Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-23 / 17. szám

hónapig senkivel nem kommunikált. Nem tudta megkérdezni, hogyan húzzák le a vécét, ezért hónapokig visszatartotta a szükségét. Olykor dagadó könnyekkel ment az óvodába, de akadt óvónéni, aki sírása láttán így fogadta: „Gyere, Orsi, ma én is szomorú vagyok, szomorkodjunk együtt." Aztán a gyerekekkel is összebarátkozott, ők csehre, Orsi magyarra tanította őket. Később iskolába került, Dejvicére, mert az volt közel az Akadémiához, de az első két évben egy lelketlen tanító néni kezeibe került, aki egyáltalán nem volt megértéssel. Orsi rettegett tőle, és természetesen egyre jobban kötődött hozzám, mert nyelvi adottságaiból eredően egyedül velem beszélhette meg problémáit, félelmeit, szorongásait. A tanító néni meg azzal a gyanúperrel élt, nem normális, hogy annyira kötődik hozzám a gyerek. Most lesz egy éve, hogy elkezdett önállósulni, hála egy cseh pszichológus barátomnak, aki helyre billentette azonosságtudatát. Orsi eleinte gyűlölte őt, érezte, reá megy ki a játék. A barátom ajánlatára bevezettem, hogy néha egyedül hagytam a lakásban, átmentem a műterembe aludni, ami hihetetlenül nagy dolog volt, hiszen ha csak szénért mentem, akkor is velem tartott a pincébe. Aztán reggelenként nem kísértem el egészen az iskoláig, hanem hihető ürüggyel, egy-két megállóval előbb leszálltam a villamosról. Ma már minden rendben, és szerencsénkre a tanító néni is nyugdíjba vonult.

Vysoőanyból a 136-os busszal megyek a Flóra metróállomásig, onnan a Vencel tér és a Moldva alatt át a Hradcanskáig, majd villamosra szállók, s máris a dejvicei Korunovaőní utcai általános iskola 3. C osztálya előtt állok. Mirek Diabaja fiatal tanító, készséggel fogad, de rögtön gyanakodón néz rám, amint megkérdezem, kötekedő-e Orsolya?

— ítélje meg maga! — mondja furfangos mosollyal. — A közeljövőben több napig tartó természetismereti túrára megy az osztály, s tagjainak zöme abban a szobában akar aludni, amelyben Orsolya. Hát ennyit arról, szeretik-e vagy sem, kötekedő-e vagy sem. És a cseh nyelvből is a legjobbak közé sorolható. A viselkedésével, tanulékonyságával sincs baj. Viszont, mint minden gyermeknek, neki is vannak gyengéi. Gyakran otthon

AUÚtC&JL WHjdlkHs

Zf) rága egyik leginkább munkásnegyednek mondható kerülete a Vysoőany, t ahol talán több gyár kéménye ontja a füstöt, mint egy iparilag közepesen fejlett járásban. A bérházak falán leomló vakolat nyomán országok határai idéződnek elém. A kapualj szaga és szelíd rendetlensége szemérmetlenül barátságos, a szekrénnyel konyhává és nappalivá osztott szoba proletárversek külvárosi idilljét sejteti. Amikor először jártam itt, mintha olyan helyre tévedtem volna, ahol megállt az idő. Néhány órányi beszélgetés után pirultam, mekkorát tévedtem, hiszen az időt nemcsak a környezeten, de a lélek kóborlásain is mérni lehet.

És Lőrincz Zsuzsa már legelső látogatásomkor kibeszélte — ahogy a sokáig hallgatókból kiömlik a fölgyülemlett salak —, hogyan került el 1979 őszén Faágába, hogy a Képzőművészeti Akadémián megkezdje tanulmányait. Addig öt kísérlete zuhant a reménytelenségbe, mígnem hatodszorra sikerült, s amikor megtudta, rosszul lett. Orsolya ekkor négyéves múlt, ő huszonöt volt. Nem

élhette már a tizennyolc évesek szenvedélyével, hogy előtte az élet. Ugyanakkor azt is tudta, nem teh^t másként. Csapot-papot hagynia kell, mert érezte, egyedül az anyaságban nem találja a keresett teljességet. Vijjogtató volt az első itt töltött év. A második, amikor Ladislav Cepelák grafikus műtermébe került, valamivel könnyebb. Hogy még súlyosabb legyen a harmadik, amelyben felhozta Prágába a lányát. Szobatársa, egy bolgár egyetemista jóvoltából vele lakhatott, természetesen „feketén", hiszen a diákszállóban csak azok a gyermekes anyák kaphatnak külön szobát, akiknek a férje is diák. Zsuzsa pedig elvált. A válás oka, legalábbis Zsuzsa szerint, lényegében az volt, hogy mindketten szellemi terepen tapogatóztak. Dehát ez régen volt, 1981-ben, amikor Orsolyával megkapták ezt az odút Vysocanyban. A libefti sziget bazárjában vették a fehérnemüládát harminc, a székeket húsz koronáért, s mindent, ami nélkülözhetetlen volt, viszonylag olcsón. Ma már Orsi nagylány, s ahhoz képest, hogy Prágába költöztekor egyetlen szót sem tudott csehül, s komoly azonosságzavarai támadtak, remekül írja, olvassa, beszéli a nyelvet, édesanyja pedig már a diplomamunkáján dolgozik, melynek témájára a Duna partján lelt, a sziwel-lélekkel parasztember apósában, aki sok-sok csallóközi boszorkánymesét ismert. Időközben ugyanebben a háztömbben, csak éppen a másik bejárat alagsorában sikerült műtermet bérelnie, vagyis: látszólag helyére kerültek a dolgok.

— A válást Orsolya sínylette meg a legjobban — mondja műtermének boltíves menynyezete alatt Zsuzsa. — Amikor szüleimtől felköltözött hozzám, érzelmileg nem voltunk szinkronban, és ez rengeteg bonyodalmat okozott, hiszen rajtam kívül itt semmi biztonsága nem volt. Magyar óvodába járt, itt csehbe került. Minden áldott reggel vele mentem, s ha véletlenül nem intettem búcsút neki, veszettül nehéz napja volt. Két