is valamikor hasonló sorsot kelljen megérniük. Lejegyezte: LÁM PL ZSUZSANNA Fotó: Nagy László Versenyezzen velünk a barátsággyürüért! Negyven évvel ezelőtt készült felvételekből válogattuk össze a következőket. Ma mar valamennyit történelmi dokumentumként tartjuk számon. A tizenkettedik forduló kérdései: 1. Mikor és kik vették be a seelowi fennsíkot, s miért volt ez fontos ? 2. Mikor jelent meg a Pravda háború utáni első száma ? 3. Mikor és hol volt az ENSZ alapító konferenciája ? Versenyünk utolsó fordulójának kérdéseire a megfejtéseket május 5-ig küldjék be a tizenkettes versenyszelvénnyel együtt! 12 Versenyezzen velünk! (nő 9)
