Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-16 / 16. szám
Ha széljegyzet, hát széljegyzet, s ezért engedtessék meg nekem, hogy az utólag eszembe jutott gondolatokkal kezdjem a szerény beszámolót, vagy inkább „munkajelentést" a nagykaposi (Veiké Kapusany) asszonyokkal, lányokkal — olvasóinkkal, alkalmi olvasóinkkal és nem olvasóinkkal — tartott márciusi találkozónkról. Bizonyára nem mondok újat azzal, hogy minden tisztességesen, becsületesen dolgozó embernek, lett légyen nö vagy férfi, fiatal és tapasztalatlan vagy idősebb és tapasztalt, legegészségesebb, természetes becsvágya az, hogy jól végezze a munkáját, és ne csak a maga hasznát lássa meg benne, hanem nézze azokét-is. akiknek munkája szól, akik munkája gyümölcsét élvezni fogják, vagy éppen bosszankodni fognak miatta. A lakótelepet építők nem maguknak építik a házat, a lakást, a szövőnő nem a maga szükségletére serénykedik a gépek mellett, az edény- vagy üveggyárban nem személyi használatra, hanem a piacra termelnek, a kereskedő nem magának, hanem a vásárlók tömegének rendeli az árut, a szövetkezeti dolgozó nem a saját s nem a falu, hanem a piac szükségletére termel elsősorban, és így tovább. Velünk újságírókkal, szerkesztőkkel sem más a helyzet. Mi sem magunknak írunk, fordítunk, szerkesztünk, nem öncélúan, a magunk gyönyörűségére „csináljuk" a lapot. Más szóval: mi sem csak azért dolgozunk, hogy meglegyen a normánk, és megkapjuk a fizetésünket, aztán utánunk az özönvíz. Mondhatnám, mi piacra dolgozunk, a fogyasztónak, tehát: az Olvasónak. Előfizetőinknek, azoknak, aki rendszeresen vagy alkalomszerűen a „standon" vásárolják lapunkat, és azoknak is, akik még nem olvasóink, de potenciálisan azok lehetnének... Minden munka mércéje a minőség. A mi munkánké is. De míg a gyárban a kész munkadarab minőségét számítógép ellenőrzi, és a szövetkezetben az állatgondozó naponta lemérheti a súlygyarapodást, s itt is, ott is tüstént tudják, hol a hiba, hol kell s mit javítani, addig nekünk bizony jócskán kell várakoznunk a minőségi ellenőrzésre. Minőségi ellenőrünk ugyanis az Olvasó, és időbe telik, míg válasz, visszhang érkezik egy-egy Írásra, cikkre, felvetett kérdésre. Az Olvasó persze nemcsak minőségi ellenőrünk, hanem sok tekintetben „munkaadónk" is: az ő bírálata, ötlete, javaslata, témaajánlata alap, amelyre építhetünk, kiindulópont évi, félévi, negyedévi terveink felállításához. S az Olvasó láthatatlanul bár, de számunkra igényes, sokrétű mivoltában jelen van rendes heti szerkesztőségi tervezögyűlésünkön, amikor a következő lap-BESZÉLGESSÜNK? BESZÉLGESSÜNK! szám tartalmát tervezzük, pontosítjuk. Kinek írjuk, kinek az érdeklődésére tarthat számot ez vagy az az írás? Mi az, amiről okvetlenül és azonnal kell szólnunk, s mi az, amit esetleg későbbre halaszthatunk? A szerkesztő, az újságíró hétről hétre, lapról lapra megismétlődő legfontosabb kérdései. Az Olvasó „közbeszólása" nélkül, meddő találgatásokra szorítkozva, mindennapi küzdelmünk a témával, az anyaggal a rutin középszerűségébe fulladna. Ezt elkerülendő az információáramlásnak kétirányúnak kell lenni, a laptól az Olvasóig, az Olvasótól a lapig. Az utóbbinak több módja van: levél, telefon, személyes felkeresés. És természetesen az olvasótalálkozó, amelyen — mint ahogy ezt nagykaposi találkozónkon az egyik felszólaló nagyon helyesen és találóan megmondta — nem azért jövünk össze, hogy egymásnak kölcsönösen bókokat mondogassunk. Tényleg, kinek lett volna haszna belőle, ha a találkozó mintegy harmincöt-negyven résztvevője ki nem fogyott volna egyrészt lapunk dicséretéből, s közben gondolta volna a magáét ? így viszont közös hasznunkra megtudtuk, hogy ipari rovatunkban többet kellene foglalkoznunk a látszólag jelentéktelen apróságokkal, is, mint például, hogy miért nincs hímzőfonal vagy kötőtű, s miért tűnt el az utóbbi években a közkedvelt és a dolgozó nők főzőcskéjét megkönnyítő félkész áru, az ostyalap? A fiatalok a „fiatalok oldalán" nemcsak derűs és szórakoztató dolgokra kiváncsiak, hanem arra is, hogy az ország másik végében hozzájuk hasonló fiatalok milyen tapasztalatokra tettek szert első munkahelyükön, hogyan tudják beosztani keresetüket, hogy lehet összehozni egy igazán vonzó, s nemcsak a kezdet kezdetén érdekes klubot. A mi részünkről örültünk, hogy a divat-vitában nem jutottunk közös nevezőre: a nagykaposiak szerint kevés modellünket használhatják az idősebbek és molettebbek, a mi nézetünk viszont az volt, s ebből nem engedtünk, hogy ma már a sokszoros nagymamák sem járhatnak akármilyen holmiban: ők is hordhatják ami divatos, de korántsem kirívó, a mai kényelmes vonalak ugyanis többnyire minden korosztálynak megfelelnek, és könnyen idomíthatok a kissé túlméretezett idomokhoz is. Olvasóink, akik a találkozónkon részt vettek, bizalommal voltak irántunk, s elmondták azt is, hogy a város lakosságának nagy gondja az egészségügyi ellátás, illetve a visszásságok, amelyek e téren mutatkoznak, fájó pont az akadozó ellátás hússal és kenyérrel, a bosszantó „pult alatti kereskedelem" és a beruházások egy része, például a vadonatúj tekepálya, amely ott áll kihasználatlanul, mert eddig még nem akadt gazdája. De megtudtuk azt is, hogy érdemes lenne foglalkozni a nők számára teremtett új munkalehetőségekkel, és bemutatni lapunkban a mozgásra nem rest, friss nagykaposi nőket : körülbelül jó ötvenen gyakorolnak szorgalmasan, lelkesen az idei spartakiádra. Azzal, hogy összejöttünk, ismerkedtünk és beszélgettünk, biztos vagyok benne: nem raboltuk el egymás drága idejét, bár az is igaz, hogy ott, helyben nem orvosoltunk-orvosolhattunk, nem oldottunk s nem is oldhattunk meg természetesen semmit. Sajnos, nem vagyunk jó tündérek, s táskánkban varázspálca helyett golyóstollat és jegyzettömböt hordunk. Viszont egyáltalán nem fölösleges lapunk és olvasóinak párbeszéde. Ezúton is köszönjük nagykaposi olvasóinknak a jelenlétet, az ötleteket, azt, hogy közösen megbeszélhettük gondjainkat. Beszélgessünk? Munkatársaim, s merem remélni, az Olvasó nevében is leszögezhetem: Beszélgessünk! LANG EVA Borzi László felvételei (nŐ3) #
