Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-23 / 17. szám
Sokat gondolkodtam, szükséges-e valamit írnom Z. M.-né, több náci koncentrációs tábor volt lakójának vallomása elé. Végül úgy döntöttem, ha másról nem szólok is, azt okvetlenül meg kell magyaráznom, miért adtam igaz elbeszélésének az „Egy fogoly emlékei" címet. Hiszen a szavak, mondatok értelmét ínyencként boncolgató, örömmel nyelvészkedő, a logika szabályainak megtartását méltán követelő olvasó most megkérdezheti: miről lesz hát szó, egy mai fogoly auschwitzi emlékeiről, vagy egy auschwitzi fogoly auschwitzi visszaemlékezéséről. Mert ha az utóbbiról, akkor a „volt fogoly" kifejezés lenne a helyes! Az ember lélekkosarában egy életen keresztül gyülemlő, s a múltból a mába és az „előérzett" jövőbe akadálytalanul vándorolgató tapasztalatkavicsok felett nincs szabály, melynek hatalma lenne. Z. M.-né feketeribizlit csepegtet vajaskenyerére, de az utcáról felhallatszó éles kutyaugatástól öklömnyi labdává szorul össze a gyomra, s nem bír enni. Egy másik sorstársának percekig hevesen dobog a szíve, ha becsönget hozzá valaki. Egy harmadik — idős, gyenge asszony —, a náci háborús bűnös, Reder szabadlábra helyezése után napokig csak hosszabb dörömbölés után nyitott ajtót. Akkor is remegve. Micsoda gonosz rend gonosz ereje volt az, amely soha el nem feledhető szituációkat hozott létre? Milyen sötét emlékek azok, amelyek ellenállva az emberi természet egyik védekező mechanizmusá„Nekem itt van ez a tetoválás, elég fájó pont. De ez a negyven óv nagyon becses nekem, mert úgy veszem, ez ráadás az életemhez" mondták, hogy a gyermekblokkba. S amikor hajnali három órakor elment a kávénak nevezett barna löttyért, amir reggelire kaptunk, látta, hogy lángokban áll a gyermekblokk. A németek leöntötték benzinnel és felgyújtották. 150 gyerek égett benn... A húgom és én patronokat töltöttünk egy gyárban, aminek az volt az előnye, hogy minden héten tiszta fehérneműt kaptunk és mosakodhattunk. Mi töltöttük a patront, azután a festőben zöldre festették. Tizenkét órát dolgoztunk. Ki lehetett bírni, bár az a moslék, amit kaptunk... Nagy zöld kukacok úszkáltak benne, sokszor zsebkendő meg kefe ... Amikor megkérdezték, ki akar karácsonykor dolgozni, mi jelentkeztünk, s munka után lukulluszi ebédet kaptunk. Lóhúst szósszal! 44 októberében felrobbant a legnagyobb krematórium. A robbanóanyagot négy lengyel nő csempészte be egy német férfi segítségével. Ezek a lányok is abban a gyárban dolgoztak, ahol mi, és onnan loptak robbanóanyagot, majd kidobták a kerítés túlsó felére, ahonnan a civil munkások becsempészték a férfiblokkba. Aznap este, amikor jöttünk vissza a gyárból a táborba, egy szelet kenyeret kaptunk véres hurkával. El sem tudtuk képzelni, mi történt, de csakhamar kiderült! A négy fiatal, csinos lengyel lányt felakasztották. Karba tett kézzel mentek a vesztőhelyre, s amikor lassan húzták fel őket, egy SS mondta, hogy íme a példa! Mi Nagy-Németország polgárai vagyunk, nekünk nem szabad szabotálni! A német férfit ezt követő-„Engem megtanított Auschwitz" nak — hogy a rosszat, ha már elmúlt, elfeledjük —, nem tudnak elhalványulni? Milyen emberek ők, akik itt élnek, dolgoznak — sokszor többet, mint más, s épp azért, hogy a múlt ne ismétlődhessen meg —, örülnek közöttünk, és mégis félnek? Nincs szabály, amely kordában tartaná ezt a félelmet. S ők foglyok. Mások — sokak — számára gyakran érthetetlen félelmük foglyai. Még ma, negyven év után is. Egyedüli zsidók voltunk a faluban, apám régi kommunista. 