Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-23 / 17. szám
CSALÁDI KOR Állandó vágtában élünk: eszünk, iszunk, fogyasztunk, nyaralunk. Miért éppen kapcsolatainkat kezelnénk másképp, mint a ruháinkat, autóinkat, szórakozásainkat, amelyeket folyton cserélünk a divat vagy önmagunk puszta szeszélye szerint? De vajon jól van ez így? problémává vált. A véget nem érő lelkizések során a partnerek mindegyike végső soron inkább önmagára gondolt, mint az igazságra. Illúziónak bizonyult a problémák őszinte megbeszélése. A partnerek hamarosan menekülni kezdtek az örökös lelkizés gyötrelmeitől. Ha minden kétes szót és minden mulasztást hosszas lelkizés követ, amelybe Tanúi és gyakran szándékos vagy akaratlan résztvevői vagyunk egy változási folyamatnak, amelynek során a szerelem lassan kiszorul életünkből. Az igazi érzelem egykori helyét egyre inkább banális, a partneri viszony elve alapján szervezett tartós kapcsolatok vagy a spontán fellángolások, teljesen alkalmi jellegű kapcsolatok foglalják el. Sokan úgy vélik, hogy a szerelem mindig is csupán a rideg valóság fölött derengő illuzórikus fény volt. Sokan úgy élték le az életüket, hogy soha nem voltak szerelmesek, mégsem voltak boldogtalanok. Ez az érvelés csak részben állja meg a helyét. Való igaz, hogy szerelem nélkül is van teljes élet, de eleve lemondani a szerelem lehetőségéről, sőt: valóságos stratégiát kidolgozni az „elhárítására" — emberhez méltatlan álláspont. Márpedig napjainkban éppen ez lett tömegjelenséggé: az emberek nem szerelmesek, hanem „kapcsolataik" vannak. A fiatalok ma már nem szenvednek a szerelemtől, legföljebb „a kapcsolat okozta stressz és problémák" miatt panaszkodnak. „Beszéljük meg ...!" Mit jelent ebben az összefüggésben a „kapcsolat” szó? Semmi esetre sem a szerelem szinonimáját, inkább annak sajátos ellentétét. Mert noha a szerelem is lehet kapcsolat a szó régebbi értelmében, ma így értelmezik ezt a szót: aki „kapcsolatot" tart fenn, az igyekszik távol tartani magától az illúziókat. Beássa magát a „kapcsolat" lövészárkába, és a jelek szerint nem is óhajt heves érzelmeket átélni. Ha már pusztulniok kell az illúzióknak, akkor még mindig a legjobb, ha mi magunk irtjuk ki őket, és nem várjuk meg, hogy ezt mások tegyék. A szenvedélyeket kerülő ember igyekszik elkerülni mindazt, ami szenvedést okozhat. Pedig Maurice Chevalier szerint: a fiatalok tévednek, mikor azt hiszik, hogy a megtört szív fájdalmába bele lehet halni. A legtöbb ember élemedett kort ér el ilyen megtört szívvel. A mai kapcsolatokban túl sok az önzés. A partnerek kíméletlenül semmibe veszik egymást. Néha megpróbálják ugyan frázisokkal leplezni radikális önzésüket, de nem sok sikerrel. Egyre nyilvánvalóbb: mindenki önmagának él, és nem a másiknak. A „partneri viszonyban" nagyobb súlyt kap a közös élet ésszerű megszervezése, mint az érzelmi hevület, az „édes őrület". „Beszéljük meg a problémáinkat!" — hangzott a jelszó a hetvenes években, mikor virágkorát élte a racionális partneri kapcsolatok divatja. A hétköznapiság diadala Szerelem nélkül is van teljes élet, de... Fotó: Könözsi István A szókimondás, a lelkizés, a pszichológiai önelemzés azonban csakhamar maga is (üEs> esetleg még másokat is bevonnak, akkor a megbánás helyett a cinizmus kerekedik felül, sőt esetleg a gyűlölködés. A kezdetben beszélgetésre kész és gyöngéd partner egy idő múlva a könyökét kezdi használni, és áttér a lelki brutalitásra. A pszichés nyomás következtében utóbb aztán a partnerek egyike rááll az „erősebb" (vagy erőszakosabb) hullámhosszára, s úgy tesz, mintha neki is kedvére való lenne a „nyitott kapcsolat", amely állítólag a párkapcsolat gazdagítását szolgálja. A partnerre való koncentrálás, amelyet a szerelem követel, áldozatul esett a kockázatkerülés hideg stratégiájának. A partnerek együtt akarnak ugyan maradni, közösen elrendezni problémáikat, de arra már nem hajlandók, hogy egész életre szóló biankó csekket állítsanak ki egymásnak. A szerelem elmúlása egykor katasztrófa volt a szerelmes ember számára, ma viszont hasznos tapasztalatnak is felfogható. Minél több partneri katasztrófát élt át valaki, annál „teljesebben", mert annál több tapasztalattal lépheti át az újabb kapcsolat küszöbét. A partner távozásával nincs „mindennek vége", mint a szerelemben szokott lenni, hanem minden újra kezdődhet, lehetőleg még jobban. A partneri viszony ideológiája a szerelem „ésszerűtlen" programját átalakította a hétköznapiság gyakorlatias programjává. A minden díszétől, fölösleges kellékétől megszabadított kapcsolat „tiszta" kapcsolattá válik. A partnerek kizárólag itt és most élnek benne, nem gondolva sem a jövőre, sem a múltra. A kapcsolatnak ez a struktúrája bármely pillanatban lehetővé teszi a visszavonulást, az eltávolodást. Várakozásban Úgy tűnik, a „tiszta" kapcsolat ideiglenességében az emberek végre megtalálták a bűntudat nélküli, kellemes élet kulcsát, amelyben csak az érzelmek, hangulatok, szavak és a testek pillanatnyi jelenléte számít. Az ilyen kapcsolatot nem kell „ápolni". Ha nem múlik ki természetes halállal, akkor „elhanyagoltan" is fennmarad, hiszen egyáltalán nincs, vagy alig van szüksége ápolásra. A kapcsolatot addig „ápolják", amíg ez könnyen megy. Mihelyt követelmények merülnek fel, mihelyt mentegetőzni kellene, tehát meginog az adott kapcsolat alapja, a kapcsolatot megszakítják, és a partnerek új partnert keresnek maguknak. Ez nem is nehéz, mert a spontán magatartás koncepciója lehetővé teszi a sok emberrel való érintkezést, a futó és mégis „intim" külső kapcsolatokat, egyik partner sem szenteli magát teljesen a másiknak. És mégis, a mai világban sok olyan elemet találunk, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg: „várakozás a szerelemre". Az értékek viszonylagossá válása, elsorvadása fölfokozza az állandóság, egyértelműség és a bizonyosság igényét. A szerelem éppen az állandóságot testesíti meg. A szerelmes ember kilép saját énjéből, összeolvad a másikkal: lemond arról, hogy önmagának éljen. I. P.
