Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-23 / 17. szám
felejt dolgokat, néhány dologban rendetlen. De ezt kinöheti. S ha nem mondja, el sem hiszem, hogy beilleszkedési problémái, identitászavarai voltak. Az iskolából kijövet úgy szaladnak át a zebrán édesanyjával mint meghitt jóbarátok. A zeneiskoláig kísérem őket, mert Orsolya zenét is tanul, aztán édesanyjával a belvárosban, a Jindriáská utcai Francia Bolt kávéházában folytatjuk a beszélgetést. Nem véletlenül itt. — Amikor Orsi felkerült Prágába, nagyon kellett a pénz, s itt vállaltam munkát. Fél hattól tízig takarítottam, s Orsit az óvodából egyenesen ide hoztam. Egy évig takarítottam havi nyolcszázért, s Orsi mindvégig ott toporgott a felmosórongy és a kanna mellett, majd este tízkor metróztunk, buszoztunk Vysocanyba, hogy másnap hatkor kelhessünk. Többet nem kereshettem, mert elvették volna a stipendiumot. Most összevissza 1 900 koronából élünk, hadd ne részletezzem, honnan jön össze ennyi pénz. A műterem még nem az enyém, száznegyvenért bériem, a lakásért százat fizetek, negyedévenként a villany 250, a gáz 450, ezenkívül a busz-, a villamos- és a metróbérlet kettőnknek, na és koszt, ruha, cipő, mosás, meg kellékek neki is, nekem is a suliba. Mit mondjak? Ha a házasságkötésem után nem költözöm a férjemhez vidékre, egészen másként nézném ma a dolgokat, hiszen értelmiségi családból származom, szerettük a kényelmet, de szerencsére a neveltetésem ott, a nádfedeles vályogház szelíd igénytelenségében teljesedett ki apósomnak s anyósomnak köszönhetően. Szeretem őket, és szüléimét is, hiszen anyám nélkül például nem tudtam volna sok egyetemi kötelességemnek megfelelni, feljött vigyázni Orsira. Apám is előfutára képzőművészeti érzékenységemnek, és hiszem, ha annak idején bekerül szcenográfiára, fantasztikus díszlettervező válik belőle. Szürcsölgetjük a finom párizsi kávét, s jókat mulatunk, hogy Zsuzsát és Orsolyát egyszer a falat borító poszter előtt lefényképezte valaki, s a fotográfián úgy tűnt, hátuk mögött nem utánzat a Szajna s a híres épületek. Ezután természetesen szóba kerül a képzőművész elvágyódása Párizsba, a világ neves múzeumaiba, de a válasz mindig türelmes: majd egyszer... És Párizsról szólva a nő—férfi kapcsolat is a szóbeszéd tárgyává tolakszik. — Vannak barátaim, persze, hogy vannak, s egy normális házasságba is képes vagyok beleképzelni magam, amelyben a házasok barátok, de nem úgy, mint az igazi barátságban, amelyben teljesen kinyílik az egyik a másiknak, s ettől valami varázslat születik, valami megfoghatatlan, megfizethetetlen bizalom. De ez, már tudom, nem jó a házasságban. Egy férfi és nő között szükségesek azok a határok, amelyeket nem szabad túllépni, mert akkor a kapcsolat elveszíti titokzatosságát. s helyébe csúszik, mint valami polip, és mindent bekebelez az unalom, a közöny. És ez a titokzatosság a házasságban mindkét felet készenlétben is tartja, és a másik iránti megbecsülését is élteti. Tudom, ideális házasság nincsen, de jó házasság, ahol összhangban működik sok minden, ahol egyik fél sem érzi, hogy a másikért föláldozza az életét, olyan létezik. Mert egy házasságban olykor a másikért vállalt áldozathozatal hamis mellébeszélés, tulajdonképpen menekülés az igazi feladatok elől, ami hosszú távon egyik félnek sem jó. Az, aki föláldozza magát, azért elégedetlen, mert hiányérzettel él; s akiért feláldozta magát a másik, annak ugyancsak zűrzavarokkal teljes a lelke annak tudatában, hogy egy életre szóló áldozathozatalt nem képes visszafizetni az ember. Adós marad ... Zsuzsa Orsolyáért megy, de előtte megegyezünk, este a Magyar Kulturális Központ koncertjén találkozunk. Zsuzsa itt még elmötyögi, hogy volt férjével már teljesen rendbe jöttek, Orsolya rajongva mondja, mennyire szereti aput, majd széles gesztusokkal integet, amikor eltűnők a metró lejáratában. A hazafelé száguldó vonaton rakom össze, miket is mondott Zsuzsa a képzőművészetéről. Végül is grafikusnál jártam családlátogatáson. — Amikor még a szlovák főváros Duna utcai gimnáziumának diákja voltam, egy évig Koncsol László tanított angolra. Remek órákat tartott, hiszen több mint tíz év után, vagyis most is emlékezetemben élnek. Egyszer nyersfordítást olvasott föl, amely máig lehetőségként dolgozik bennem. Valahogy így hangzott; „Asszonyok jönnek, mennek. Fiatalok és öregek. A fiatalok gyönyörűek. Az öregek százszor szebbek.” E sorok ihletésére szeretnék megrajzolni egy ciklust kimondottan nőkről. A meg nem történt, félbemaradt vagy kiteljesületlen kapcsolataimból is szeretnék egy sorozatot, mert tragikusan szép Lőrincz Zsuzsa grafikái a Csallóközi boszorkánymesék ciklusból történetcsírák. Bár tudom, a grafikusnak nem a sztorit kell illusztrálnia, hanem újra kell alkotnia a világot, ám azt is tudom, többnyire sikerül elhagynom az illusztratív kellékeket, s általános érvényűvé tennem a dolgokat. Ezért is tetszik Tóth Menyhért és Jakoby Gyula. Az ő képeiken mindig történik valami, de sosem az a lényeges. És a mély, tiszta cseh tavaszi éjszakában föltűnnek előttem a Csallóközi boszorkánymesék zöld, téglapiros, barnásfekete színei, amelyek valahol Brno és Breclav között ugyanolyan otthonosan beleképzelhetek a tájba, mint az ihletet adó földön, a Csallóközben. Ahová néhány esztendő múltán mindketten szeretnének hazatérni. Zsuzsa is, Orsolya is, akinek április 23-i, tizedik születésnapjára, már tudom, a legújabb szlovákiai magyar mesekönyvet küldöm ajándékba. Mert könyvespolcán már ott sorakoznak Kovács Magda, Kulcsár Ferenc, Dénes György és társaik kötetei. S Orsolya élvezettel olvassa őket, hogy anyanyelvében is otthon maradhasson. SZIGETI LÁSZLÓ HRAPKA TIBOR felvételei