38-ban bejöttek a magyarok és ráfogták apámra, hogy komcsi meg csehpárti, s attól kezdve a kakastollasok szép lassan mindenünket elvittek. Anyám kétszer volt kínzókamrában. Aranyat követeltek tőle, pedig hát hol volt egy falusi üzletesnek aranya ... 1944. május 13-án a balassagyarmati gettóba hurcoltak bennünket. Engemet meg a húgomat elbújtattak volna a parasztok, mert úgy volt az falun, hogy minden parasztnak volt zsidaja, és minden zsidónak parasztja, nem volt, hogy zsidó meg nem zsidó. Egy család volt mindenki. De mi a szülőkkel akartunk maradni. Az utolsó transzporttal kerültünk ki Auschwitzba, 1944 júniusában. Az első látvány, mikor kiszálltunk a vagonból: meztelen férfiak rohangásznak körbe-körbe. Életemben nem láttam még azelőtt 'meztelen férfit. Azután lekopaszítottak bennünket. Rettenetesen csúnyák voltunk haj nélkül, de a megaláztatás legmagasabb foka az volt, amikor az SS-ek azon röhögtek, kinek milyen melle, milyen feneke van. Ha valamelyik nő megtetszett nekik, megerőszakolták és szétmarcangoltatták a kutyákkal. És ezt mind olyan taknyos fiatalok csinálták. Megbecstelenítették a nőket, arra nem gondoltak, hogy őket is ilyen anya szülte. Fertőtlenítéskor egy olyan csövet dugtak a hónunk alá meg le, amivel most a bikákat mossák, és egy kicsit odaspricceltek. Még ma is undor fog el, ha erre gondolok ... Legfájdalmasabb emlékem: Mengele a Kék Duna keringő fütyörészése közben — mindig ezt fütyörészte — szelektálta az anyámat. Sötétkék kabát volt rajta, barna pongyola, s ahogy mi elvonultunk, hátranéztem és láttam, amint kiáltja „gyermekeim!" Megőszült egy éjjel. Fellökték, a porban láttam őt utoljára. Később láttam a holmik között a pongyoláját, s akkor már tudtam, hogy a gázban pusztult el, mert csak az ő pongyoláján volt olyan fagomb, mint azon a pongyolán. Pedig mi akkor még csak annyit tudtunk, hogy a tízes blokkból mindig borzasztó ordítás hallatszik. Azt nem akartuk elhinni, hogy az anyánkat is ott égették el, pedig amikor Auschwitzba kerültünk, egy asszony, akit még 39-ben deportáltak és megzavarodott, azt kiabálta: „Most égetik az anyátokat, amikor fekete füst jön! Amikor fehér a füst, a gyerekeiteket égetik!" Borzasztóak voltak a szelekciók. Tizenöt rokon közül csak a húgom és én maradtunk meg. A németek reggelente felsorakoztattak bennünket és kiválogatták, ki mehet munkára, ki a gázba. Egy varbói asszonynak mindkét gyerekét elvitték. Azt (nős) leg agyonverték, és nekünk felsorakozva mindent végig kellett néznünk. A húgom elájult... Akkoriban már bombázták a tábort és a gyárat. Amikor jöttek a repülők, működöt engedtek fel a németek, azzal álcázták magukat, de még úgy is lettek halottjaik. A húgomnak akkortájt került a kezébe egy darabka német újság. Benne volt, hogy a mi falunk már felszabadult. Sírva mutatta, „látod, mi meg még itt vagyunk"... 1945. január 18-án evakuáltunk. Egyetlen út vezetett csak el, s délután öt órakor egy szál ruhában indultunk. Már hajnalodott, amikor megengedték, hogy pihenjünk tíz percet. Állandóan mentünk és mentünk. Februárban tizenkét napig 1944 JUNIUS 14-EN A HUNYADI ÉS A THÖKÖLY UTCAI GETTÓBÓL 2800 BALASSAGYARMATI, ES KÖRNYÉKI IZRAELITA MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRT HURCOLTAK EL A FASISZTÁK HÁLÁL TÁBORAIKBA ÁZ ÁLDOZATOK EMLÉKÉREÁLLÍTTAtTA BALASSAGYARMAT VÁROS TANÁCSA HNF VÁROSI BIZOTTSÁGA * I9S4. JÚNIUS. 14. ^ „Minden év júniusában elmegyünk Gyarmatra. Lejön a főrabbi és nagyon szép beszédet mond. De jönnek ám oda mások is!"
